Megbántottam valakit azért, hogy ne bántsak meg mást. Mind ezt a saját hülyeségemnek köszönhetem. S még csak azt sem tudom, valaha jóvá tudom-e tenni, amit tettem...

Láblógatva ültem a parton belefeledkezve a tó ringatózásába. Hallgattam kövekhez csapódó hullámok verődését, a felettem elsuhanó sirályok vijjogását... Néztem a távoli vitorlásokat, ahogy lágyan szelik a vízet.
És akkor egyszer csak ott volt... teljes valóságában. Már nem is számítottam rá. Nem gondoltam, hogy miattam odajön.
S csak most elevenednek fel erőnek erejével bennem a pillanatok. Emlékszem az apró harapásokra, ahogy az ujjaival végigsimította az orrom, mikor az ajka lágyan az enyémhez ért... Emlékszem a szavakra, amik hozzám szóltak. Mindenre emlékszem.

Felébred, rám sandít, nyújtózik egyet, s mielőtt fotózhatnám, elúszik...

Tegnap este megint Müller Péter írásokat olvasgattam. Elgondolkodtam ezen:
"Aki önmagát a külvilágtól függővé teszi, előbb-utóbb boldogtalan lesz."
Aztán ezen:
"A másik magányába nem szabad belegázolni."
Szóval úgy döntöttem, ma az élet e két apró igazságát magamévá teszem. Elmegyek, hogy magam lehessek és nem engedem, hogy bárki beleszóljon.

"Ez a legnehezebb manapság, ugye tudod?... Hogy hiányzik - nem is a szeretet - hanem a jóság. Ha valaki jó hozzánk, hirtelen melegünk lesz. Érezted már?... Hogy átsuhan rajtad valami megnevezhetetlenül kellemes érzés. Sőt, meg is lepődsz, hogy ilyesmi van még egyáltalán. Egy jó szó, egy jó tett - és szinte megszédülsz... Érezted már?"

(Müller Péter)

A családban sosem tartjuk meg a névnapjainkat, csak egy köszöntés erejéig. Ma mégis mennyire jól esett, hogy többen megkerestek, ki így, ki úgy... Hisz tavaly ilyenkor szinte senkinek nem jutottam eszébe.
Hajnali reggel már a telefon hangja ébresztett... Na ki keresett? Hirtelen azt sem tudtam, ébren vagyok-e, vagy még álmodom. A legszívmelengetőbbet pedig Monyó barátnőmtől kaptam. "Rám" érzett...

"...Vadvirágokat szedek
S kötözöm füzérbe.
Vagy a fűben heverek,
S felnézek az égre.
S haja hopp!
A madárral dalolok...
Szép világ, te, jó napot!"
(Reviczky Gyula: Nyári dal)

Elém, pontosabban a számítógép monitora elé tévedt egy miniatűr pók, aki épp a nappaliból beszűrődő gitárvirtuóz ritmusára szövögeti fonalát és semmi hajlandóságot nem mutat arra, hogy távozni készülne. Van aki kutyát, macskát tart, én egy ekkora pókot... Ezek szerint.

- Az eddig elért sikereit csak is a gondolkodás hiányának köszönheti.

(jóapám)

Estefelé kopogtattak. Egy régi ismerős állt az ajtóban, kezében egy szatyornyi hal.
- Hát te? Hogy kerülsz ide?
- Gondoltam, hozok nektek egy kis halat. Most fogtam őket.
- Nekünk hoztad? De miért? Tényleg, szoktál horgászni... Gyere be, vagy üljünk le inkább kinn!
- Már annyiszor eszembe voltatok. Mi van veled? Sírsz? Te sírsz.
- Nem, már nem sírok. Ne haragudj!
Beszélgettünk. Vagy csak próbálkoztunk... Kérdeztem, mi van vele. Ő meg csak annyit látok, mennyire ki vagyok borulva. Odajött, át akart ölelni, puszit adni a homlokomra, hogy vigasztaljon. Ellöktem magamtól. Taszított a közelsége. Szinte rosszul lettem tőle.
- Ne érj hozzám! Tudom, jót akarsz nekem, de ne érj hozzám!
- Nyugodj meg! Mi a baj? Ki bántott?
- Én nem akarom, hogy valaki is ezentúl hozzám érjen... Érted? Fáj... Összeugrik tőle a gyomrom, a szívem görcsbe rándul.
- Mitől félsz?
Ott állt tanácstalanul, segíteni szeretett volna... Sírtam, képtelen voltam ránézni. Nem ismert közelről, ha találkoztunk, mindig mosolyogni látott. Sosem győzte ismételni, mennyire fontos vagyok neki. Pedig csak annyit tettem, hogy néha meghallgattam, s mentünk mindketten tovább. Volt, hogy a gyerekeimmel és azok barátaival állított be, enni adtam neki, mikor neki alig volt mit.
Talán ezért jött most el, hogy meghálálja ezeket a dolgokat. Én pedig erőnek erejével löktem el magamtól. Egyszerűen csak azért, mert ő is férfi...

Őrült hétvége után, még őrültebb hétfő. Talán egyszer tudok majd erről írni. Tisztában vagyok vele, hogy azok a dolgokat, amik mélyen emésztenek, amitől akaratlanul elkap a sírás, muszáj leírni, hogy a leírt betűkkel eltemesd magadban a múltat.

Eltűntem kicsit, mert úgy éreztem jót tesz. Ha előkerülök, akkor minden rendben... Ha nem, akkor nem voltam előrelátó, hogy még időben létrehozzak egy blogot, aminek a címe akár ez is lehetne: Talán eltűnök hirtelen, természetesen József Attila után, mert ugye ezt be kéne írnom, rám ne süssék a plágizálás bélyegét.

Miért van az, hogy szeretsz valakit, még sem mered elmondani neki, ami bánt? Mert félsz attól, ahogy válaszol és viselkedik majd veled? De meddig lehet hallgatni? Meddig?

Történhetne már valami... valami jó. Akár.

Míg egy férfi vállat vonva mosolyog, egy nő igenis sokkot kap attól, ha vásárol egy adott színű hajfestéket, majd a fejéről lemosva szembesül azzal, hogy a feltüntetett árnyalat helyett szinte fekete lett a hajszíne.

- Jó fej a siklód!
- Kicsike gyereksikló... még ovis.
- Hol találtad?
- Balatonon voltunk.
- Én nem szeretem őket, de maximálisan tisztelem a szépségüket.
- A kövön bújt meg egy mélyedésben.
- Gondolom, félt...
- Múltkor kiszabadítottunk egyet. Csak azt vettem észre, mindig kiemeli a fejét a vízből, de nem úszik el. Szóltam valakinek, segítsen. A kövek közé beszorult a farka.
- Most asszociáltam...
- Óóó, egy pasi miatt nem szóltam volna senkinek.

Annyira jól estek a szavai, hogy beléjük szerettem... Mert oly kevés, aki úgy érzi és látja, ahogy te magad is.

" ...'melléd lehet halni' Judit, annyira szép, romantikus a képed.
Bujkál benne valami búcsúzás, valami elmenetel, színeiben a melegség és az örökké tartó szeretet, szerelem érzéseivel.
A hattyú, ha elveszíti párját, maga is mellé hal.
Mára talán (?) ez egy picit divatjamúlt szemléleté vált,
de a képed hangulata erre emlékeztetett...
Nagyon finoman fogalmazott, csodálatos fotó.
Gratula___növény___"

Most van az, hogy nagyon mélyen és nagyon sokat kell aludnom ahhoz, hogy úgy érezzem, holnap és az után is lesz nap... még hozzá jó. De ez most nem megy csak úgy... 

Olyan férfit szeretnék az életembe, akinek nincs szüksége arra, hogy időnként kikapcsolja a telefonját, főleg nem az után, hogy kerestem, ő pedig leráz minden nyilvánvaló ok nélkül. Holnap pedig majd felhív, és kikéri magának az sms-t, amiben egyszerűen már csak annyit voltam képes írni: vége. De engem akkor már ez nem fog érdekelni... Ha őrülten fáj, akkor sem. Ha most úgy érzem, belepusztulok, akkor sem. Ha semmi nem lesz már olyan, mint mielőtt megismertem, akkor sem... Mert egyszerűen elég volt. Most.

Pár hete egyik barátom javaslatára regisztráltam egy amatőr képzőművészeti portálra. Ennyit mondott:
- Írj, mert az neked való!
Én írnék, de még nem megy. Pedig már egy adott fotó kapcsán fel is kértek egy történet megírására. Erre mit teszek? Megálmodom a történetet, elmosolyodom. Napokig tartogatom magamban és azon agyalok, mikor megy ki a fejemből. Örül a szívem, mikor a barátom meghív magához, hisz már ezer éve láttuk egymást. Motoszkál bennem a gondolat, hogy valamikor találkozhatom az adott portálon publikáló emberekkel is, s ez milyen nagyszerű, hisz új embereket ismerhetek meg. És akkor elkap valami, amitől magam is megijedek. Megengedhetem én ezt magamnak? Hisz évek óta, folyamatosan zárom el magam a világ elől... És miért? Miért? S mikor rájövök a válaszra, sírni szeretnék...