Tizenhárom éves. Nem szokott velem aludni sosem, mert ő már a saját ágyában érzi jól magát. Mégis pár napja megvárja, míg elalszik a húga és átjön a szobámba. Megigazítja a párnákat, magára húzza a paplant, s mikor melléfekszem, szorosan megfogja a kezem. Mintha féltene. Pontosabban, félt... Ha nem is tudja, érzi, mi az, ami történt velem.

- Nagyon szívesen beszélek veled bármikor. Hívj nyugodtan!
- Csaba, köszönöm! De tényleg!
- Aztán ha felétek járok, találkozunk, akkor lehet bármi is.
- Ööö... Mire gondolsz?
- Hát például elnyalunk egy fagyit.
- Szóval arra gondolsz, amire egyszer azt mondtad nekem, soha nem mondd, hogy soha?
- Na látod, értesz te engem. Majd írok neked!

Amikor elveszítesz valakit, el kell temetned. Akkor is, ha él... A lelked mélyére kell temetned őt. S ez nehezebb mindennél.

Kiírni mindent. Kiírni mindent. Kiírni mindent magamból.
Vén, nagyon nehéz! Tudod?

Ha nem lennének a barátaim, összeomlottam volna ez alatt a pár nap alatt. Ők tartják bennem a lelket... Ők mondogatják nap, mint nap:
- Erős leszel! Végig tudod csinálni! Segítünk...
Én nem tudom... de próbálok hinni nekik.

Azt mondja, sosem fog bocsánatot kérni senkitől, mert nem alázza meg ezzel önmagát.
Pedig ha elkövetünk valamit egy másik ember ellen, s azt megbánva, önmagunkat megalázva bocsánatot kérünk, abban a pillanatban, hogy kimondjuk: bocsánat, nagyobb emberré leszünk, bármikor előtte voltunk. Isten emel fel ilyenkor magához minket.

Nem gondolt abba bele, hogy akit annyira szeretett, ő mind ezt látja és érzi. Ő, aki már nem lehet itt. Nem csak nekem tartozik azzal, hogy bocsánatot kérjen, hanem neki is. Neki még inkább... Ismeretlenül megszerettem őt, s szívembe zártam örökre.

Jimbácsi a semmiből tűnt fel. A pipacsmezőkről kezdtünk beszélgetni, a föld illatáról. Az univerzumról, mellyel együtt lüktet a szívünk és olykor úgy érezzük, eggyé válunk vele. Kérdezte, mi bánt. S én csak sírtam és sírtam, ahogy mondtam neki. Azt hittem, megszakad közben a szívem. Róla csak annyit tudtam meg, ő is sokat szenvedett... nem terhelt semmivel, csak hallgatott. Szinte úgy éreztem, körbevesz valamiféle burokkal és egy kicsit könnyebb lesz.
Azt mondta, tudnom kell, véletlenek nincsenek... Utamba sodorta a szél, mert szükségem volt rá. Találkozunk még.

- Én elveszítettem egy gyermeket!
- Szerintem ezzel csak zsarolja!
- Zsarolom? Miért zsarolnék valakit is ilyesmivel?
- Mert nincs magával.
- Nincs velem? Hisz most járt itt hétfőn.
- Micsoda?
- Én hónapok óta szakítani szeretnék vele, mert érzem, hogy maga ott van a háttérben.
- Nem hagyja békén!
- Én? Könyörögtem neki... Azt mondta, ha elhagyom, megöl.
- Ezek szerint jól összeszűrték a levet.
- Tudja, ezt a gyermeket most veszítettem el. Most. Nem régebben. Érti?
- Jézusom! De maga hogy képzelte, hogy szül egy gyereket a többi mellé?
- Ehhez semmi köze... Semmi.
- Biztos a jóistenke nem engedte meg maguknak!
- Istenről beszél? Tudja, Isten senki életét nem veszi el... Senkiét. Főleg nem egy gyermekét.
- Jól összeszűrték a levet maguk ketten, mondom én.
- Hogy beszélhet így? Milyen ember maga?
- Én egy intelligens nő vagyok. De ön? Különben nem került volna ilyen helyzetbe.
- Komolyan beszél? Magában lakoznak érzések? Vagy a pénze miatt van vele?
- Majd én tudom, mi neki a jó és a helyes... De maguk ketten elintézték ezt is.
- Ja, hogy már megszervezték az életét. Gratulálok maguknak!
- Elegem van a hívogatásaiból is. Hányszor megmondtam neki. Nem fogom eltűrni.
- Én hívogattam? Ő mondta, hogy bármikor hívhatom... Bármikor.
- Ezt mondta?
- Azt mondta, bárhogy is lesz, sosem hagy el. Érti? Miért ne kerestem volna?
- Hát én itt fejeztem be, elmegyek innen. Nincs beszélnivalóm magával sem. Soha többé.
- Nekem ő már nem kell... Érti? Nem kell...
- Hát aranyom, akkor ő most így járt. Engem innentől kezdve nem érdekel.
- De maga visszamegy hozzá, mert szüksége van rá, s nem azért, mert szereti.
- Hát maguk jól tönkretették az életem. De túl leszek rajta, ne aggódjon! Mást is túl éltem már!
- Ne haragudjon! Maradjon vele! Magát érdemli, engem nem... Főleg ezek után. Maga a nekivaló ember, aki használja őt.
- Nincs beszélnivalóm magával és vele sem! Soha többé!

- Nyuszika, hidd el, hogy ő nem az, akinek gondolod... Félreérted az egészet!
Nem értek semmit félre.
Nem értek semmit félre.
Nem értek semmit félre.
Nem értek semmit félre.
Nem értek semmit félre.
Nem értek semmit félre.
Nem értek semmit félre.
Nem értek semmit félre.
Nem értek semmit félre.
Nem értek semmit félre.
Egyszerűen csak belehasad a szívem. Ezt érzem, mert nem értettem semmit félre. Pofont adtak az arcomra. Megmondták, hogy ők döntenek el mindent és te engedelmeskedni fogsz, mert úgy lesz jó neked. S nekem mégis megszakad a szívem, mert annyira szerettelek.

- Jó napot kívánok! Én Medve barátnője vagyok. Gondolom, maga is az...
- Igen, az vagyok.
- Megkérdezhetem, mennyi ideje?
- Öt hónapja.
- Komolyan? Tudtam, hogy jól érzem... Tudtam.
- Miért maga mióta van vele?
- Több, mint két és fél éve. De ez már nem is lényeges.

- Chanson, írj! Érted? Írj ki most magadból mindent!
- Tudod, hogy nem tudok írni, ha magam alatt vagyok.
- De írnod kell! Érted? Öröm olvasni téged, úgy írsz, mint kevesen... Írj! Írj! Írj!
- Megpróbálom.
- Írd ki magadból a fájdalmat is, ami most benned van... Mindent. Ne törődj vele, más mit szól hozzá! Érted?
- Értelek...
- Csak írj, kérlek szépen! Írj!

Mert vannak dolgok, amikről nagyon nehéz beszélni...

Valahol az álom és az ébrenlét között vacogtam. Egy szöszke hajú kisfiú arca jelent meg előttem. Alighogy megláttam, már kezdett lefelé csúszni valahová a semmibe, miközben hátranézve magas hangon kiáltotta felém: Segítség!
Rossz volt. Őrült rossz, felfoghatatlan érzés. Felriadtam, kiugrottam az ágyból. Hideg járta át a szobát, dermesztő hideg. Éreztem, hogy elveszítettem őt. Ott és akkor. Talán csak lépnem kellett volna felé, kinyújtani a kezem. De én csak néztem őt némán, lebénulva.
Nem fogom tudni őt elfelejteni... Sosem.

- Ki akarsz engem készíteni?
Kérdezi felháborodva, miközben nem veszi észre, hogy lassan már levegőt venni sincs erőm. Miatta.

Tulajdonképp csak valami olyasmit vársz tőle, hogy ennyit mondjon:
" Szeretlek most is."
" Fontos vagy, bármi is történik."
" Segítek, mint eddig is tettem."
" Szeretnék veled lenni."
De pár nap óta megváltozott valami és azóta hallgat. Azzal meg mihez kezdjek, hogy:
" Nyugodj már meg!"
" Szedd már össze magad!"
Minek? Hogy pár nap múlva újra összezuhanjak? Akkor inkább intézz el most! Gyorsan! Mert tudod, ez olyan, mint a rák... Lassan alattomosan érkezik, hosszasan kínoz, majd megöl. Ez pedig az utolsó stádium. Támogatom az eutanáziát.

Egy álmatlan éjszaka után már nem is sokkol, mikor a gyerekeid között szétosztod az utolsó forintjaidat, s közömbösen nézed az üres pénztárcád, amiből összegyűrődött blokkokon kívül már nem hullik ki semmi.

Azt már nem tudom a hetek óta tartó szórakozottságomra fogni, hogy a vasaló zsinórját bedugva a konnektorba, az húsz centis lángokat produkál apró tüzijéték kíséretében és én még oda nyúlok, hogy kihúzzam, mert megijedek, hogy esetleg kigyullad az egész lakás.

egy néma sanzon búg
azt suttogja:
nincs tovább
megfojt a sötétség
csak a szív kalapál
egy néma sanzon ez
semmi több
zongora nem szól
némaság húrja zeng
a kérdéseidre
sosem lesz felelet
egy néma sanzon vagy
hangnélküli dal
mely az égbe száll
a sír körül csend lesz
s nem mond senki imát

Azt mondtam apámnak visszahívom, aztán mégsem tettem. Fél óra múlva aggódva kérdezte:
- Nincs semmi baj?
- Nincs semmi baj - ismételtem gépiesen, mint már annyiszor. Ő pedig jelentéktelen dolgokról kérdezgetett, mert valahol mégis csak érezhette, az hogy"nincs semmi baj", nagyon is komolyat jelent.

- Nem akarsz még aludni egy kicsit?
- Nem, már nem vagyok álmos.
- De nézd meg! Még a többiek is alszanak.
- Igen, de ők hétalvók, én csak "egyalvó" vagyok.