Tegnap este Müller Péter pár soros mondanivalója döbbentett rá, mennyire másképp éljük meg Zével az életet, mennyire másképp gondolkodunk kapcsolatokról, házastársi hűségről, mint annyian körülöttünk. Persze mondhatjuk azt, Zével egyedi a helyzetünk azokhoz képest, akik hosszú-hosszú évek házasok. Mindketten éltünk házasságban, voltak kapcsolataink a házasságunk előtt és után is. Voltunk megcsalva és mi is csaltunk meg másokat. Talán épp ezért el bennünk a vágy, hogy a szeretet, a bizalom, a biztonság, a tisztelet mellett a szerelmünket tisztán tudjuk megőrizni.
Müller azt írja:
"Ha egy férj megcsalja a feleségét, de mondjuk nem annyira, hogy el is akarja hagyni, ott maradna mellette, de az asszonynak fáj, nagyon fáj, mert megsérül a női önérzete. (...) Ha ilyenkor "csak" a nő sérül meg benne, helyre lehet hozni, ha nehezen is. Mert bár első indulatában elítél a megsebzett nő, mégis fölmenthet a benne élő bölcs Ember, aki tudja, hogy a nemi vágyakon túl létezik egy mélyebb szövetség közöttetek, amely nem sérült meg. Ha azonban az Ember sérül meg, akkor nincs tovább. Akkor nincs miről beszélni, mert ez a biztos jele annak, hogy hiányzik a férfi-nő vonzalomnál mélyebb, valódi szeretet."
Nem gondolnám, hogy egy házasságtörés következményeként csak a női önérzet sérül. Ennél sokkal többről van szó. Az egész női mibenlétünk, az eddig kiteljesedett női mivoltunk az, amit porrá zúz a másik. Talán nem én vagyok az egyetlen nő, aki egy ilyen helyzet után megannyi kérdéssel gyilkolta a lelkét. Miért tette? Mit csináltam rosszul? Miért nem vettem észre, hogy kevés vagyok? Mi az, amire vágyott mellettem, s én nem tudtam megadni? Miért akartam azt hinni, hogy velem nem teszi meg azt, amit másokkal?
Nem csak megalázottnak, elveszettnek érzed magad, hanem mocskosnak is. Mert a másik nem csak elárulta a szövetségeteket, de be is piszkította azzal, amit tett. S akkor ezt elintézzük azzal, hogy sérül a női önérzet?
A szeretet egy addig jól működő kapcsolatban erősebb mindennél. Felülemelkedhetünk a fájdalmainkon, képesek lehetünk a megbocsátásra. Mint ember. Mint nő. De maga a kapcsolat már sosem lehet olyan, mint annak előtte. Már nem tudsz az lenni, akivé váltál önmagad és a másik által, nem tudtok már azzá lenni, akivé formáltátok egymást. Már képtelen leszel a kiteljesedésre a másik mellett, mert az életetekbe akarva-akaratlan befészkelte magát a bizalmatlanság. Persze megértem, ha valaki sok évnyi házasság után azt mondja, megbékél a helyzettel... Talán azért teszi, mert reménykedik, hogy a sebek idővel begyógyulnak, talán csak azért, mert nem akar egyedül maradni. De ez iszonyatos harc és megalkuvás az ember életében, amit nem gondolnám, hogy első helyen a szeretet motivál. Utóbbi esetben inkább a félelem. Annak pedig nincs köze a szeretethez.
Talán nem véletlen az sem, hogy a Biblia egyedül a házasságtörésnél engedi meg az elválást. Sokszor beszélünk a házasság szentségéről. De hová tűnik ez, amikor kettő mellett helyet kap egy harmadik, akár negyedik?
Tehát mit tudok tenni az első haragomon túl? Elbocsátom szeretettel a másikat. Az elbocsátás nem feltétlen jelenti azt: már nem szeretlek. Ha bűnt követsz el, s Isten látszólag hátat fordít neked, nem azért teszi, mert már nem szeret. Sőt.
Úgy gondolom, ha fentről rendelték mellém a másikat, akkor újra találkozunk. Valamikor később. Más-más emberként. Nem folytatunk egy kapcsolatot, hanem egy újat kezdünk. Ha nem ő a nekem rendelt, akkor tudatosan vagy tudattalanul kinyitottam egy ajtót, hogy talán beléphessen rajta az igazi.

Szélesszájú internet. (by Mat)

Olykor legszívesebben eltűnnék Zé karjaiban. Mozdulatlan csendben feküdnék. Hogy ne kelljen tudnom semmiről, hogy ne fájjon, ne emésszen semmi, csak annyit érezzek, soha el nem múló biztonságban vesz körül.

Gyakorlatilag két olyan betegséggel küzd, ami az orvostudomány mai álláspontja szerint nem gyógyítható. Próbáltam segíteni. Öröm volt hallani a hangjában, mennyire lelkes. Most mégis azt látom, hogy fut, rohan, de nem az életérét, hanem a helyzete miatt, amik ellehetetlenítik az életét. Mert megváltoztak a jogszabályok, mert más törvények léptek életbe. Ő pedig felére összezsugorodva próbál mosolyt erőltetni az arcára, miközben retteg a jövőtől. Féltem őt, nehogy egyszerre zúduljon rá az, amire se nem merünk, se nem akarunk gondolni. Az embert mindig az élteti, hogy jobbra fordulnak a dolgok, s nem rosszabbra. De az ily módon való gondolkodás sokszor meg is téveszt.

Amellett, hogy jókat vigyorgok rajta, egyet kell értsek a Mark Gungor előadásában elhangzottakkal. Valaki pedig azt is elmagyarázhatná, vajon egyes férfiak életében a tévé távirányítója ezért tölt be ugyanolyan fontos szerepet, mint a farkuk nemi szervük?

éjjeli eső 
lehelete kúszik fel
a nap sugarán

Az utóbbi napokban szinte duplájára nőtt az alvásigényem. Most azon agyalok, vajon a holnapi napot vitaminok, avagy egy terhességi teszt megvásárlásával kezdjem?

Két napig izgultunk Kamcsi miatt, aki nem csak központi felvételit írt a város legnívósabb gimnáziumában szombaton, de előtte való nap már felvételizett. Az Arany János Tehetséggondozó Programba való bekerülés a cél.
- Ha ő nem kerülne be, akkor ki az, aki igen? - mondta az osztályfőnöke, miután megkaptuk a kitűnő félévi bizonyítványt, miszerint hat tárgyból dicsérettel végzett. Mit is mondhatna ilyenkor a büszke, gyermekét szerető szülő? Nekem egy mosolynál és a szemem sarkából tovagördülő könnycseppeknél többre hirtelenjében nem futja. Idő kell, míg a szavakban ki tudom fejezni, amit ilyenkor érzek.

Mielőtt bárkiben felmerül a kérdés, mindegyik gyerekemre büszke vagyok, okosak és jól tanulnak. Bár ha nem így lenne, akkor is az lennék. Hisz mindegyik egy csoda, ha olykor ezt nem is érezzük a mindennapokban.

Mikor hallok, olvasok a budapesti demonstrációkról, mostanában egyetlen egy mondat jut eszembe:
- Ott szerettem volna lenni!
Ennek pedig semmi más oka nincs, csakis így juthatok tényszerű információkhoz a mai Magyarország vidéken élő polgáraként. Bár még ez sem biztos.

az éj körbefon
mély kékje dalol nekem
szívemig hatol

Nyugi van, a dolgok jóra fordulnak. Pont.

Iszonyatosan kiborultam a banki ügyintézőnk inkorrekt viselkedésén. Bár ebből is az derül ki, én vagyok naiv picsa, mert jobb lenne, ha megérzéseimre hallgatnék olykor, s nem másokra.
Január elején minden biztosnak tűnt a svájci frank alapú devizahitelünk ügyében. A kérdésre, mennyi lesz a januári törlesztő részletünk, az ügyintéző nyomatákosan közölte velünk, ne fizessünk be semmit, mert minden ami hátralék, tőkésítve lesz az otthon védelmi program miatt. Ma kellett volna aláírnunk a szerződéseket, de e helyett csak egy rövidke telefont kaptunk a tegnapi nap folyamán, miszerint azonnal fizessünk be egy tetemes összeget, különben ugrik minden és továbbítják a papírjainkat a budapesti központba. Hirtelen szólni sem tudtam. Ma már Budapestről jött a telefon, ha péntekig nem fizetem be az összeget, nemhogy az otthon védelmi programban való részvételünk, de a hitel is ugrik.
Mind ez azért, mert egy ember nem valós információkat osztott meg velünk. Persze őt ma már se telefonon, se személyesen nem érjük el. Bár mit is várhattunk, mikor már tegnap közölte, hogy innentől kezdve nem rá tartozik a dolog. Akár ezt is mondhatta volna:
- Lavabo inter innocentes manus meas...
Hogy te esetleg elveszíthetsz mindent, az már más lapra tartozik.

Épp azon gondolkodtam, milyen szerencsések vagyunk az új szomszédainkat illetően, mikor eszembe jutott a régi tulaj: Ancsa néni. Mielőtt elköltözött, sokáig vacillált, mi legyen a kiöregedett újfundlandijukkal. Egy ideig mi is beszéltünk arról, hogy örökbe fogadjuk, hisz nagyon a szívünkhőz nőtt, de nem mertük bevállani, hisz senkit nem ismert el gazdájának a szomszéd bácsi elhunyta óta. Azóta nem csak Ancsa néninek, olykor nekünk is meggyűlt a bajunk Vikinggel. Ahogy egy idő után a szomszéd nénivel is, aki egyre idegesebb lett a ház eladása, a költözködés miatt. Viking ha tehette, képes volt a drótkerítésen is átrágni magát hozzánk. Bármennyire szeretett minket és mi őt, Zé is csak az utcafront konyhaablakán kiugorva mert szólni a szomszédnak, tessékelje haza a kutyáját, mert nem merünk még kilépni sem az udvarra. Kiszámíthatatlan volt ilyenkor. Pedig sokszor a kerítésen átnyúlva simogattuk, etettük. Mindig oda feküdt a tövébe, ha kinn voltunk az udvaron. Míg a szomszéd néni láncra nem kötötte a kutyánk miatt. Miattunk.
Próbáltunk neki az utolsó pillanatig valami békés helyet keresni, ahol meghúzhatná magát az utolsó éveiben, mikor egy reggel platós kocsi állt meg a szomszédék előtt. Épp indulni készültünk a városba, már a ház előtt ültünk az autóban.
- Zé, miért jön ez ide? Már mindent elvittek innen.
- Biztos szállítanak még valamit. Ketten vannak.
- Hát nem tudom. Látod az arcukat? Olyan furcsák... Ahogy mogorván, szürke arccal néznek maguk elé.
- Még reggel van szívem!
- Ezek nem fuvarosok! Kesztyűt húztak Zé! Látod? Szerintem Vikingért jöttek.
- Dehogy... Túlreagálod szívem. Csak állatorvos altathatná el.
- Nekem nem tetszik ez! Nagyon nem...
Az autó betolatott az udvarra. Talán két perc telt el, s már indultak is. Az autó platóján egy felállított zöld kuka virított. A fedele nem volt teljesen lecsukva, mintha telitömték volna valamivel. Egy fekete tappancsot láttunk... semmi többet, csak ennyit. Az autó kifordult az útra, s már ott sem volt.

Kisfiam is kukkeres lett. Neki a szemüveg megszokásához, nekünk ahhoz kell idő, hogy megszokjuk így őt. Olyan kis okostojás feje lett szemüveggel. Édespofa.

Valahol találtam:
"- Nem zavar, hogy szemüveget kell majd hordanod? - kérdezte egy kisfiútól a barátja. A kisfiú ugyanis szemüveg viselésére kényszerült.
- Nem, ha olyan szemüvegem lesz, mint amilyen a nagyinak van - válaszolt.
- Anyukám ugyanis azt mondta, hogy ő mindig meglátja azt, ha valaki fáradt, ha el van csüggedve vagy ha szomorú. Megérti, ha szükséged van valamire és nyomban észreveszi, ha valami nyomaszt, vagy ha valamiről beszélni szeretnél. De a legjobb az egészben, hogy mindenkiben meglát valami jót! Egy nap megkérdeztem a nagyit - folytatta a kisfiú - honnan képes mindezt meglátni. Azt felelte, hogy mindez akkor kezdődött nála, amikor megöregedett. De én biztos vagyok benne, hogy a szemüveg az oka."

Vegyes érzelmek járnak át. Remélem, tekintetemben épp csak észrevehető az aggódás, miközben érzem a mosolyt az arcomon, amikor hallgatom, hogy már a tizenötéves kislányom is úgy köszön el a fiú ismerősétől telefonon:
- Szia... Puszi. Szeretlek!

Nagyfiam felhívott, hogy a barátnője autójával belecsúsztak az árokba egy közeli kanyarban. Zé azonnal indult volna, de nem volt vontatókötél.
- Szívem, hívd fel a szomszédot!
- Éééén? Én nem szeretném... Hívd fel!
- Szívem, a csajszinak van meg a telefonszáma... Hívd már fel, kérlek!
- Én nem. Nem! NEMMM! Hívd fel! Ismered te is őket, nem?
- Ezt hihetetlen... nem hiszem el, hogy...
- Pedig teljesen hihető, hogy ennyire béna vagyok - mormogom magam elé. Így aztán Zé tárcsáz, rohan a kötélért, s rögtön autóba ül. Telnek a percek. Aggódom, már-már lelkiismeret-furdalás környékez, hogy telefonálni sem voltam képes. Felhívom őket. Kiderül, hogy a vontatókötél elszakadt. Közben megérkezett az esetlegesen leendőbeli anyós, aki közben el is ment, hogy hívja a szerelőjüket még nagyobb autóval, lánccal. Közben nagyfiam telefonált az apjának, hozzon ő is láncot.
Megérkezik esetlegesen leendő anyós esetlegesen leendő apóssal, a szerelő családostól, az ex is odaér. Természetesen megjelennek a közelben lakó "fémkereskedő" familia tagjai is, reménykedve valami potyában. Szóval összegyűlt a "kiccsalád", már csak a "bazseva" hiányzik, az utca úgy is vajda lakta. Zé arrébb áll a kocsival, a szerelő szerencsésen kihúzza az autót az árokból. A "fémkereskedők" kivételével mindenki örül, hogy happyenddel zárul a történet, mikor egy női sofőr szintén megcsúszik a kanyarban az autójával, súrolja a szerelő kocsiját, majd tovább gurul a kihúzott autó hátuljának, összetörve azt. Kéztördelés, papírok írogatása.
Aztán végre Zé hazaér a hidegtől átfagyva, majd takaróba burkolózva meséli a történetet újra. Ilyen izgalmas az élet felénk... Mit nekünk égből "potyorászó" műhold, amiről ráadásul kiderült, hogy a darabjai nem is ide csapódnak be?

1. Minden, ami másokban dühössé tesz, zavar, "én jobban csinálnám", megváltoztatnám stb. AZ ÖNMAGAMBAN VAN. Minden tehát, amit én kritizálok a másikban, ami ellen harcolok - bennem van.
2. Mindaz, amit a másik személy rajtam kritizál, harcol ellene, meg akar változtatni -, és ha ez engem sért, bánt, érint stb. - AZ NINCS FELDOLGOZVA BENNEM, NINCS MEGOLDVA BENNEM. Ilyenkor az EGO sérül, mert az EGO-m erős.
3. Minden, amit a többiek kritizálnak bennem, harcolnak ellene, meg akarják változtatni, de ha ez engem nem érint, AKKOR AZ AZ Ő PROBLÉMÁJUK, FELDOLGOZATLANSÁGUK, tökéletlenségük, melyet kivetítenek rám, mert önmaguk nem tudnak, nem mernek szembenézni vele.
4. Minden, amit én a másikban szeretek, MAGAMBAN VAN MEG, magamban szeretem, mert felismerem magam a másik személyében, mivel az egylényegűségünk mutatkozik meg.

A tükör törvényei. Ma már szeretem, régebben kegyetlennek tűnt számomra. Míg rá nem jöttem, milyen gyorsan vagyok képes a változásra szem előtt tartva pontjait. Persze balgaság lenne ezeken a "törvényeken" keresztül nézni mindent.
A legfontosabb, amit megtanultam belőlük: ha a szeretet teljessé válik benned, nem lesz problémád azzal, hogy belenézz a tükörbe. Mert mindig mindennek a meghatározója ez az egy: a szeretet. Ebből indul ki, ez a mozgatórugója, ehhez kapcsolódik mindig mindenhol minden. A felismerés nem volt új. Mégis valamiféle megerősítést: békét és nyugalmat érzek magamban.
Egy meditációs tréning során egy bölcs öreg, könnyeit az arcomra hullajtva, csak ennyit mondott:
- Szeress!
Talán nem véletlen.

- Jaj! Még hogy látó ember! Ne mondjátok már, hogy lát olyat, amiről nem is tudott eddig! Ilyenekben hisztek? - veti oda szinte gúnyosan, mikor pár hete még fokhagymával dörzsölgette a melleit, hogy azok nagyobbak legyenek.

Lehet, én vagyok túl érzékeny, de akaratlanul is kicsordul a könny a szemem sarkából, mikor a legkisebb fiam boldogan és büszkén újságolja, hogy jövő héten már meccsen rúghatja a bőrt, nem csak az edzéseken.