Annyira vigyorogtam, mert tegnap egy kedves ismerősöm azt javasolta, menjek el pszichológushoz, ma pedig rátaláltam "Laci bácsira" az egyik közösségi portálon, akihez még huszonvalahány éve jártam fel Budapestre abban a reményben, hogy belőlem is lehet még normális ember. Nem lett, de talán így van ez jól, mert normálisként sokkal hülyébbnek érezném magam.

Most már úgy ennék valamit. Valamit...

- Anya! Átvennéd tőlem a fényképezőgépet?
- Miért?
- A te hatalmas melleid alatt sokkal jobban védve lenne az esőtől.

Kérem, én elmentem szavazni... Ja, hogy kire? Tudja, a párthűség kötelez. Hogy melyik párté? Ez itt nem a reklám helye.

Medve valamelyik nap felhívott. Megható volt, mikor önmagát Odüsszeuszhoz, engem Pénelopéhoz hasonlított. Arról beszélt, ha velem van, lesz elég ereje, kihúzni azt az íjat... S igen, potyogtak a könnyeim, amíg hallgattam őt. Mert akkor és ott, ő volt az én hősöm.
Ma mégis azon gondolkodtam, hogy ő olyan Odüsszeusz, aki sosem térhet vissza hozzám, mert eltévedt valahol és nem veszi észre, hogy rossz úton jár. S bár azt mondta, mellettem vissza akarja kapni a lelkét, ő maga ragaszkodik a lélektelenségéhez, amivel használhat és kihasználhat másokat érzelmileg.

Nem evett össze semmit, mert én sem ettem össze semmit.
Ami egy tizenöt évesnek múló rosszullét volt, nekem két napig tartó fekvés lázasan.
Öregszem... öregszem?

- Anya! Hogy tudok hányni?
- Miért akarsz hányni?
- Mert érzem, ahogy jön fel.
- Összeettél valamit.
- De hogy tudok hányni?
- Miért szeretnél annyira?
- Holnap találkozom egy lánnyal. Gondold el, ha rálehelek és elhányja magát.
- Utána te is fogsz! Meg van oldva.
- Anya! Légy szíves!
- Nyugi, holnapra elmúlik.

Ma iskolába kellett volna mennem, hogy mélyrehatóbban is megismerkedjem a vállalatgazdálkodás rejtelmeivel. Helyette fekszem az ágyban, átadva magam a mélabús depressziónak. Mert én most ezt megérdemlem...

Szürke félhomály. Legördülő esőcseppek az ablakon. Halk zene hangjai töltik be a teret. Silent wings. Én is szárnyakat szeretnék, hogy magukkal sodorjanak a dallamok. Régebben soha el nem múló csendre vágytam, most rátalálni a tavaszra, ami körülvesz.

Talán egyszer megérti, hogy azért kell elveszítenie, mert már nem bírtam elviselni a fájdalmat, amit a szavaival és a tetteivel okozott, hiába szeret(t)em olyan őrült szerelemmel.

Nem érdekel, mit gondol más arról, hogy még egyszer találkoztam vele.
Nem érdekel, mit gondol más arról, hogy látnom kellett, ahogy rám mosolyog.
Nem érdekel, mit gondol más arról, hogy hallanom kellett, mikor azt mondja, szeret.
Nem érdekel, mit gondol más arról, hogy még egyszer éreznem kellett, ahogy átölel.
Nem érdekel, mit gondol más arról, hogy fáj...

Már jó hazamenni...

Mindig mondogatja:
- Írj már, írj!
De úgy látszik, hiába próbálkozom, mostanában elég sűrűek az üres járatok nálam. Mert hiába "írom" a gondolataimat, azok nem jelennek meg sehol.

Medve örök...

Vajon a hajnal milyen gyorsan jön el, mikor azt várod, minél tovább tartson a mindenre sötét leplet borító éj? Szeretnék visszamenni abba a panzióba. De nem vele, csak úgy egyedül... Nem is az emlékek miatt. Csak úgy feküdni az ágyon, bámulni az ablakon át a hóesést a város beszűrődő fényein keresztül. Ennyit szeretnék most. Semmi többet.

Este megértettem mindent. A hívogatásait napközben, a hirtelen elrohanást a munkahelyéről, miközben csak annyit mondott:
- Majd én foglak hívni!
Megértettem a foglalt jelzést, majd az azt követő hirtelen csendet. A telefon rémisztő, még a közeli múltból annyira ismerős, végtelenbe nyúló búgását. Hallottam a hangját, ami már teljesen másképp szólt hozzám, mint órákkal azelőtt. Akkor már tudtam, nem fog felhívni később, ahogy ígérte.
Újra éreztem az őszt, a dermedt hideget, a fojtogató némaságot, ami körülvesz. Alig látva a könnyeimen keresztül kikapcsoltam a telefont, amit tőle kaptam. Aminek pár hete még annyira örültem, mert azt éreztem, valami másképp lesz, valami benne is megváltozott... Nem érzek haragot, sem kétségbeesést, csak az ősz nyomasztó, szürke magánya van itt újra a télben.
Talán holnap felhív, hogy kimért, rideg hangon közölje velem, mennyire szánalmas vagyok. De már nem érdekel. Senki nem fogja felvenni a telefont. Csak a sípszó üzen.

- Anya, én már nagyon öreg vagyok!
- Hogy lennél öreg?
- Kilenc éves vagyok!
- És? Mennyi szeretnél lenni?
- Hát mondjuk, hét...

Szerettem a templom mögött megbújó panziót. A lépcsőket az ódon korláttal, a hosszú folyosókat.  A fehérre mázolt falat, a zárban elforduló kulcs zörgését.
Szerettem a sűrű pelyhekben hulló havat, a hófedte zöldet, fákat, az épületek téglarajzát. Az ablak alatt cserregő szarkát, a madarak csivitelését.
Szerettem az étterem kockás piros abroszát, a kislábosban gőzölgő  pörkölt illatát.
Szerettem az életet, ami körülvesz bennünket. A békét, a derűs nyugalmat, ami átölelt.
Mintha miattunk történt volna akkor minden.
Szerettem őt is. Szerettem, hogy akkor ott van velem... Annyira szerettem.

- Szerinted mennyi?
- A gyerekeid miatt azt mondom, harminchét. De egyébként harmincötre saccolnék.
Boldognak éreztem magam, ha tudtam is, hogy negyven az a harmincöt.