Vannak dolgok, amikben nem merünk hinni. Mert félünk, hogy semmivé foszlik, köddé válik, mielőtt még megtörténne. Mert a szívünk emlékezik a ki nem mondott fájdalmakra, pofonokra, amiket az élet adott már annyiszor... Ilyenkor csak összefutnak az ember szemében a könnyek, és szeretne csendben eltűnni a semmibe.

Tudod, mit szeretnék most? Ha valaki odajönne hozzám, kezében egy szál virággal, átölelne és csak annyit mondana: szeretlek és azt akarom, hogy élj! De nincs senki, aki kezében egy szál virággal odajönne hozzám, átölelne és csak annyit is mondana: szeretlek...
A mondat második fele akkorra már nem is lenne lényeges. Mert, mikor érzed a szeretetet szívedben, már átélted a legbensőbb boldogságot, amiért érdemes volt élned.

Ha ma este nála lesz, az ami, és a héten elhozza azt, amit... akkor az olyan, amire már nincsenek szavak, csak hangosan dobogni kezd a szív és nem akar megnyugodni. Ha még sem történik meg mindez, akkor is elfogynak a szavak és akkor is dobban a szív, csak másképp.

Már megint nem foghatom másra, csak a telepátiára, hogy épp ilyenkor hív fel azzal:
- Nyuszika, mikor fogysz már le egy kicsit?
Ki van... az. Találkozzon velem öt év múlva és akkor már mást fog kérdezni. Vagy mégsem.

Az tény, hogy ebben az országban a fogyókúra népbetegség a nők körében. Ez folyik még a csapból is ahelyett, hogy arról beszélnének, fogadd el önmagad, s mikor ez megtörtént, akkor egész más lesz a hozzáállásod az egész élethez, s így a kilóid számához is.
Már csak szánakozni tudok, ha olvasgatok a világhálón és azt látom, van olyan nő, akinek tíz gondolatfoszlánya közül nyolc e körül forog. Azon viszont jót nevettem, mikor valahol valakinél azt olvastam, most már tisztában van vele, azzá lesz, amit megeszik... Értem én, mire gondol, örülök a sikerének, s ismerem a könyvet is, de lelki szemeim előtt mégis dudoros brokkolik, óriás méretű sárgarépák jelentek meg, a szárnyát verdeső csirkéről nem is beszélve. Mind amellett irigylem is, mert én sosem leszek olyan, mint most ő, s a nyáron leadott öt kilogramm rajtam meg sem látszik. Bár az jól esett, mikor a kedvenc üzletemben az eladó csaj megpaskolta a fenekem, miközben csak annyit mondott:
- Fogytál pinus!

FÁZOK!!! Fázok! Fázok!

Bereményi Géza - Cseh Tamás: Csönded vagyok

Most elmondom, mid vagyok, mid nem neked.
Vártál ha magadról szép éneket,
dícsérő éneked én nem leszek,
mi más is lehetnék: csak csönd neked.

E szó jó: csönd vagyok, csönded vagyok.
Ha rám így kedved van maradhatok,
ülhetsz csak tűrve, hogy dal nem dicsér,
se jel, se láng csak csönd, mely égig ér.

S folytatom mid vagyok, mid nem neked,
ha vártál lángot, az nem lehetek,
fölébem hajolj, lásd hamu vagyok,
belőlem csak jövőd jósolhatod.

Most elmondtam mid vagyok, mid nem neked.
Vártál ha magadról szép éneket,
dícsérő éneked én nem leszek,
mi más is lehetnék: csak csönd neked.

El lehet veszni abban, hogy szeretsz valakit? Ha igen, akkor én elvesztem.

- Ezt is túlélem valahogy...
- De én nem azt akarom, hogy túlélj, hanem azt, hogy végre élj!
- Mióta az eszemet tudom, túlélek.
Már nem is tudom, hogyan kell élni. Vagy talán sosem tudtam. A túlélés olyan szinten része az életemnek, amit nem tudom, képes leszek-e valaha levetkőzni... Mert már gyermekkorom meséiben túléltem, hogy aztán felnőttként az életet éljem túl. Szomorúan sírva, dalolva nevetve... Hogy aki látnak, mind azt gondolják, élek.

Hallgatom a kicsiket a telefonon keresztül. Viháncolnak, nevetgélnek. Jönnének is, maradnának is. Nem is tudok mit mondani nekik... Nem akarom, hogy érezzék a hangomon, nem vagyok jókedvű. Hiányoznak, annyira hiányoznak. De talán mégis jobb, hogy nem látnak most így. Bár nagyon hiányzik, hogy átöleljenek és én is őket.

Tudta, mennyire szeretnék egy jobb fényképezőgépet. Talán pont ezért akartam lebeszélni arról, hogy megvegye nekem. Mert féltem beleélni magam. Ma épp azon ábrándoztam, valahogy meg kéne venni. Akár részletre. Aztán kaptam egy számlát, amire nem számítottam. S tudtam, le kell mondanom róla. Nem csak erről az egy dologról, még nagyon sok mindenről.
Olyan érzés ez, mikor egy papírdarabot az izzó parázs közé dobsz. Ámulattal nézed, ahogy egy pillanatra fellobban a láng. Aztán szinte egy szempillantás alatt elhamvad, majd a szürke pernyét magával sodorja a szél a semmibe.

- Anya, oda nézz!
- Nem látok semmit.
- Ott a kedvenc eladónk. Tudod, a húsoknál szokott lenni...
- Ja tudom, akinek olyan szép szemei vannak.
- Anya, nézd... nézd milyen jó segge van.
- Normális vagy?
- Anyaaa... vagyünk valami húst!
- Húst? Húst vegyek azért, hogy bámulhasd a seggét...
- Igen, meg a szemeit... Anyaaa...
- Ezt nem hiszem el, nem hiszem el.
- Naaa, én készítem el, csak vegyünk valamit nála!
- Nem hiszem el... - ismételten inkább már csak magamnak, miközben lassú léptekkel közeledtünk a fenn említett húsos pult felé, hogy az eladó fenekét bámulhassuk, s a szemeiben gyönyörködhessünk, miközben vásárolunk valamit.

Gyomorrontásom nincs, elméletileg terhes sem vagyok. De akkor miért kell nekem korán reggel arra ébrednem, hogy még a nem létező is távozni akar belőlem? Miért szórakozik velem a természet? Vagy csak a psziché furcsa játéka ez, ami így jelzi valami nincs rendjén? Én nem tudom, de ha így van, szívesebben hallgatnám inkább a hangokat, amik megsúgják...

Egy hete ott álltam a nagyszüleim háza előtt... A ház előtt, amiből semmit nem láthattam. A napsugár mintás kerítést áthatolhatatlan indák fonták be, a fák sűrű lombjukkal hajoltak alá, mindent elrejtve a kíváncsiskodók elől.
A hajdani kert hátsó oldalánál tudtam bejutni. Bokáig érő borostyán levelek közt tapostam az utat, kezemmel elhajtva az utamba kerülő ágakat. Gyermekkorom álomvilágába beleszőttem a környékbeli réten, kis erdőben játszadozó tündéreket, manókat. Mintha ide költöztek volna... Olyan titokzatosnak, szinte vibrálónak tűnt minden. Aztán megértettem valamit. Az emlékeink élnek ezen a helyen.
Magam előtt látom a fehér szegélyű rózsaszín falakat, az élénkzöld ablakok üvegén megcsillannak a nap sugarai. Érzem a szélben a virágok illatát, hallom a méhek zümmögését, nézem a kert felett cikázó színes pillangók sokaságát. Szinte látom magam előtt nagyapámat, ahogy áll a nyári konyha előtt a hatalmas diófa alatt. Kezében kés, azt élezi... szája sarkából lóg a bagó, miközben huncut szemekkel figyeli az őt körülvevő világot. A nagyanyám szorgos kezekkel húzza fel a kútból a vizet, miközben észrevétlen tanít, magyarázza nekem a világot, amiből még oly keveset értek. Futok a házhoz, kezem nyitja az ajtót... Az ajtó, ami mögül nyári éjjeleken a istálló tetején huhogó baglyot lestük zakatoló szívvel, fekete árnya a hold elé vetült. Télen az ablakot leheltük, és figyeltük jéggé dermedt sóhajaink milyen mintát rajzolnak az üvegre. A jégvirágokat körberajzoltuk, míg azt nem éreztük, megfagynak ujjaink. Hallani vélem gyermeki kacagásunkat, ahogy szaladunk a ház mögött a forró homokban, a tök virága mosolyog ránk, kezemmel a mák virágait érintem, halkan éneklek, hangom elfújja a szél a lehulló szirmokkal a légben...
Hirtelen visszazökkenek a jelenbe. A teraszt befutotta a sűrű zöld, bekúszva az ablakokon keresztül a házba. Az ajtón már nincs kilincs, amibe kapaszkodhatnék. Már nem tartja üvegeit az ajtókeret. Mintha összezsugorodott volna minden. A "gang"-on nem fut az aszparágusz a mennyezet felé... nincsenek ott a madarak, melyeket órákon át tanulmányoztunk apámmal. Nem is értem, hogy fértünk el abban a kicsi konyhában annyian, miközben a tűznél melegedtünk. Hitetlenkedve nézem a szobát, ahol kényelmesen elnyújtózva ücsörögtek szüleink, miközben mi a szőnyegen elhasalva kártyáztunk vagy sakkoztunk. Mekkora szeretet lakozott e falak között. Valamiért a régi karácsonyok fahéjas, szegfűszeges illata jut eszembe, pedig nyár van, tikkasztó meleg.
Újra kilépek a borostyánnal terített udvarra, szinte várom, hogy újra felelevenedjenek az emlékeim. Semmi nem történik, csak a fák mögött megbújó szürke épületek roskadoznak előttem, s ahogy lépek, egyszínű barna pillangók szállnak fel az ég felé... Sírni szeretnék, de nem tudok.
Mintha gyermekkorom színes, véget nem érő meséit az elmúlás meséje váltotta volna fel azon a helyen.

Keddi látogatóm felhívott azzal, szeretné megkérdezni, hogy vagyok.
- Nincs semmi baj... Köszönöm.
- A hangod még mindig nagyon szomorú.
- Ha annak hallod, akkor sem szeretnék látni most senkit.
- Ha baj van, azért szólj...
Nyögte szinte hangtalanul a telefonba szegény. Ilyesfajta elutasításra más válasz nem is igen volt várható...

Megbántottam valakit azért, hogy ne bántsak meg mást. Mind ezt a saját hülyeségemnek köszönhetem. S még csak azt sem tudom, valaha jóvá tudom-e tenni, amit tettem...

Tegnap este megint Müller Péter írásokat olvasgattam. Elgondolkodtam ezen:
"Aki önmagát a külvilágtól függővé teszi, előbb-utóbb boldogtalan lesz."
Aztán ezen:
"A másik magányába nem szabad belegázolni."
Szóval úgy döntöttem, ma az élet e két apró igazságát magamévá teszem. Elmegyek, hogy magam lehessek és nem engedem, hogy bárki beleszóljon.

"Ez a legnehezebb manapság, ugye tudod?... Hogy hiányzik - nem is a szeretet - hanem a jóság. Ha valaki jó hozzánk, hirtelen melegünk lesz. Érezted már?... Hogy átsuhan rajtad valami megnevezhetetlenül kellemes érzés. Sőt, meg is lepődsz, hogy ilyesmi van még egyáltalán. Egy jó szó, egy jó tett - és szinte megszédülsz... Érezted már?"

(Müller Péter)

A családban sosem tartjuk meg a névnapjainkat, csak egy köszöntés erejéig. Ma mégis mennyire jól esett, hogy többen megkerestek, ki így, ki úgy... Hisz tavaly ilyenkor szinte senkinek nem jutottam eszébe.
Hajnali reggel már a telefon hangja ébresztett... Na ki keresett? Hirtelen azt sem tudtam, ébren vagyok-e, vagy még álmodom. A legszívmelengetőbbet pedig Monyó barátnőmtől kaptam. "Rám" érzett...

"...Vadvirágokat szedek
S kötözöm füzérbe.
Vagy a fűben heverek,
S felnézek az égre.
S haja hopp!
A madárral dalolok...
Szép világ, te, jó napot!"
(Reviczky Gyula: Nyári dal)

Elém, pontosabban a számítógép monitora elé tévedt egy miniatűr pók, aki épp a nappaliból beszűrődő gitárvirtuóz ritmusára szövögeti fonalát és semmi hajlandóságot nem mutat arra, hogy távozni készülne. Van aki kutyát, macskát tart, én egy ekkora pókot... Ezek szerint.

- Az eddig elért sikereit csak is a gondolkodás hiányának köszönheti.

(jóapám)

Estefelé kopogtattak. Egy régi ismerős állt az ajtóban, kezében egy szatyornyi hal.
- Hát te? Hogy kerülsz ide?
- Gondoltam, hozok nektek egy kis halat. Most fogtam őket.
- Nekünk hoztad? De miért? Tényleg, szoktál horgászni... Gyere be, vagy üljünk le inkább kinn!
- Már annyiszor eszembe voltatok. Mi van veled? Sírsz? Te sírsz.
- Nem, már nem sírok. Ne haragudj!
Beszélgettünk. Vagy csak próbálkoztunk... Kérdeztem, mi van vele. Ő meg csak annyit látok, mennyire ki vagyok borulva. Odajött, át akart ölelni, puszit adni a homlokomra, hogy vigasztaljon. Ellöktem magamtól. Taszított a közelsége. Szinte rosszul lettem tőle.
- Ne érj hozzám! Tudom, jót akarsz nekem, de ne érj hozzám!
- Nyugodj meg! Mi a baj? Ki bántott?
- Én nem akarom, hogy valaki is ezentúl hozzám érjen... Érted? Fáj... Összeugrik tőle a gyomrom, a szívem görcsbe rándul.
- Mitől félsz?
Ott állt tanácstalanul, segíteni szeretett volna... Sírtam, képtelen voltam ránézni. Nem ismert közelről, ha találkoztunk, mindig mosolyogni látott. Sosem győzte ismételni, mennyire fontos vagyok neki. Pedig csak annyit tettem, hogy néha meghallgattam, s mentünk mindketten tovább. Volt, hogy a gyerekeimmel és azok barátaival állított be, enni adtam neki, mikor neki alig volt mit.
Talán ezért jött most el, hogy meghálálja ezeket a dolgokat. Én pedig erőnek erejével löktem el magamtól. Egyszerűen csak azért, mert ő is férfi...

Őrült hétvége után, még őrültebb hétfő. Talán egyszer tudok majd erről írni. Tisztában vagyok vele, hogy azok a dolgokat, amik mélyen emésztenek, amitől akaratlanul elkap a sírás, muszáj leírni, hogy a leírt betűkkel eltemesd magadban a múltat.

Eltűntem kicsit, mert úgy éreztem jót tesz. Ha előkerülök, akkor minden rendben... Ha nem, akkor nem voltam előrelátó, hogy még időben létrehozzak egy blogot, aminek a címe akár ez is lehetne: Talán eltűnök hirtelen, természetesen József Attila után, mert ugye ezt be kéne írnom, rám ne süssék a plágizálás bélyegét.

Miért van az, hogy szeretsz valakit, még sem mered elmondani neki, ami bánt? Mert félsz attól, ahogy válaszol és viselkedik majd veled? De meddig lehet hallgatni? Meddig?

Történhetne már valami... valami jó. Akár.

Míg egy férfi vállat vonva mosolyog, egy nő igenis sokkot kap attól, ha vásárol egy adott színű hajfestéket, majd a fejéről lemosva szembesül azzal, hogy a feltüntetett árnyalat helyett szinte fekete lett a hajszíne.

- Jó fej a siklód!
- Kicsike gyereksikló... még ovis.
- Hol találtad?
- Balatonon voltunk.
- Én nem szeretem őket, de maximálisan tisztelem a szépségüket.
- A kövön bújt meg egy mélyedésben.
- Gondolom, félt...
- Múltkor kiszabadítottunk egyet. Csak azt vettem észre, mindig kiemeli a fejét a vízből, de nem úszik el. Szóltam valakinek, segítsen. A kövek közé beszorult a farka.
- Most asszociáltam...
- Óóó, egy pasi miatt nem szóltam volna senkinek.

Annyira jól estek a szavai, hogy beléjük szerettem... Mert oly kevés, aki úgy érzi és látja, ahogy te magad is.

" ...'melléd lehet halni' Judit, annyira szép, romantikus a képed.
Bujkál benne valami búcsúzás, valami elmenetel, színeiben a melegség és az örökké tartó szeretet, szerelem érzéseivel.
A hattyú, ha elveszíti párját, maga is mellé hal.
Mára talán (?) ez egy picit divatjamúlt szemléleté vált,
de a képed hangulata erre emlékeztetett...
Nagyon finoman fogalmazott, csodálatos fotó.
Gratula___növény___"