- Anya, láttad azt a szegény, kicsi elpusztult madarat az udvaron?
- Igen szívem, láttam. Verébfióka.
- Megsütjük?

Ma megcsapott az utcán az akác enyhén émelyítő mézes illata. Felnéztem...
Már nyílik az akác? Hol voltam eddig? Hol voltam napokig? Miért erre megyek? Miért ülök órákig egy-egy útba eső padon nézve magam elé a semmibe? Egyáltalán milyen nap van?
Elsuhantak a napok mindent felemésztő üres létezésben.

"Egyszer-kétszer már én is éltem át hasonló helyzetet. Csak imádkozni tudtam, hogy valahogy rendeződjenek el körülöttem a dolgok. Nagyon rossz állapot. De ne aggódj, mert van kiút. De ne így gondold, hogy magadból kell kiutat találni. Ez a helyzet, amibe most vagy egy teszt, egy próba, amin át kell menned. Nem baj ha nehezen viseled. Ez teljesen természetes. De a lényeg, hogy ne add fel. Ez azt jelenti, hogy légy továbbra is az, aki eddig voltál. Egy jó Anya, egy jó barát, egy jó tanuló, egy jó ember, egy jó Judit. Vállald fel magad olyannak, amilyen eddig is voltál. Gyűjts egy kis erőt a világegyetemből. Hidd el, neki van bőven. Bármennyit tud adni neked belőle.
(...)
Kis idő múlva, már csak egy emlék lesz ez a nehéz időszak. Hidd el, egyszer mindennek vége van. Tél után nyár jön. Aztán persze megint tél, de akkor már erősebbek vagyunk egy nagy adag feltöltéssel.
Kitartás, mutasd meg a világnak, hogy nem tudják olyan könnyen kihúzni a lábad alól a szőnyeget. Nem olyan fából faragtak téged. Mutasd meg a többi osztálytársunknak is, hogy végig tudod csinálni."

Ha nem süt a nap, s sötét felhők borítják az eget, akkor is szerelem.

- Őt az anyám szereti, nem én! Azt akartam, hogy az anyám örüljön. Néha nagy nehezen elsült vele a farkam, miközben rád gondoltam. Mi ebben a kivetnivaló? Ez nem megcsalás. Téged szeretlek, nem őt. Benne nincs meg az az intellektus, nincs meg a szexuális vonzódás felé. Ő csak van az anyám miatt. Érted?
- Nem értem, nem is akarom érteni. Ez borzalmas... Jézusom, ez borzalmas... Borzalmas.

Azt hittem, kiugrik a szívem a helyéről, mikor megláttam az autót. Gondolkodtam, visszaforduljak-e az utcán. De eszembe jutottak a gyerekek. Azt sem tudtam, ki van otthon.
A későbbi órákról már csak képek villannak fel.
Nem akarok emlékezni. Nem akarom magam előtt látni azt az elhomályosult szempárt, nem akarom érezni a kezét, amit rám emelt. Az azóta alig nyíló kapu, az ajtó összetört lécei. A függönyön átszűrődő zseblámpa kutató fénye, az ablak peremét tapogató kezek. Nyíló ajtó, surranó léptek a nappaliban. A hangja...
Nem akarok rettegve befordulni az utcasarkon. Nem akarok felijedni a sötétben arra, hogy félek.

Első telefon.
Második telefon.
S akkor csörgetem a harmadikat:
- Na mi van, most én jövök? - szól bele röhögve egy rekedt, közönséges női hang. Már hallottam ezt a hangot ősszel. Végigfutott a hideg a hátamon.
- Mondja, az nem jut eszébe, honnan tudhatom a telefonszámát?
Elhallgat. De csak másnap reggel fogja fel, hogy igaz, amiről beszélek.
Napokig gondolkodtam ezen a hangon... Egy buta nő rekedt, kiélt dohányos hangja, ami közönséges szitkokat szór a másik felé rikácsolva. Már megbántam, hogy valaha megsajnáltam ezt a nőt. S már azt is éreztem, bármit el tud vele hitetni az a férfi, akit már nem tudok úgy nevezni, ahogy rég.

- Tényleg úgy gondolod, hogy csak a halál választ el minket egymástól?
- Igen. De azért, ha el akarsz menni mindenképp, akkor elengednélek.
- Akkor most felállhatok innen és elmehetek?
- Nem.
- De hát miért? Most mondtad...
- Azért mert szeretlek.
- Tudok olyat tenni, hogy nem akarsz többé velem találkozni?
- Nem, nem tudsz. De miért kérdezel ilyet?
- Mert már képtelen vagyok tovább így élni. Hát nem látod rajtam, hogy mi lett belőlem?
- De látom, hogy nagyon ki vagy borulva és megértelek.
- Fogadjunk! Ma este olyat teszek, hogy nem akarsz többé látni engem. Mersz fogadni?
- Persze. De nem tudsz olyat tenni...

Olyat tettem... Legalábbis azt hittem. Mert azt gondoltam, ha kiáltok mások felé, az feloldozza a bennem lévő fájdalmat és az eltűnik örökre. Nem így történt.

Nem tudom, de ha nem te jársz az eszemben, unatkozom.
Nem tudom, de a vicceiden néha olyan sokáig elgondolkodom.
Tudd, én szívesen teregetek veled, némán elmosogatok, ha kell ám!
Felporszívózok, mert tudom, jól esik, ha a családból segít valaki valamit.
Ha beteg vagy, reggelit készítek neked, akár nap, mint nap.
Ha bánt valaki, én ott leszek és megvigasztalom a szívedet.
Csak szólj és mondd, mit tegyek, én mindig - hidd el - ott leszek!

(a tizenkétévestől)

Édesanyám köszöntelek,
Most e meghitt ünnepen,
azt kívánom most és mindig,
mindig maradj meg nekem!

(a tizenhétévestől)

Nem gondoltam, hogy Medve eljön... Apukámon láttam, hogy nem tetszik neki, hisz tudott arról a búcsúlevélről, amit Medvének írtam. Azt már megemlíteni sem mertem neki, hogy az egész hétvégét itt tölti. Azt meg pláne nem, hogy fogta a gyűrűt és felhúzta újra az ujjamra. Megértette, miért cseréltem ki. Mondta, nem baj, hisz ezt a gyűrű volt az, amit először kinézett nekem.

A legnagyobb elballagott, jövő héten már érettségit ír. Érdekes ezt megélni, hisz még annyira tisztán él bennem, mikor én ültem be a padba, próbáltam összpontosítani, s óvatosan becsúsztatni a puskám a lapok közé.

Ma olyan napom volt, ami nem csak nehéz és hosszú, de felettébb elgondolkodtató is volt. A legnagyobb lányomról nem is gondoltam, hogy ennyire tud aggódni értem. Furcsa érzés volt megélni ezt, hisz annyi konfliktuson vagyunk már túl. Gábornak, Szilviának és Juditnak pedig köszönet, hogy velem voltak a távolból is... Nagyon sokat jelentett számomra, hogy vannak, akik igazán aggódnak értem.

Nem szeretnék Cleckley szociális öngyilkosságnak nevezett őrületének áldozata lenni.
Ő a szociopata, nem én. Mégis én érzem úgy, hogy az ő örvénye engem is magával ránt a mélybe. Hiába keresek valamit, amibe kapaszkodhatnék...

Civil egy valamikori beszélgetésünk kapcsán megemlített nekem egy filmet. Még azt is megígérte, elküldi nekem. A film megérkezett, bár már nem is számítottam rá. Most pedig bajban vagyok, mert felhívni ezért még sem merem, hogy miért ezt a filmet és mivel kapcsolatban és miért is kell megnéznem, bár valami fogalmam van arról, miről is szól.

Az van, hogy látták a kisírt, szomorú szemeimet az üzletben és néhány perc leforgása alatt kicserélték nekem azt a gyűrűt egy másikra úgy, hogy még a blokkot sem kellett felmutatnom.

Amikor szólsz neki, hagyjon. Amikor kéred, emlékként őrizzen meg a szívében.
Ő mégis azt hiszi, ugyanúgy játszhat, mint eddig bármikor. Hallod a hangján, hogy hazudik, mert úgy gondolja, ezzel megtart. Azt mondja, nálad szeretne lenni, de mikor "hazaér", más veszi fel a telefont. Az autója nem áll a ház előtt, se a környéken.
Már semmi mást nem érzel, csak mérhetetlen szomorúságot és űrt... Amikor Nietzsche egyszerű szavai kísértenek mindent beborító árnyként a sötét szobában:
"Nem az rendített meg engem, hogy hazudtál nekem, hanem hogy többé nem hiszek neked."

Nem Medve, nem akarom azt a gyűrűt hordani, mert megbéklyóz, megfojt... Hiába láttam a szemeiden, hogy szeretsz. Lehúztam az ujjamról azért, amiért valaki más is megtette ezt. Én már nem szeretnélek szeretni azzal a szerelemmel, ami téged életben tart, engem pedig megöl.

Igen, igen, igen...

Valamelyik könyvben találta az egyik lányom a receptet... Először kicsit furcsának tűnt, de mikor elkészült és percek alatt eltűnt, azt már csak én furcsálltam.

Azért vannak az életben dolgok, amiket valószínűleg sosem fogok megérteni, hiába tűnnek olyan egyszerűnek.

- Anya, ha eltévedünk az erdőben, akkor téged eszünk meg!
- Miért pont engem?
- Mert te vagy a legnagyobb.
- És?
- Mindig a legnagyobbat kell, mert az eszik legtöbbet.

- Anya, belőled nem lehetne angyal!
- Miért nem?
- Mert nincsenek olyan hatalmas szárnyak, amik elbírnának.