Van úgy, hogy nem tudjuk megmagyarázni, miért kell felülnünk arra a vonatra.

Mézes körte. Tétova mozdulatok. Önfeledt, véget nem érő tánc. Értések és meg nem értések. Mosolyok. Könnyek. Tébolyult ölelés. Késő délutánba nyúló éjszaka... Vele.
Létezés egy párhuzamos világban, avagy a tudathasadás kezdeti stádiuma.

Hosszú heteken keresztül azért nem írsz, mert úgy érzed darabokra hullott a lelked. Aztán egymás mögé rakosgatod a szavakat, mondatokat könnyek között, dacolva a fájdalommal. Majd megint hallgatásba burkolózol, mert nem érted, hogy lehet a darabokból újra egész. Keresed a szépet és a jót, hogy újra Emberré lehess és mosolyogj. Látom a szépet, látom a jót... De nem tudom elérhetem-e őket, hogy valaha még boldog lehessek.

Békéset, nyugodtat! A boldogban most nem tudok hinni...

HÁT NEM...

Nagyon szerettem Medvét, nagyon...

Elterelhetné valaki a gondolataimat... Azúrkék égen úszkáló, rózsaszínbe hajló, fehér vattacukor-pamacsos, bárányfelhős gondolatokat szeretnék. Lehetőség szerint ide-oda cikázó színes pillangókkal.

Elhűlve hallgattam, mikor Medve azt mondta, talán Isten akarata volt, hogy a dolgok így történjenek és az a gyermek ne szülessen meg. Isten nem ártatlan életeket büntet a te vétkeidért.
Minden könnyebb, mint az embernek magába nézni? Az meg sem fordul a fejedben, hogy Isten akarata az volt, hogy kiderüljön, mit teszel hónapok óta? Minden más csak annak a következménye... Miért kell még nagyobb fájdalmat okozni annak, aki még állítólag fontos neked?

Az ember csak rohanna, futna előre, hogy maga mögött hagyja a múltat és felejtsen. Aztán rá kell döbbennie, lépni is alig van ereje.

- Drágám - szól bele a telefonba.
De az ő "drágá"-ja már nem én vagyok, hanem az a "sajnálatraméltó", önmagát intelligensnek tartó, mindenre elszánt nő a "jóindulatával", akivel együtt töltötte a tegnap estéjét is. Az a nő, aki sosem mond le Medvéről és  főleg nem a pénzéről. Már jó előre bebiztosította a helyét az édesanyja segítségével,  Medve pedig nem tehet mást, mint meghajol az akaratuk előtt, mert neki is így a legkényelmesebb.
Kellene, hogy engem ez érdekeljen? Nem... Mégis őrülten fáj.

- Chanson, csokit akarok! Menj és vegyél nekem csokit!
- Én veszek, de gyere el érte! - poénkodtunk azon a hülye csokin, mégis a boltban első dolgom volt, hogy vegyek egy táblával és feladjam postán.
Monyó ma is hiányolta a csokiját, de én akkor már mosolyogtam, mert tudtam, hogy hamarosan teljesül a kívánsága, s a postagalamb kézbesítő képében átnyújt neki egy tábla fehér csokit.

Nem vagyok jól. Nem minden fáj, fáj mindenem.

Civillel hébe-hóba beszélünk, most mégis küldött nekem nyáron készült, sirályos fotókat, hátha jobb kedvre derülök tőlük. Nem is tudtam, hogy fotózik. Azon meg végképp kiakadtam, mikor elmesélte, hogy volt idő, mikor fiatal suhancként jóformán ebből élt, s a sötétkamrában töltötte ideje nagy részét.
Fura egy ismeretség a miénk. Van, hogy hetekig nem tudunk semmit egymásról, aztán mégis olyanba avatjuk be a másikat, amiről csak kevesen tudnak, esetleg még annyian sem. Évente rövid percekre látjuk egymást, egy - a másik felé küldött röpke mosoly a miénk, amit senki nem vesz észre rajtunk kívül.
Civil az ismeretlen ismerős az életemben, s az is marad mindig. Se több, se kevesebb. 

Jimbácsi felajánlotta, hogy találkozzunk. Meghívott egy teára, miközben azt magyarázta, mennyire jót tenne nekem most egy igazi, jó masszírozás. Meg sem fordult a fejemben, hogy tartsak Jimbácsitól, hisz apám lehetne, s képzett masszőr, tudom, otthon fogadja a vendégeit.
Besüppedtem nála egy nagy fotelbe és forró teát szürcsölve hallgattam, ahogy mesél. Valami rumot is itatott velem, még meg is mosolyogtam. Éreztem, ahogy elbódulok tőle... Teltek az órák, megszűnt a lebegés, s nekem teljesen elment a kedvem a masszírozás gondolatától is. Jimbácsi nem haragudott rám, mondta, akkor csak a fejem "veszi kezelésbe". Áthuppantam egy másik fotelbe. Furcsa volt egy idegen kéz érintése, tán zavart is... képtelen voltam ellazulni. Aztán hozzáért a fülemhez... Nagyon érzékeny a fülem. Talán fel is szisszentem. S Jimbácsi onnantól kezdve sejtette, hogy bármit elérhetne nálam, ha én is akarnám... De nem akartam. Hiába suttogta  a fülembe, miután megcsókolta a homlokom:
- Te szinte robbansz... Még sosem volt dolgom ennyire érzékeny nővel. Kérlek!
Ránéztem. Kapcsolt.
- Igen! Persze, hogy fontos a lelked is nekem!
Igen... S olyan állapotban sem vagyok. Meg egyébként sem...
Talán Jimbácsi a hatvanegy évével csalódott bennem, mert bár hazahozott, azóta nem jelentkezett. De legalább tudok mosolyogni a történteken.

Tizenhárom éves. Nem szokott velem aludni sosem, mert ő már a saját ágyában érzi jól magát. Mégis pár napja megvárja, míg elalszik a húga és átjön a szobámba. Megigazítja a párnákat, magára húzza a paplant, s mikor melléfekszem, szorosan megfogja a kezem. Mintha féltene. Pontosabban, félt... Ha nem is tudja, érzi, mi az, ami történt velem.

- Nagyon szívesen beszélek veled bármikor. Hívj nyugodtan!
- Csaba, köszönöm! De tényleg!
- Aztán ha felétek járok, találkozunk, akkor lehet bármi is.
- Ööö... Mire gondolsz?
- Hát például elnyalunk egy fagyit.
- Szóval arra gondolsz, amire egyszer azt mondtad nekem, soha nem mondd, hogy soha?
- Na látod, értesz te engem. Majd írok neked!

Amikor elveszítesz valakit, el kell temetned. Akkor is, ha él... A lelked mélyére kell temetned őt. S ez nehezebb mindennél.

Kiírni mindent. Kiírni mindent. Kiírni mindent magamból.
Vén, nagyon nehéz! Tudod?

Ha nem lennének a barátaim, összeomlottam volna ez alatt a pár nap alatt. Ők tartják bennem a lelket... Ők mondogatják nap, mint nap:
- Erős leszel! Végig tudod csinálni! Segítünk...
Én nem tudom... de próbálok hinni nekik.