Szerettem, ahogy hozzám ér. Szerettem, ahogy magával repít. Szerettem, ahogy a fejét cirógatva elalszik. Szerettem...
Szerette, ahogy hozzá érek. Szerette, ahogy repül velem. Szerette, ahogy az ölelésében elalszom... Szeretett.

- Nyuszika, most már elhiszed, hogy szeret téged a medve? Eljöttem hozzád, hogy megnyugodj!
- Elhiszem. Elhiszem?
- Most megint csak akkor hiszed el, hogy itt voltam, mikor már elmegyek?
- Lehet...
- Tudod, hogy a medve őrülten féltékeny rád?
- Miért?
- Mert szeretlek.
- Szeretsz?
- Nem akarlak elveszíteni. Te mit szeretnél?
- Nem, én sem akarlak elveszíteni.
- És a nyúl szereti a medvét?
- Persze.
- Mennyire?
- Nagyon.
- Mennyire nagyon?
- Nagyon-nagyon.
- Akkor most tessék jól megdögönyözni...
- Hülyeee...

Mikor elment, eszembe jutott a vers, mint már annyiszor:
útra kelünk megyünk az őszbe
vijjogva sírva kergetőzve
két lankadt szárnyú héja-madár
új rablói vannak a nyárnak
csattognak az új héja-szárnyak
dúlnak a csókos ütközetek
szállunk a nyárból űzve szállunk
valahol az őszben megállunk
fölborzolt tollal szerelmesen
ez az utolsó nászunk nékünk
egymás húsába beletépünk
s lehullunk az őszi avaron

S lehullunk az őszi avaron...

Irigylem a gyerekeimet. Önfeledten lubickolnak a tizenhat fokos vízben. Én pedig érezve a nap enyhén perzselő melegét a hátamon, közéjük kívánkozom... de csak kívánkozom...

- Valamiért a nálam jóval idősebb férfiakat kedvelem.
- Hát anya, nálad jóval idősebb férfit nehéz találni...

- Anya, te szoktál hazudni a korodról?
- Nem, de nagyon nehéz kimondani, mennyi is vagyok.
- Hát igen, nekem is nehéz lenne, ha a helyedben lennék.

- Hát mikor veszed már észre, hogy teljesen magadhoz láncoltál?
- S te mikor veszed észre, hogy képtelen vagyok elszakadni tőled...

- Gyerekek, gyerekek! Anya egy űrlény!
- Mondj valami újat...

"Nagyon vigyázz magadra, aki már megalkuvásra kényszerít, az nem szerethet Téged igazán..."

Pár hete állásügyben beszélgettem egy úrral.
Internetes adminisztrátori munka. Adatlapok gondozása, frissítése, moderálása. Hogy fel kell keresni személyesen a hirdetőket? Fotókat készíteni róluk? Hogy nekem fizetnek? Ja, hogy egy alkalom ára számukra az egy havi összeg, amiért az adott cég hirdeti őket? Mennyire legális ez? Hogy a rendőrség nem akadékoskodik? Szerződést is kötnénk? Magyarra fordítva a szót: madame legyek egy internetes szolgáltatónál? Mert akárhogy is szépítjük, erről lenne szó. Havi két-háromszázezer átlagban. Minden gondom megoldaná. Csak az a fránya tükör... az ne lenne... amibe bele kell utána nézni.
Nézem az illetőt, miközben beszél. Érzem, tetszik neki a fellépésem. Hogy intelligens vagyok? Empatikus? És hogy szép a szemem? Vonzó is vagyok? Hurrá... Vajon azt is látja a szememben, hogy egy ilyen munka nem feküdne nekem? Azt is látja, hogy átlátok ezen az egészen? Nincs kedvem elmerülni az "alvilág" bugyraiban időlegesen sem. Ha itt lehet időlegességről beszélni egyáltalán. Nézze uram, nem ilyen munkáról álmodtam! Nincs min gondolkodnom.
Tegnap kaptam egy e-mailt. Szeretnék, ha náluk dolgoznék. Várnak az irodájukban szerződéskötésre. Rövid válasz. Köszönöm a felkérést, de már elhelyezkedtem.

Hallgatom őt, ahogy mindenről elfeledkezve mesél, hogyan fogja felépíteni a lemezjátszóját. Aztán egyszer csak meglátom a stúdió falára erősítve. Szép. Szinte félve simítom végig az ujjaimmal... Lecsiszoltatta a tányér oldalát. Mert szóltam, talán úgy még szebb lenne. Elmosolyodom. Belesüppedek a kanapéba, ő pedig eltűnik pár pillanatra, hogy zenét varázsoljon...

Kimért, tárgyilagos hang. Ijedtség. Tények. Magyarázkodás. Zsigerekig elhatoló félelem.
- Most akkor kirúgsz?
- Nem...
- Akkor?
- Még nem tudom.
Hibáztam. Várom a döntést. Mire vár? MIRE VÁR?
- Te döntsd el, kivel akarsz lenni! De ha velem maradsz, egy pasit sem tűrök meg ezentúl a közeledben...
Jogos, nem fellebbezem. Nem volt miről döntenem... Egy valaki az, akit mindenkinél jobban szeretek. S most lehet, hogy elveszítem.
Jogos. Nem fellebezem. Egy valaki az, akit mindennél jobban szeretek. S most lehet, elveszítem.

Szinte nincs olyan alkalom, mikor el ne vinne oda... Nekem pedig olykor összeszorul a gyomrom, mikor látom magam előtt az ismerős utat és megkérdezem:
- Most hová megyünk?
- Csak megyünk.
- A ligetbe megyünk?
- Nem tudom. Ne kiváncsiskodj már annyit!
Én pedig már mielőtt kérdezem, tudom a választ, ami nem az, amit mond.
Néha elgondolkodom, miért nem szólok. Miért hallgatok, mikor leparkol a fák alatt az autójával, miért hagyom mindig, hogy kézen fogva magával vigyen a bokrok közé?
Talán a játék, ami izgat. Játék a veszéllyel. Figyelem őt. A mozdulatait, az arcát, a szemeit. Keres... Tudom, mit keres. Vagy inkább kit? Úgy érzem, mintha lelassulna az idő. A falevelek épp csak táncolnak a széllel, a napsugarak gyéren sütnek át a lombok között. Nem érezni az erdők tiszta illatát. Egyszer csak meglát két mókust az egyik fa ágán. Mutatja. Felsóhajtok. Időt nyertem. De mire? Közben érzem a bokrok mögül ránk szegeződő szempárokat. Egy, kettő, három... hat. Hatszor kettő... Várnak. Némelyikük körözni kezd a bokrok mögötti ösvényen. Mint a dögevő keselyűk a magasban, olyanok. A többi egy helyben áll, nem mozdul. Vajon számukra is hosszabbnak tűnnek a percek? Próbálok nem figyelni rájuk. A  mókusok a közvetlen közelünkben zörgetik az avart. Hálás vagyok az apró zajért, amit keltenek. Nem félnek, szinte kéznyújtásnyira vannak tőlünk. Egyikük villámgyorsasággal felkúszik egy ágra, majd megáll és leül. Mintha ő is várna valamire. Mindannyian várakozunk...
Azért sajnálom, hogy nincs nálam a gépem.
- Nem megyünk vissza a fényképezőgépért?
- Megőrültél? Ide nem hozzuk a gépet!
- Nyugi, nem téged szerettelek volna lefotózni.
- Nem azért mondtam. De addigra már nem lennének itt.
Rám néz, kapok egy apró mosolyt. Tényleg azt hiszi, nem tudom, mire vár? Közelebb húzódom hozzá, belefúrom a fejem a nyakába. Minden, ami vagyok, most őt érzékeli. Figyelek, mint a vad, aki veszélyt sejt. Hátrébb lépek, ösztönösen húzódom a fény felé. Egy kis idő múlva elindul, megfogja a kezem és elindulunk. Ő is érzi talán, amit én.
- Sajnálom... Én nem...
- Ne csináld nyúl, csak sétáltunk egyet! Mi ebben a rossz?

Pénteken összefutottam Tommal. Mondta, felugorhatnánk a  bátyjáékhoz. Nem emlékeztem, hogy Tom előző nap említette volna, hogy meghívtak, pedig állítólag... Kicsit hülyén is éreztem magam náluk, mert olykor felvillant bennem, hogy órák múlva valószínűleg Gagarin ágyában fogok feküdni és ő fog átölelni, most pedig itt beszélgetek két kedves emberrel, akik tele vannak jó szándékkal és én nem tudom azt mondani nekik, amit hallani szeretnének.
S míg Tom utólag sajnálta, hogy nem lehettünk kettesben, én hálás voltam a sorsnak, hogy így alakult, mert egyre jobban lebénított ez az állapot, ami akárhogy is nézzük, egyáltalán nem volt normális.

Május második napján a nyíló pipacsot meglátni olyan, mint találkozni egy régi szerelemmel.

- Néha megijesztesz olyankor...
- Miért?
- Olyan hosszú ideig nem veszel levegőt...
- De hát az azért van, mert jó nekem. Nem tudok olyankor levegőt venni.
- Jó,jó... De három percig?
- Jaj már! Nem is három perc...
- Na jó, kettő. Vagy még több...
- Esetleg mikor szinte szünet nélkül egymás után... De akkor biztos veszek levegőt közben... Vagy nem tudom...

HOGY ÉN MENNYIRE UTÁLOK ÜGYINTÉZNI!

Azt mondta, már nagyon sokszor "esett pofára" az életben. Talán mert elképzel valamit és nem veszi észre, hogy a dolgok nem az ő elképzelései szerint történnek. Elfelejti, hogy az ő világán kívül mások világa is létező világ, amiből összeáll az egész.

- Mikor menjek hozzád?
- Hozzám?
- Miért, kihez mennék?
- Hát gondoltam, már becsajoztál ennyi idő alatt.
- Persze kicsim, mind itt állnak az ajtóm előtt.
- Antoine, ne mondd, hogy nem próbálkoztál egy csajnál sem...
- De... de.
- Na ugye!
- Jaj cicám! Néha annyira szőke vagy, de annyira!
- Ha tudnád, mennyire nem vagyok az...
- Dehogynem!
- Ha tudnád, mennyire nem vagyok az, most kurvára azt éreznéd, megint pofára estél, miközben mélységesen fel lennél háborodva azon, honnan tudom, amit tudok és miért történt az, ami... - mondtam ezt már csak úgy magamnak.

Néha úgy érzem, jó lenne, ha az élet megengedné nekem, hogy belefáradjak. Csak egy kicsit, egy rövidke időre. De valamiért nem engedi...

Önéletrajz.
Átírva.
Elküldve.
Nyomtatva.
Előkészítve.
Beadva.
Válaszra várva. Válaszra várva. Válaszra várva...