- Szeretem a pocakos nőket!
- Akik babát várnak? Miért?
- Mert ők akkor is szépek, ha egyébként csúnyák.
- Talán csak akkor veszed észre rajtuk...

Kellene fotóznom. Most már...

- Valaki csinálta már azt veled, ami tegnap este...?
- Nem, még soha senki...
- S tegnap este jó volt? De úgy igazán?
- Szívem, jó volt... nagyon jó volt. 
- Azt mondtad, az exeddel csináltál hasonlót.
- Ááá, az közel nem ez volt! 
- Még sem engedted eddig, a hasonlót sem...
- Nekem is le kell vetkőznöm a gátlásaimat, ennyi időre volt szükségem.
- Másokkal jobb volt?
- Senki nem volt olyan, mint veled. Akivel mindent meg lehet csinálni és így... Szeretem, hogy nem vagy prűd. Ha azt mondod valamire, hogy nem, akkor is tudom, az felhívás keringőre. Mert úgy mondod. Tisztában vagyok vele, hogy megtehetem, amit akarok és te élvezni fogod.
- Hmm... Egyébként azt kérdeztem: másokkal jobb volt?
- Szerinted, ha ez a véleményem, akkor kivel volt a legjobb?
- Hmm... Kishitű vagyok? És technikailag? Értesz ugye? Hülyeségeket kérdezek, tudom.
- Szívem... te is tudod. Ha csak belegondolok, amikor beveszed a szádba és... nálad nincs jobb.
- Undorító vagy, undorító... hülye! Nem akarsz bejönni a hálószobába? 
- Most?
- Most.

Máshová kezdtem el írni, közben elgondolkodtam azon, az ember mennyire nem tagadhatja meg önmagát. Másról szeretne, de mégis arról ír, ami az adott időszakban foglalkoztatja. Elkezdi róni a sorokat, mondván magában, nem lényeges, amit ide és most írok. Aztán rájön, azt írta le, amit pár nappal ezelőtt máshol, csak épp más szavakkal:
Emlékszem, mikor megismertem őt, teli voltam gátlásokkal, mint kiderült nem is alaptalanul, hisz ő rögtön a fenekem nagyságát stírölte.
- Mi a francot akarok ilyen külsővel egy pasitól? Kövér vagyok és ronda - ezt ismételgettem magamban, mielőtt találkoztunk. Fő a pozitív gondolkodás és önbizalom. Nem? Az utóbbit már nagyon rég kiölték belőlem mások. Hiába volt sok pasi az életemben, hiába sírták volna vissza magukat többen is. Mások azt hiszik, ez jelent valamit. Azt gondolták, egy dög lehetek, egy veszélyes csábító, minden hímet leterítő NŐstény. Én pedig tudtam, valójában csak egy álmodozó, a gyermekkorom pipacsmezejét visszasíró kölyöklány vagyok, aki arra vágyik, szeresse valaki. Vártam valakire, aki mellett NŐ lehetek. Csendes és odaadó, szenvedélyes és vad. Megbízható, mégis fékezhetetlen. Mosolygó, de már nem a mosolyaim mögé rejtőző. A NŐ, aki valójában vagyok. Minden más, ami voltam, csak játék volt hosszú éveken át. Játék, aminek minden pillanatát megéltem.

Vajon, hogy lehet lenevelni a gyermeket arról, hogy ne hagyja el az egyik nap a ceruzáját, másik nap a hegyezőjét, harmadik nap a radírját, pénteken ne hagyja ott a padban az üzenőjét, a buszon a bérletét, hogy felismerje a cipőjét a többi gyerek lábbelije között, télen ne akarjon kabát nélkül elindulni otthonról, akkor sem, ha nulla fokban úgy érzi, tíz van, s ne állítsa be a mobilján az ébresztőt este tízre csak azért (ezt bezzeg nem felejti el), hogy szívasson minket egy kicsit?
Nem is tudom, kire ütött ez a gyerek? Nem is tudom...

Unalmamban máshol olvasott kérdésekre válaszolgattam csak úgy magamban magamnak. Az utolsó kérdés annyi volt: Félsz az elkötelezettségtől?
Tizenöt évnyi házasság, majd az azt követő válás után rettegtem mindentől, ami valamiféle elkötelezettséget jelent számomra. A kapcsolataimban elfogadtam azt, akinek kicsit is kellettem. Nem akartam észrevenni, hogy önnön csapdámba sétálok bele, s ezzel hagyom, hogy használjanak, ahogy én is tettem azt másokkal. Vad voltam sokszor, aki közel engedte a vadászt, de az utolsó pillanatban elillant előle.
Akinek igazán kellettem, azt elüldöztem magam mellől. Vágytam a szeretetre, de én féltem szeretni. Ahogy érzékeim figyelmeztettek egy-egy közeledő érzelmi viharra, máris ütöttem, rúgtam a másikat, mert úgy gondoltam, csakis így menthetem önmagam. Azt gondoltam, elég egy ölelés, egy jó szó, egy kedves gesztus, miközben nagyon is tisztában voltam azzal, hogy hamis világot építek magam köré, hogy ne kelljen szembenéznem a félelmeimmel, ne lássam a múlt fájdalmainak be nem gyógyuló sebeit. El akartam hinni, hogy így jó nekem. Képtelen voltam elfogadni, ha tudtam is, hogy ez az út egyre lejjebb és lejjebb visz.
Zé volt az egyetlen, aki képes volt arra, hogy megszelídítsen. Aki nem engedte el a kezem akkor sem, amikor kétségbeesve menekülni próbáltam. Türelmes volt, odaadó, féltő. Újra megtanított szeretni és bízni. Ő általa képes lettem elfogadni és tisztelni másokat. Már nem volt szükségem maszkokra, amik eltakarták az igazi arcomat mások elől. A játék már nem cél volt a túlélésért, csak az élet része lett. Zé az, aki mellett újra önmagam lehetek, ahogy gyermekkorom napsütötte, pipacsos virágmezőin.
Már nem félek elkötelezni önmagam valaki mellett. Eszmék, ideák mellett igen. Bár érdekes, az elkötelezettség szó kapcsán, senki nem erre gondol. De ez a téma már egy másik lapra tartozik.

Nehéz az ébredés az anyukáméknál töltött punnyadós, kényelmes napok után. Későn fekszünk, későn kelünk. Talán jobban el is hagyjuk magunkat, mint kellene. Tervezgetek, kitűzök célokat magam elé, amik egyelőre megrekednek az képzelet szintjén. Közben végezzük a mindennapok teendőit, de valahogy mindig elcsúszunk az idővel.

Azért az megmosolyognivaló volt, mikor a munkaügyi központban az ügyintéző utánanézett a nem létező munkalehetőségeknek, hogy utána elmondhassa, amit addig is tudtam: a térségben semmiféle munkalehetőség nincs számomra. Nem mintha mások számára lenne... Mostanában az ilyen megmosolyognivaló dolgoktól is összeszorul a gyomrom.

Az Új Évben derűs, mosolygós napokat...

Azért hiányolom ám a fehér havat, a zúzmarás ágakat, a jégbe fagyott rügyeket... Igaz, ma már annak is kis napfénynek is örültem, ami napok óta elkerült minket. De szerettem volna havas fotókat elhagyatott tanyákról, udvaron felejtett lovaskocsiról. Jégcsipkés folyópartról, a végtelennek tűnő, hófehér mezőről... A gyerekekről. Zéről. Ezek helyett anyukámék elkényeztetett, hatalmasra nőtt, kövér divatosan duzzadt macskáját fotózgattam kevéske sikerrel. Bár mit is várhattam volna egy olyan állattól, aki már a megérkezésünk másnapján lesújtó pillantással mért végig minket:
- Nagy ívben teszek rátok! A fotel pedig az enyém...

Punnyadás van. Anyukám nem az a fajta, aki hagyja, hogy segítsünk neki. Így aztán fekszünk, avagy ülünk... időnként eszünk valamit és bámuljuk a tévét. Egyik délután meglátogattuk apukámat, aki ahhoz képest, hogy elképzelni sem akarta tudta, hogy jön haza két ünnep között a kedvesétől, majd kiugrott a bőréből örömében, mikor meglátott minket. Másnap szemüveg projekt volt, immár három gyermek szemüveges. Zétől pedig kaptam cipellőt (olyat, amiben tudok fotózni erdőn-mezőn). Pet mikor meglátta, csak annyit mondott:
- Anyu, ez borzalmasan néz ki!
Hát nem is tudom. Nekem épp ez tetszik benne.
Tegnap este egyébként nem bírtam tovább, mikor anyukám elment lefeküdni, kiosontam a konyhába elmosogatni, rendet rakni... Ma újra. Sőt gyártottunk egy tortát, azt a fekete-erdőset, ami karácsonykor még sem készült el. Titokban. Bár kétlem, hogy anyukámnak nem tűnt fel a nagy jövés-menés, amit rendeztünk közben a lakásban.

Azon azért kiakadtam, mikor megláttam Zé huszonegy éves fiának FB üzenőfalán, hogy szegénykét mennyire sajnálni kell, mert már hét éve az apja nélkül tölti a karácsonyokat. Nem Zé döntése volt az, hogy nem láthatja a fiát hosszú évek óta. Mikor pedig próbáltuk vele felvenni a kapcsolatot (nem egyszer), ő volt az, aki ettől teljesen elzárkózott, sőt "számára idegen ember"-nek kiáltotta ki Zét. Akkor most mi a faszt csodát sajnáltatja magát a kis gyökér hülye? Bocs... Zétől is.

A legkisebb fiam estére már jobban volt. Éjjel suttogva ébresztett egy hang:
- Anya ! Hánytam...
- Semmi gond Fixi! Igyál, de csak kortyonként! Aztán pihenj... - mondtam automatikusan szinte magamhoz sem térve.
- De anya, én Kamcsi vagyok...
- Jézusom... Te is?
Reménykedtem, hogy ennyivel megússzuk. Azért megkérdeztem Édust, hogy biztosan elutazik-e még ma, tekintettel a körülményekre, de megnyugtatott, ő jól érzi magát. Nem is gondoltam semmi rosszra, mikor láttam, hogy hív a mobilomon. Azonban hangját meghallva, rögtön elszállt a jó kedvem:
- Anya, baj van! Ahogy leszálltam a buszról, összehánytam magam. Nagyon rosszul vagyok!
Azon már meg sem lepődtem, hogy az otthon maradt nagyfiam felhívott, lázas és rosszul van.

Négy órás útra számítottunk. Akkor még nem tudtuk, hogy fél órát veszítünk közúti ellenőrzés miatt. Eszünkbe sem jutott, hogy a legkisebb miatt kétszer is meg kell majd állnunk, mert rosszul lesz és hányni fog. Arra végképp nem számítottunk, hogy épp a legnagyobb lányom kezd el nyafogni, hogy neki pisilnie kell, s azonnal álljunk meg egy benzinkútnál, mert ő nem bírja.
Naivitásunk úgy tűnik, határtalan. Úgy gondoltuk, a nehezén túl vagyunk. Aztán valahol Kecskemét után egyre sűrűbb ködfoszlányokba futottunk bele. Szokott útvonalon, elhagyatott mellékúton jártunk. Egyik lányommal belefeledkezve gyönyörködtünk a körülöttünk lévő ködfelhőben, amin keresztül átragyogtak a csillagok. Egyszer csak Kamcsi előre nézve megszólal:
- Anya, miért nem törlitek le a párát az autó szélvédőjéről?
- Kicsim, ez nem pára. Ez a köd... Az út pedig nincs sehol.

Békéset, boldogat!

- Valaki hozza be a vonalas telefont a hálóba!
- Valaki vigye be anyának a telefont...
- Valaki vigye be anyának a telefont...
- Valaki vigye be anyának...
- Valaki vigye...
Fejemet csóválva mosolygok, már indulnék kifelé, mikor belép a szobába Pet kezében a telefonnal.

Gyermekeim ülnek a tévé előtt, valami gyerekműsort néznek a huszonegy éves nagylányom vezényletével. Hurrá! Nekem fel kéne öltöznöm, majd kiereszteni a hangom olyan szinten, hogy minden gyerekhez eljusson, amit mondani szeretnék. Nem könnyű dolog ám ez, mert a televízió egy olyan szerkezet, hogy míg a gyerek koncentrál a képre és a hangra, semmi mást nem képes felfogni, azt pláne nem, hogy segíteni kéne.

Teljesen mindegy nálunk, hogy kakaós, krémes, gyümölcsös, kókuszos, vagy mazsolás... Ha édesség, akkor perceken belül elfogy. Zével a hét elején mégis megalkottuk azt a süteményt, ami csak mára tűnt el a hűtőszekrényből. Egy valamiben már biztosak vagyunk, ilyen nem lesz karácsonykor. Helyette rögtön megszavaztuk magunknak a család legújabb kedvencét, a házilag készített feketeerdő tortát. Mert kakaós, krémes és habos, s nem utolsó sorban gyümölcsös. Ami még a javára írható: képtelenség elrontani.

Rögtön itt a karácsony. Számolgatom a napokat, hátha így húzhatnám az időt.  
Úgy terveztük, együtt leszünk szenteste és másnap. A gyerekek apja két éve iszonyatos balhét csapott a huszonnegyedike miatt, mert úgy tartja, neki az jár (ha papíron nem is, de érdemben igen). Én meg úgy tartom, hogy nem. Talán önzőség ez, de úgy vagyok vele, a gyerekek velem vannak egész évben, én gondoskodom róluk, minden teher az én vállamat nyomja, most már az ex hitelével együtt. Idén is előadta óhaját az ünnepeket illetően. Először nagyon kiakadtam, fel sem vettem a telefont, mikor hívott. Aztán megbeszéltük Zével, hagyjam. Ne idegeskedjek, nem ér annyit az egész.
Szóval a karácsonyunk idén úgy fog kinézni, hogy huszonnegyedikén a gyerekek az apjukkal töltik az estét, mi meghívjuk Zé anyukáját, ne legyen egyedül. Huszonötödikén egy gyors ebéd, amikor mindannyian körbe üljük az asztalt, s újra szétszéled a család. Gyakorlatilag egy fél napot leszünk együtt. Kevés, nagyon kevés... Leülni, beszélgetni, egymásra figyelni nem lesz időnk. Bánt. Nem kicsit. Szeretnék egy kicsit többet, kicsit nyugodtabban.
A pénz hiánya már pár éve nem foglalkoztat. Bár mindenfelé olvasom, az emberek sok esetben épp emiatt fordítanak hátat az ünnep hangulatának. Pedig mennyire nem erről kellene szóljon ez a pár nap. Anyukám mesélte minap, kicsi gyermekként a nagypapával készítettek közösen játékot, hogy a fa alá tehessék. Együtt volt a család, csak egymással törődtek azokban a napokban. Ma miért nem lehet így? Hová rohanunk? Miért akarjuk egy-két, jó esetben szívhez szóló ajándékkal letudni a szeretetünket?
Nem jó ez így...