Hát az a legkönnyebb, lepattintani otthonról valakit, mert már kényelmetlen nem kellemes a jelenléte. Szavakkal nem igazán kifejezhető, az a fájdalommal, szomorúsággal keveredő érzés, amit akkor éreztem, mikor Laci bácsihoz megérkeztek a látogatói. A lánya és a felesége.
S az már egy másik dolog, miért kapaszkodott olyan erősen Laci bácsi a kezembe, mikor indultam hazafelé:
- Laci bácsi, mennem kell!
- De hát hová?
- Haza kell mennem.
- És akkor most mi lesz?
Néha úgy érzem, megszakad a szívem. S próbálom otthon, az ágyamban fekve feldolgozni a történteket, hogy ez ne történjen meg. Az lesz.

Teljesen kiakadtunk Zével, mikor a tizenhárom éves kislányom nyitva hagyott facebook oldalán azzal kellett szembesülnünk, hogy tegnap a nagy szerelemnek épp ama ominózus kérdést kellett feltennie, hogy:
- Neked mi a véleményed az orális szexről?
Persze, megmagyarázta. Az ok, egyszerű kíváncsiság volt.

Laci bácsi nem rég érkezett az otthonba. Régebben szigorú, kegyetlen ember hírében állt. Karcos, mély hangján sokszor káromkodik, goromba mindenkivel. A gondozók azt tartják róla, bolond, hagyni kell. A legtöbben nem kedvelik őt.

- Laci bácsi, finom a leves?
- Szar!
- Jaj, ne mondja már... - nevetek hangosan.
- Jól van, jó ez! - mondja. A szeme szinte kisfiúsan mosolyog, ahogy rám néz.
- Laci bácsi, nagyon csúnyán köhög, tudja?
- Tudom - próbál szólni két, mélyről feltörő hurutos krágokás között.
Szóval akarom tartani. Kíváncsi vagyok rá.
- Dohányzott régebben, ugye?
- Szívtam sokat.
- Hiányzik?
- Nem!
- Miért szívta? Ideges volt?
- Bolond voltam - legyint a kezével.
- Mit dolgozott régebben?
- Üzletvezető voltam.
- Akkor sokat dolgozott.
- Sokat.
- Szerették az alkalmazottai?
- Erről nem akarok beszélni - hideg tekintete elréved valahová a falon túlra.
- Laci bácsi, vannak gyerekei?
- Vannak - válaszolja, de kerüli a tekintetem.
- Bejárnak meglátogatni magát?
Laci bácsi keskeny, fakó ajka hirtelen legörbül, szeme könnybe lábad. Nézem ezt a magas, szikár embert, ahogy szinte összezsugorodva ül előttem az ágyban. Tétován nyúl felém a kezeivel.
- Simogasson meg!
- Tessék Laci bácsi?
- Semmi - suttogja, de ujjaim akkorra már útjukra indultak, végigsimítják az arcát. Simogatom a karját, a kézfején hagyom a kezem. A másikkal szétmaszatolom a szemem körül a könnyeimet, majd letörlöm az övéit is. Így ülünk hallgatagon egymás mellett, semmit sem szólva, miközben szinte tapintható a szobában a nyugalom és a béke, ami körbevesz minket.

Tegnap voltunk a legkisebb szülői értekezletén. Kollektív önsanyargatás ez, nem más. Két órát ülsz ott azért, hogy meghallgasd, amit tíz percben el lehetne mondani.
Eszembe jutott, mikor tavaly Zét megkértem, jegyzeteljen:

Mónika - Önfegyelem gond van! Blabla-bla... Fényezik a másik tanárt.
Felmérés - matek, környezet.
Jó képességű gyerekek vannak az osztályban. Már megint elmondta.
A másik tanár eltéveszti a nevét. Nem Ildikó, hanem Mónika.
Magatartásgond van, Gonosz, rosszindulatú emberkék vannak. Dórika a jó csaj, érte küzdenek. Sértegetik egymást, súlyosan!
Tisztázni, hogyan születik a gyerek!
A vécében a fiúk, eljátszák a szexet, az osztályteremben is!
Öten büntiben vannak, egymás gatyájába bogarakat raknak, beintenek az angol tanárnak!!! Ollóval nekiugrott a társának!
Szorgalmi gond! Rajzórán gond! Házi feladat nincs (Fixinek van).
Szülők problémáznak az olvasó naplón. Miért nem tudnak róla? Mert idióták és nem figyelnek a gyerekre.
Tankönyv! Támogatás!
Kötelező olvasmány, olvasónapló. Ügyesek voltunk, Fixi, meg én.
Papírgyűjtés. (...)
Osztálypénz! (...)
Emelt angol - dicsérik, nem emelt angol - nem tanulnak.
Fontoskodó anyuka kérdez Mónikától. Mónika lepattintja anyukát.
Ribery (póló) apuka okosat mondott, egy bunkó, szerinte még járuljon a szülő hozzá. Ne költsük el az osztálypénzt, M. apukája a buznyák, ők hozták a legtöbb újságot, azt gondolja nekik mindent lehet.
Még körülbelül harminc perc duma, blabla-bla, duma és csak mondja és mondja és mondja, soha nem akar vége lenni a mondanivalójának, csak beszél és beszél, fossa a szót a semmire.
VÉGE!

- Honnan szedted ezt a rengeteg virágot?
- Szerinted?
- Loptad...
- Igen, loptam.
- Virágot? Ez izgi... Nekem? Honnan?
- Szülinapodra. Tudod, ahol múltkor is szedtünk... csak ott találtam.
- Mikor ránk szóltak? Uhhh, örülni fognak! Bár lehet, észre sem veszik. Napközben hol voltál?
- Kerestem, honnan lehet virágot lopni.
- Azért mentél el? Képes voltál?
- Képes.
- Üzletből hozni túlságosan snassz lett volna, ugye?
- Erről van szó! Ez így igazi... Az éj leple alatt virágot lopni annak, akit szeretsz...
- Őrült vagy!
- Tudom.

42.

Ma először éreztem azt, mert ÉREZTETTÉK velem, hogy a közmunkás egy alsóbbrendűbb faj, akivel nem érdemes szóba állni, akire rá lehet minden mocskos munkát sózni, amihez a másiknak nincs kedve, hangulata vagy épp türelme, amit ő esetleg lealacsonyítónak tart a munkaköréhez. A közmunkás az, akit a folyosó túlsó végére kell küldeni dolgozni, nehogy a másik közelében legyen, aki mellől fel kell állni, ha az leül a felsőbbrendű, állandó dolgozóval közös asztalhoz ebédelni.
Arról már nem is érdemes szót ejteni, hogy az állandó dolgozó a süteményből sem evett, amit az alsóbbrendűbb maga sütött és amivel megkínált mindenkit. Tán attól tartott, valami halálos kórt kapna el, ha a száját illetné eme alantas falattal. Még jó, hogy a többiek nem így vélekedtek és rögtön elkérték a szóban forgó sütemény receptjét, amit mellesleg egy állandó dolgozótól kapott, aki érdekes módon nem tartja alsóbbrendűnek.

Hogy utáltam az előbb, mikor maga felé fordította az arcom, majd mosolyogva közölte, hogy eddig is mindig észrevette, mikor bőgöm el magam a tévé előtt ülve valami apró hülyeségen, csak én hiszem azt, hogy nem. De azért meg szerettem, mikor ezt súgta:
- Nézd csak a szemeimet! Azok is olyanok, mint a tieid!

Én mondtam Zének, hogy ne rendeljük meg azt a cuccot, mert nincs nekem se alakom, s főleg önbizalmam ilyesmihez, de ő csak erősködött. Hát most itt van, kissé idegenkedve szemlélem, mert még sosem vettem fel ilyesmit csak azért, hogy a következő öt percben letépjék Zé letépje rólam. Viszont rögtön kinéztem egy másikat, ami sokkal ártatlanabb a mostanihoz képest, de a Zére gyakorolt hatása szerintem ugyanaz lenne. Ölelne, és csókolna, szorítana és harapna, belém veszne és én el őbenne...

A chili con carne az az étel, amiből nem lehet annyit készíteni, hogy ne fogyjon el még aznap.

Szeretek vásárolni, mint minden nő, valamint az olyat is szeretem, mikor a póló, amit kinézek 2790 forint helyett 1390-be kerül. Gyorsan félretetettem, mire visszaértünk érte, leárazták 990 forintra, amiből még levontak húsz százalékot a bevásárló központban éppen aktuális "Kedvezmények éjszakája" miatt.

Kérdeztem Zétől, mikor indulhatunk, ő készségesen válaszolt is, hogy azonnal, miközben minden figyelme a magyar-svéd meccsre irányult. Fogtam a táskám, s épp léptem volna ki a hálószobából, mikor Zé és a legkisebb fiam akkorát üvöltöttek mellettem, hogy szó szerint hátratántorodtam és úgy éreztem, ott helyben megáll a szívem. Hosszú másodpercekbe telt, mire felfogtam, gólt rúgott a magyar csapat, mivel az ijedtemben utolsónak hitt pillanataimban "elméláztam" azon, miért állítjak többen, hogy a foci nem tartozik a veszélyes sportok közé.

Szerencsés vagyok, hogy nem csak rákérdeztem, de meg is néztem azt a rendet, amit a legkisebb fiam rakott az íróasztalán, s annak környékén tegnapelőtt? Így körülbelül két órás könyörgés és takarítás után végre csillogott-villogott minden. Zé megkegyelmezett nekünk - látva rajtam, hogy a sírógörcs kerülget, kicipelte a zsáknyi szemetet a szobából és felporszívózott. 
Az este történtek után már ki sem akadtam, mikor ma reggel a szeretett gyermek megjelent a ki tudja honnan elővakart, tavalyi, koszos tisztasági csomagjával, amit eddig sehol sem talált. Mondván:
- Jó lesz ez a suliba!

Menthetetlenül jön az ősz. Már egy hete zokniban alszom.

Ilonka néni kilencvenegy éves, Józsi bácsi a kilencvenhatodikat tapossa. A néni az egyik kedvenc lakóm az otthonban. Sokszor én fürdetem, öltöztetem, színpadiasan leszidom, mikor leveszi a pelenkáját, más ruhát vesz fel, őszibarackot próbál húzni a lábára zokni helyett. Nem lehet rá haragudni, mosolygok, ahogy járókeretével fáradhatatlanul rója a folyosót, várva Józsi bácsit, miközben egy-egy kérdésemre huncut mosollyal válaszol. Mert Ilonka néni és Józsi bácsi szerelmesek. Perceket lopnak maguknak az nyugdíjas otthon udvarán, elbújva az otthon falának tövében, ahol tündérmeséket szőnek saját nyelvükön és énekelgetnek. Tudják, hogy a "cinkosuk" vagyok. Amikor munkám végeztével intek nekik a kapuból, szélesen mosolyogva, heves karmozdulattal intenek vissza... Elgondolkodom. Lehet, az ilyen öregek az előző percekre, órákra, napokra nem emlékeznek, de meg vagyok győződve róla, hogy a szeretetünket mindenkor megérzik, s őrzik a lelkükben.

Azért újból és újból feldereng előttem, milyen fantasztikus országban is élek. Mert ugye, aki nem adóköteles, annak elmondták, hogy nem kell adóbevallást benyújtania, de ma kaptam egy levelet, hogy mégis, amiből persze majd kiderül, amit eddig is tudtunk, nem kell adóznom a szinte semmi után. Arról nem is beszélve, hogy a levél huszonkettedikei keltezésű, s csak tegnap kézbesítették a címemre.

Zével új szokásunkká vált, hogy minden este kiosonunk a sötét udvarra kezünkben elemlámpával és egy zacskó sóval. Számunkra a leghatásosabb, de humánusnak nem mondható módszerrel, arcunkon átsuhanó kéjes mosollyal öljük a meztelen csigákat, amik eme módszer nélkül lelegelnék az összes virágunkat.

- Megfordítod végre a hátsó üléseket az autóban?
- Még nem.
- Miért nem?
- Mert szeretkezni akarok ott veled egyik éjjel!

- Egyedül érzem magam...
- Persze, mert megint ott nyomorékoskodsz a gép előtt!
- Tudod, ki nyomorékoskodik? Velem így nem beszélsz...
S itt elkezdte a mondókáját és csak mondta és mondta, én meg fogtam magam, dühömben magamra zártam a fürdőszoba ajtaját beültem a fürdőbe telefonálni, s csak hallgattam, hogy a másik a vonal túlsó végén mondja és mondja. Nekem meg már nem is volt kedvem mondani semmit, de legalább már nem haragudtam.
Ilyen ez a mai este, mindenki csak mondta a magáét.

Balaton-part.
Nagypapa, azaz apukám a párjával sörözik, két kisebbik lányom egy asztalnál velük nyalja a jégkrémet. A tizenhárom éves Pet hirtelen a nagyapja felé fordul:
- Papa, adsz egy kortyot a sörödből?
Nagypapa arca megnyúlik, először a szeme, majd a szája kerekedik el:
- Brrr... Jégkrémre sört?

Mosolygok magamban, mert eszembe jutott, mikor jó anyám valamikor tavaly előadta, hogy az a baj velem, hogy nem értem meg, egy negyven év feletti férfi már nem a szexre, hanem arra vágyik, mossanak, főzzenek, takarítsanak rá. Gondoltam, anyukáméknál majd ellenállunk mindenféle kísértésnek, nehogy csalódást okozzunk, erre Zé ma reggel - sejtésem szerint a főzésen, mosáson vagy takarításon morfondírozhatott -, úgy rúgta le az utazó táskánkat a lábával, hogy csak úgy koppant és gurult szanaszét belőle minden apró vacak végig a szoba falépcsőjén, miközben egyre hangosabban nyögött (biztosan a lába miatt lehetett), tőlem meg csak annyi tellett:
- Még, még...

Holnap semmi kedvem dolgozni, arról nem is beszélve, hogy Zé vagy velem ingerült, vagy a lányokkal kötözködik, mert fáj a feje. Szerinte fogalmam sincs, hogy egy migrénes fejfájás milyen.
Mire ezt leírtam, végre lefeküdt... Csend, béke, nyugalom... Végre. Talán. Remélem.

Öt nap.
Anyukáméknál első nap láblógattunk, másnap bográcsoltunk, iszogattunk, dalolgattunk. Hétvégén apukámékkal és öcsémékkel kirándultunk, kalandparkoztunk (a családtagjaidon való vihorászás nagyon fárasztó), pizzáztunk, a dédiékről ránk maradt holmikat válogattuk. Utolsó nap a legnagyobb gyereket vonatra raktuk, vásároltunk, este várost néztünk.
Most kimerültek vagyunk, csendre vágyunk... Sok volt. Öregszünk?

Zének vannak ötletei. Rám pedig jellemző, hogy sokszor gondolkodás nélkül rájuk bólintok. Mégha logikátlannak tűnnek is. Mert mennyire tűnik logikusnak az, ha az ember este kilenckor indul el otthonról és éjjel egykor érkezik meg a leendő anyósához, aki más napokon kilenckor már ágyban van?

Idősek otthona.

Az ott lakók száma hatvan fő. Ebből majdnem húsz fekvőbeteg, közülük több demens. A bentlakásos ellátás havi díja nyolcvan és kilencvenezer forint között mozog valahol.

Az egy műszakban dolgozók optimális létszáma tizenkét fő. Az egy műszakban általában dolgozók létszáma hat fő. A mai napon dolgozók száma négy fő. Ebből kettő közmunkás.

Annak idején kipróbáltuk a Kék kenőcsöt Szilvia javaslatára. Bevált. Olvastam más készítményekről is, de megingott a bizalmam a krémek egyik összetevője miatt.
De aztán ma mi történt? Hosszú hónapok után emlékezve rám ezzel fogadott a Kék-Lukács termékek forgalmazója, miután rendeltünk pár dolgot:
- Mindenből kivontuk a parabéneket!
Csak lestem összehúzott szemekkel, s zavartan mosolyogtam, mert nem hallottam még olyanról, hogy valaki azért változtatja meg valaminek az összetételét - ami nem kis munka lehet egy vidéki gyógyszerész esetében, hogy mások még elégedettebbek legyenek, hisz a termékei addig is kiválóak voltak.
Na, ez volt itt a reklám helye!

Utálom, ha Zé és a lányaim közül valamelyik egymásnak esik. Mindegyik hajtogatja a maga igazát, a valódi oknak már semmi köze az adott konfliktushoz. Komolyan fontolgatom, hogy egyszer szó nélkül itt hagyom őket, persze előbb kiteszek pár szúró, vágó eszközt nekik a konyhaasztalra, hátha csend lesz, mire hazaérek.

Azon morfondíroztam délután, hogy talán nem várt módon szalad felettem az idő, s emiatt akarnak leszakadni munka közben a lábaim, de estére kiderült, épp az ellenkezőjéről van szó, még fiatal vagyok.