Civillel hébe-hóba beszélünk, most mégis küldött nekem nyáron készült, sirályos fotókat, hátha jobb kedvre derülök tőlük. Nem is tudtam, hogy fotózik. Azon meg végképp kiakadtam, mikor elmesélte, hogy volt idő, mikor fiatal suhancként jóformán ebből élt, s a sötétkamrában töltötte ideje nagy részét.
Fura egy ismeretség a miénk. Van, hogy hetekig nem tudunk semmit egymásról, aztán mégis olyanba avatjuk be a másikat, amiről csak kevesen tudnak, esetleg még annyian sem. Évente rövid percekre látjuk egymást, egy - a másik felé küldött röpke mosoly a miénk, amit senki nem vesz észre rajtunk kívül.
Civil az ismeretlen ismerős az életemben, s az is marad mindig. Se több, se kevesebb. 

- Te vagy álmaim nője!
- Hidd el, legfeljebb a rémálmaidé lehetnék!

Antoine küldött egy mms-t. A fotón ő volt, rajzolt szakállal. Nagyon vigyorogtam, kérdeztem is:
- Ez most miért? Mert tudod, hogy a szakállas pasik jönnek be nekem?
- Bevallom, ez volt az első gondolatom.
Kár, hogy nem írta alá, hogy NO SMOKING. 

Megint felhívott. Hogy vagy? Értekezleten voltál? A barátaid hogy hívnak? Hát talán... Na annak nem nevezhetlek. Hogy van a lelked? Találkoznál, velem egyszer valamikor? Nem akarok sietni, ráér ez a dolog. Szerintem is. Igen, majd bottal a kezünkben. Most mennem kell. Vigyázz magadra... Mosoly. Sosem fogunk találkozni.

- Na és mit fogsz ott csinálni?
- Lógatom a lábam vízbe, hallgatom a hullámokat, közben várok a hattyúimra... talán fotózok.
- Ennyi?
- Ennyi. Mi nem tetszik ebben?
- Bevallom, mióta az eszemet tudom, utálom a Balatont.
- És? Attól más még szeretheti... nem kötelező senkinek odamenni.
- És ha éhes leszel?
- Akkor beülök a mólón valahová egy lángosra, hamburgerre, tudom is én... Nem ez a lényeg. Hjaa a jégkása! Az lényeg!
- Hamburger? Mit szólsz, lemegyek én is, ha meghívsz hamburgerezni? Hat-hét az adagom. Annyitól jól lakom.
- Tessék?
- Komolyan mondtam. Na most mi van?
- Semmi, csak nézek, ki a fejemből. Mennem kell. Szia!
- Szia! Majd hívj fel azért, ha menni fogsz!
- Hát ez nagyon gáz, meghívatni magad egy nővel, ráadásul ilyen pofátlan módon - tettem le sietve a telefont, miközben azon agyaltam, hogy most ezt poénnak szánta, vagy sem... S még ő mondja, hogy vonzom a hülyéket.

Hihetetlen, hogy egy pasi mennyi időn keresztül képes tartogatni egy nő telefonszámát, hogy aztán egyszer elővegye, s váratlanul közölje másikkal:
- Nem jönnél le pár napra a Balatonra hozzám?
- Nem, nem mennék le - szólok még magamhoz sem térve a döbbenettől, miközben ő épp azt ecseteli, nem bánnám meg, ha mégis igent mondanék. Csak később gondolkodtam el, még annyit sem kérdezett, foglalt vagyok-e, csak azt harsogta semmit sem kérdezve, nyugodtan el lehet napolni a dolgaimat, ha csak az a gond. Ő már csak tudja...

- Jó lett volna kicsit beszélgetni... Remélem, minden rendben van veled.
- Ne haragudj, dolgom van! Létezem egyébként.
- Mesélj már kicsit! Megvagytok a barátoddal?
- Meg, de erről nem szeretnék beszélgetni.
- Nem tudtam, hogy tabu. Mi a baj?
- Szerintem figyelmen kívül hagytad, amit mondtam.
- Jó, de valami nem ok. Érzem. Csak éreklődni szerettem volna...
- Nem akarok róla beszélni. Érted? Sőt a férfiakat is nagy ívben kerülném, ha lehet...
- Akkor nekem is lőttek. Csak messziről nézhetlek?
- Most ez komoly?
- Én szeretnélek megérinteni. Finoman, érzéssel...
- Ti tényleg ennyire sekélyek vagytok? Érzed, hogy történt valami, de azért csak mondod a magadét.
- Nem szabad?
- Én ezt nem hiszem el...
- Jó. Hogy vannak a gyerkőcök?
- Kösz, jól. Nálatok minden rendben?
(...)
- Na jó, szórakozz mással! Minden jót!
- Hamar leráztál...
- Nem, majd fél órát várok egy válaszra.
- Idejött az unokám.
- Ha nem váltunk témát, gondolom, nem ment volna oda.
- Bocsika!
- Tudom, meg vénásan mindjárt beadják a seduxent is, mint egyszer... Cöcc.
- Ez övön aluli volt.
- Tényleg? Te provokálod ki azzal, hogy körítesz. Ti képesek vagytok magatokon túl látni?
- Igen.
- Akkor én vagyok nagyon hülye... mert az eddigiekből nem ez jött le.
- Azt hiszem, nem vagyok egy hímsovoniszta állat. De ha így gondolod...
- Megválaszoltad magadnak, helyes.
- Rosszkor mondtam rosszat valóban. Ne haragudj!
- Én nem haragszom, csak levonom a konzekvenciát.
- Azért ne tegyél be abba a kategóriába! Azt hiszem, nem szolgáltam rá.
- Te tetted be önmagad...

Keddi látogatóm felhívott azzal, szeretné megkérdezni, hogy vagyok.
- Nincs semmi baj... Köszönöm.
- A hangod még mindig nagyon szomorú.
- Ha annak hallod, akkor sem szeretnék látni most senkit.
- Ha baj van, azért szólj...
Nyögte szinte hangtalanul a telefonba szegény. Ilyesfajta elutasításra más válasz nem is igen volt várható...

Láblógatva ültem a parton belefeledkezve a tó ringatózásába. Hallgattam kövekhez csapódó hullámok verődését, a felettem elsuhanó sirályok vijjogását... Néztem a távoli vitorlásokat, ahogy lágyan szelik a vízet.
És akkor egyszer csak ott volt... teljes valóságában. Már nem is számítottam rá. Nem gondoltam, hogy miattam odajön.
S csak most elevenednek fel erőnek erejével bennem a pillanatok. Emlékszem az apró harapásokra, ahogy az ujjaival végigsimította az orrom, mikor az ajka lágyan az enyémhez ért... Emlékszem a szavakra, amik hozzám szóltak. Mindenre emlékszem.

Szerelmes volt. Talán csak otthonról menekült volna. Azt mondta, mellettem férfinak érzi magát. Akkor büszke voltam erre, még akkor is, ha tudtam, nem mellettem kéne ezt éreznie. A napokban azonban rájöttem valamire. Lehet, hogy férfinak érezte magát, de ettől még nem lett az. Vajon ő is rájött erre azóta?

Gyermekkorom városában sétálgattam, mikor találkoztunk. Rögtön kiszúrtam az utcán, szinte semmit nem változott. Mennyire jól esett a mosoly, amivel fogadott, miközben épp azon gondolkodtam, egyáltalán felismer-e ennyi év után. Meghívott egy italra. Ültünk egymással szemben, ő meg csak nézett. És nézett. És nézett...
- Mit nézel ennyire rajtam?
- Téged. Egyszerűen nem tudok betelni veled.
- Hát azt nem csodálom. Húsz éve még bombanő voltam... most meg... nem tudsz betelni velem, hjaa...
- Jaj már, akkor úgy voltál bombanő, most meg így vagy az!
- Meghíztam... húsz évet öregedtem.
- És? Szerinted ez a lényeg?
- Hülye, ne hozz már zavarba! Apám lehetnél!
- Annak idején is az lehettem volna...
- Akkor az más volt!
- Kösz... Azért én nem felejtettelek ám el!
- Nem-e?
- Már is akartam kérdezni, nem érsz-e rá holnap hosszabb időre?
- Micsoda? Micsoda?!
- Komolyan!
- Nem, nem érek rá... nem érhetek rá. Héé! Mit fogdosod a combom?
- Ne haragudj, muszáj hozzád érnem. Csak kicsit...
- Ez... Vedd el a kezed!
- Jól van, meg ne haragudj!
- Dehogy...
- Örülök, hogy látlak ám! Tudod?
- Tudom, de már más minden... minden.
- De akkor is pont olyan vagy, mint rég.
- Olyan vagyok?
- Az az értelmes, lüke csajszi vagy, aki akkor. Ezért lehet így szeretni.
- Érdekes, mások is ezt mondják...
- Találkozunk még?
- Majd egyszer talán... az élet hosszú. Hosszú is lehet...

Pénteken összefutottam Tommal. Mondta, felugorhatnánk a  bátyjáékhoz. Nem emlékeztem, hogy Tom előző nap említette volna, hogy meghívtak, pedig állítólag... Kicsit hülyén is éreztem magam náluk, mert olykor felvillant bennem, hogy órák múlva valószínűleg Gagarin ágyában fogok feküdni és ő fog átölelni, most pedig itt beszélgetek két kedves emberrel, akik tele vannak jó szándékkal és én nem tudom azt mondani nekik, amit hallani szeretnének.
S míg Tom utólag sajnálta, hogy nem lehettünk kettesben, én hálás voltam a sorsnak, hogy így alakult, mert egyre jobban lebénított ez az állapot, ami akárhogy is nézzük, egyáltalán nem volt normális.

- Néha megijesztesz olyankor...
- Miért?
- Olyan hosszú ideig nem veszel levegőt...
- De hát az azért van, mert jó nekem. Nem tudok olyankor levegőt venni.
- Jó,jó... De három percig?
- Jaj már! Nem is három perc...
- Na jó, kettő. Vagy még több...
- Esetleg mikor szinte szünet nélkül egymás után... De akkor biztos veszek levegőt közben... Vagy nem tudom...

Azt mondta, már nagyon sokszor "esett pofára" az életben. Talán mert elképzel valamit és nem veszi észre, hogy a dolgok nem az ő elképzelései szerint történnek. Elfelejti, hogy az ő világán kívül mások világa is létező világ, amiből összeáll az egész.

- Mikor menjek hozzád?
- Hozzám?
- Miért, kihez mennék?
- Hát gondoltam, már becsajoztál ennyi idő alatt.
- Persze kicsim, mind itt állnak az ajtóm előtt.
- Antoine, ne mondd, hogy nem próbálkoztál egy csajnál sem...
- De... de.
- Na ugye!
- Jaj cicám! Néha annyira szőke vagy, de annyira!
- Ha tudnád, mennyire nem vagyok az...
- Dehogynem!
- Ha tudnád, mennyire nem vagyok az, most kurvára azt éreznéd, megint pofára estél, miközben mélységesen fel lennél háborodva azon, honnan tudom, amit tudok és miért történt az, ami... - mondtam ezt már csak úgy magamnak.

Tegnap este, miközben beszélgettem Antoine-nal, egy fotó kapcsán megemlítette, hogy a barátnője vagyok. Pedig én sosem tartottam magam annak, mert az meg már milyen, mikor egy pasinak elmondod, hogy a megérzésed szerint nem mond igazat, erre ő felháborodik és fennhangon közli, ő pár éve megfogadta magának, hogy őszinte és egyenes lesz mindenkivel, így veled is. Ezek után újra, s újra rajta kapod egy-egy hazugságon, miközben ő meg van győződve arról, hogy nagyon ravasz, te pedig nagyon naiv vagy. Hallgatsz... Innentől kezdve játszol, nem vagy önmagad, csak a körülményekhez képest jól érzed magad egy szerepben, ami arról szól, hogy hülyébbnek látszol, mint ami vagy. Aztán szép lassan eltűnsz az életéből, mert még mindig te vagy az, aki nem akarod megbántani a másikat.