Ha a magasba nézve madarakat látsz repülni az égen, én jussak eszedbe. Hogy miért a madarak? Mert ők szabadok. S én is az szeretnék lenni végre. Repülni a végtelen felé, soha haza nem térni, majd elfáradva, bódultan lehullni a semmibe.

Hogy fogok felkelni, mikor nem tudok lefeküdni?

Miért van az, hogy hónapok óta készülsz leírni egy számodra fontos dolgot, de valamiért még sem megy? Pedig érzed, hogy ki kell mondanod, le kell írnod, hisz ezer éve kikívánkozik belőled. Aztán csak ülsz, a gondolataidba süppedve bámulod a monitort, várod, hogy a szavak, amik időről időre ott motoszkáltak benned, mondatokká formálódjanak, most még sincsenek sehol.

Míg az egyik gyermekem azt mondja:
- Azért hoztam be a ruhád a szobádba, mert láttam, hogy sírsz és megsajnáltalak!
Addig a másik megigazítja az ágyam, a paplan alá bújik és vár, mint aki vigyázni akar rám.

Belenéztem azokba a szemekbe és megijedtem. Még sosem láttam ilyet. Normális, egészséges ember tekintete, hogy képes így megváltozni.
Üres volt az a két szempár, mintha valami vékony fátyol takarta volna el előle az addigi valóságot, hogy csak a sivár, csupasz létet érzékelje, amiben nem kell gondolkodni és cselekedni. Amiben elvegetálhat úgy, hogy ne érezze az őt körülvevő világot, csak bábuként tegye a dolgát, amit mások elvárnak tőle. Amiben nem kell azon tűnődnie, rágódnia, mi végre született erre földre, ahol pedig ő is - mint mindannyiunk, egy megismételhetetlen, önálló gondolatokkal rendelkező egyén.
Csak ült előttem magába roskadva, az agya helyén csak egy görcsöt érzett, ami minden mást elnyom, amit több a semminél. Én pedig tehetetlenül, sajnálkozva néztem, s nem tudtam eldönteni, hallgassak vagy inkább megszólalnom kéne?

Talán én vártam túl sokat, s utána kellett volna néznem annak, mire is vágytam oly régóta, de számomra egy kicsit csalódást okozott Degas és Picasso is.
Míg élveztem Monet, Renoir, Gauguin, Cézanne, Matisse, Rousseau festményeinek közelségét, s szívtam magamba a színeket és formákat, a nagy kedvenc - van Gogh, egy eldugott sarokban lévő alkotásának részemről csak egy fanyar mosoly jutott. Szinte lelkiismeret-furdalást éreztem, hisz annyira szeretem a festményeit. Valami fura érzés futott végig rajtam, legszívesebben belekiáltottam volna a tömegbe:
- Hé Vincent, dobj már ide még valamit!
De van Gogh csak hallgatott és nem dobott oda semmit.

Kalandos hétvége
egy csipetnyi kulturális élménnyel,
késhegynyi westendes kóborlással,
két maroknyi városligeti semmittevéssel,
az éjszakai angyalföld beszűrődő hangjaival,
a metró agyadig hatoló szüntelen zajával;
végén meglepetésszerű fűszerezéssel,
hazafelé cikázó gondolatokkal a fejedben
zárnád el a gázt, amit meggyújtottál,
de már nem ér el odáig a kezed...

Mondom a gyerekeimnek, éjjel ér ide a vulkáni hamufelhő.
- Milyen hamufelhő?
- Hát tudjátok, a vulkán, ami kitört még szerdán...
- Milyen vulkán tört ki?
- Izlandon.
- Kitört egy vulkán?
- Igen, kitört egy vulkán.
- S mikor ide az a felhő?
- Állítólag tízkor.
- S látszik?
- Nem, nem látszik, mert magasan száll. De a légi közlekedést szinte mindenhol leállították.
- Elmegyünk megnézni.
- Nem értitek, hogy szabad szemmel nem látható?
Tízkor mégis cipőt húztak és sétálni indultak hamufelhőt bámulni az égbolton.

Vén meg atyailag "nekem esett", hogy ideje lenne kicsit felhagynom a lázadó életvitelemmel és beállni a sorba a normális emberek közé (már amennyire képességeimből telik), mert így a vesztembe rohanok. Hát én több, mint tizenöt évig próbálkoztam normális emberré válni, megfelelni másoknak, miközben szép lassan, szinte észrevétlen veszítettem el önmagam, s rohantam a vesztembe. Az ismerőseink egy idő után frusztrált "fapicsa"-ként tartottak számon, akinek még mosolyogni is nehezére esik.
Nem, nem szeretném azt a nihilt még egyszer átélni, ami akkor körülvett.

Nagyfiam osztályfőnöke beinvitált az iskolába, hogy kicsit elbeszélgessünk a gyermekem viselt dolgairól. Hol az én szemem kerekedett, hol a tanár úré a meglepetéstől, de amikor megláttam a naplóban az állítólagos gondviselő nevét - ami nem az enyém volt -, kitört belőlem egy szolid, visszafogott röhögés, ugyanis Civil neve utána volt biggyesztve, hogy -né... Tanár úr gyorsan korrigált, nem értvén hirtelen jött jókedvemet próbálta rövidre zárni a beszélgetést.
Még sem közölhettem vele, hogy Civillel, ha nagy ritkán felhívjuk egymást, szinte mindig komolytalankodunk, s mikor elfelejtkezik magáról, magyarán kibújik belőle a "férfiállat", gyorsan elköszönök és vigyorogva kinyomom a telefont.

- Mit akartál mondani?
- Már elfelejtettem.
- Most nyílik a nefelejcs.
- Tudom. Miért mondod?
- Abból kéne enned egy kicsit.
- Miért kéne?
- Hát mert akkor nem felejtesz.
- Jaj, bocs... Hülye!
- Nem tudtad, hogy abból készül a Cavinton?
- A Cavinton nefelejcsből?
- Ne mondd, hogy ezt is komolyan vetted?
- Végem van...

Szinte biztos, hogy anyaként elfogult vagyok. De szeretem a rajzainak erős, élénk színeit, ami nem engedi a szemet tovább kalandozni.

- Van Gogh mondja: vannak néhányan, akiknek a lelkében hatalmas tűz ég és soha nem jön senki, hogy megmelegedjék annál.
- Pedig az ember néha az egyik fülét is odaadná érte... ha jönne valaki!
- Azért azt nem adnám. Te adnád?
- Naná! De én bolond vagyok. Helyesbítek! Egy idősebb írónő mondta, akinek hiszek: te vagy a legkedvesebb bolond, akit ismerek.
- Fogjunk szavadon?
- Hmm... Megfontolandó, ugyanis szemüveget hordok!
- Ne szólj szám, nem fáj fülem!
- Nem akadály, van kontaktlencse.
- Bátor vagy!
- Vagy vak, mint a cigány lova...
- Lóvá azért ne tegyen senki! S te sem mást!
- Nem szoktam. Én mindig igazat mondok. Ez a költők dolga... Azt hiszem.
- Mindig? Szerintem egy ember sem mond igazat mindig. Aki ezt állítja, önmagának is hazudik. Mert van mikor, hallgatunk és elhallgatunk, féligazságokat közlünk, esetleg lódítunk egy poén kedvéért. Az ember ilyen...
- Igaz. De a lélek dolgaiban és a világ dolgaiban a költőnek olyannak kell lenni, mint a pápának a hittani kérdésekben.
- Hitbéli kérdésekben inkább Istenre hagyatkoznék a pápát hanyagolva. A költő pedig a világ dolgait illetően kövesse azt, ami a lelkének mélységéből fakad. Valami ilyesmi... Ennél több nem is kell. Azt hiszem...
- Úgy legyen!

Anyukáméknál pihennek erdélyi ismerőseink.
Felhívom jó anyám, mire ő:
- Épp most értünk haza, szedtünk mindenféle lapit, lesz csihánleves is, de abban nincs murok és pityóka sem. Holnap pedig katángból főzünk levest. De most mennem kell, mert még ki kell potyolni a húst a lapítón! A cikát meg megesszük savanyúságnak...
Mindig azt hittem, tudok magyarul. Ennek hallatán mégis elbizonytalanodtam.

Tudtam, hogy ezt írod,
épp ezért mást vártam,
hátha tudod,
hogy tudom,
hogy ezt várom,
és ezért mást írsz.

Sokat kérek, ha azt szeretném, hogy a másiknak ne kelljen bujkálni, titkolózni, hazudni, telefont lehalkítani, sietve elrohanni csak azért, mert én jelen vagyok az életében? Mert én ennyit szeretnék... Őszintén, nyíltan... nem örökös rettegésben. Csak ennyit. Már nem többet.

Ő nem bírja? Én nem bírom...

- Szeretnék sálat, meg sapkát! Vagy pulcsit is vehetsz, mert szétfagyok. Vagy műmelleket. Vagy posztgraduális szolárüléseket. Vagy kuktát. Nem lábast, hanem olyan rohangászó emberkét... Vagy űrhajót. Igen, egy űrhajó most nagyon jól jönne. Vagy húgycső donort... Vagy egy hullaszállító autót... Ja képzeld! Kaptam egy kurva nagy sólámpát!
- Legalább...

A mostani szavazás eredménye szerintem senkinek nem okozott különösebb meglepetést. Bár ez az OVB-s dolog elég röhejes volt. Nem tagadtuk meg önmagunkat a világ előtt.
Szóval a változások előszelétől megcsapva - s nem becsapva, ilyenkor jelenti ki az ember bizakodva, maga elé meredve a semmibe:
- No, majd meglátjuk!

- Hát te hová mész?
- Otthonról megyek hazafelé.