
1. Minden, ami másokban dühössé tesz, zavar, "én jobban csinálnám", megváltoztatnám stb. AZ ÖNMAGAMBAN VAN. Minden tehát, amit én kritizálok a másikban, ami ellen harcolok - bennem van.
2. Mindaz, amit a másik személy rajtam kritizál, harcol ellene, meg akar változtatni -, és ha ez engem sért, bánt, érint stb. - AZ NINCS FELDOLGOZVA BENNEM, NINCS MEGOLDVA BENNEM. Ilyenkor az EGO sérül, mert az EGO-m erős.
3. Minden, amit a többiek kritizálnak bennem, harcolnak ellene, meg akarják változtatni, de ha ez engem nem érint, AKKOR AZ AZ Ő PROBLÉMÁJUK, FELDOLGOZATLANSÁGUK, tökéletlenségük, melyet kivetítenek rám, mert önmaguk nem tudnak, nem mernek szembenézni vele.
4. Minden, amit én a másikban szeretek, MAGAMBAN VAN MEG, magamban szeretem, mert felismerem magam a másik személyében, mivel az egylényegűségünk mutatkozik meg.
A tükör törvényei. Ma már szeretem, régebben kegyetlennek tűnt számomra. Míg rá nem jöttem, milyen gyorsan vagyok képes a változásra szem előtt tartva pontjait. Persze balgaság lenne ezeken a "törvényeken" keresztül nézni mindent.
A legfontosabb, amit megtanultam belőlük: ha a szeretet teljessé válik benned, nem lesz problémád azzal, hogy belenézz a tükörbe. Mert mindig mindennek a meghatározója ez az egy: a szeretet. Ebből indul ki, ez a mozgatórugója, ehhez kapcsolódik mindig mindenhol minden. A felismerés nem volt új. Mégis valamiféle megerősítést: békét és nyugalmat érzek magamban.
Egy meditációs tréning során egy bölcs öreg, könnyeit az arcomra hullajtva, csak ennyit mondott:
- Szeress!
Talán nem véletlen.
- Jaj! Még hogy látó ember! Ne mondjátok már, hogy lát olyat, amiről nem is tudott eddig! Ilyenekben hisztek? - veti oda szinte gúnyosan, mikor pár hete még fokhagymával dörzsölgette a melleit, hogy azok nagyobbak legyenek.
Lehet, én vagyok túl érzékeny, de akaratlanul is kicsordul a könny a szemem sarkából, mikor a legkisebb fiam boldogan és büszkén újságolja, hogy jövő héten már meccsen rúghatja a bőrt, nem csak az edzéseken.
- Szeretem a pocakos nőket!
- Akik babát várnak? Miért?
- Mert ők akkor is szépek, ha egyébként csúnyák.
- Talán csak akkor veszed észre rajtuk...
Kellene fotóznom. Most már...
Máshová kezdtem el írni, közben elgondolkodtam azon, az ember mennyire nem tagadhatja meg önmagát. Másról szeretne, de mégis arról ír, ami az adott időszakban foglalkoztatja. Elkezdi róni a sorokat, mondván magában, nem lényeges, amit ide és most írok. Aztán rájön, azt írta le, amit pár nappal ezelőtt máshol, csak épp más szavakkal:
Emlékszem, mikor megismertem őt, teli voltam gátlásokkal, mint kiderült nem is alaptalanul, hisz ő rögtön a fenekem nagyságát stírölte.
- Mi a francot akarok ilyen külsővel egy pasitól? Kövér vagyok és ronda - ezt ismételgettem magamban, mielőtt találkoztunk. Fő a pozitív gondolkodás és önbizalom. Nem? Az utóbbit már nagyon rég kiölték belőlem mások. Hiába volt sok pasi az életemben, hiába sírták volna vissza magukat többen is. Mások azt hiszik, ez jelent valamit. Azt gondolták, egy dög lehetek, egy veszélyes csábító, minden hímet leterítő NŐstény. Én pedig tudtam, valójában csak egy álmodozó, a gyermekkorom pipacsmezejét visszasíró kölyöklány vagyok, aki arra vágyik, szeresse valaki. Vártam valakire, aki mellett NŐ lehetek. Csendes és odaadó, szenvedélyes és vad. Megbízható, mégis fékezhetetlen. Mosolygó, de már nem a mosolyaim mögé rejtőző. A NŐ, aki valójában vagyok. Minden más, ami voltam, csak játék volt hosszú éveken át. Játék, aminek minden pillanatát megéltem.
Vajon, hogy lehet lenevelni a gyermeket arról, hogy ne hagyja el az egyik nap a ceruzáját, másik nap a hegyezőjét, harmadik nap a radírját, pénteken ne hagyja ott a padban az üzenőjét, a buszon a bérletét, hogy felismerje a cipőjét a többi gyerek lábbelije között, télen ne akarjon kabát nélkül elindulni otthonról, akkor sem, ha nulla fokban úgy érzi, tíz van, s ne állítsa be a mobilján az ébresztőt este tízre csak azért (ezt bezzeg nem felejti el), hogy szívasson minket egy kicsit?
Nem is tudom, kire ütött ez a gyerek? Nem is tudom...
Unalmamban máshol olvasott kérdésekre válaszolgattam csak úgy magamban magamnak. Az utolsó kérdés annyi volt: Félsz az elkötelezettségtől?
Tizenöt évnyi házasság, majd az azt követő válás után rettegtem mindentől, ami valamiféle elkötelezettséget jelent számomra. A kapcsolataimban elfogadtam azt, akinek kicsit is kellettem. Nem akartam észrevenni, hogy önnön csapdámba sétálok bele, s ezzel hagyom, hogy használjanak, ahogy én is tettem azt másokkal. Vad voltam sokszor, aki közel engedte a vadászt, de az utolsó pillanatban elillant előle.
Akinek igazán kellettem, azt elüldöztem magam mellől. Vágytam a szeretetre, de én féltem szeretni. Ahogy érzékeim figyelmeztettek egy-egy közeledő érzelmi viharra, máris ütöttem, rúgtam a másikat, mert úgy gondoltam, csakis így menthetem önmagam. Azt gondoltam, elég egy ölelés, egy jó szó, egy kedves gesztus, miközben nagyon is tisztában voltam azzal, hogy hamis világot építek magam köré, hogy ne kelljen szembenéznem a félelmeimmel, ne lássam a múlt fájdalmainak be nem gyógyuló sebeit. El akartam hinni, hogy így jó nekem. Képtelen voltam elfogadni, ha tudtam is, hogy ez az út egyre lejjebb és lejjebb visz.
Zé volt az egyetlen, aki képes volt arra, hogy megszelídítsen. Aki nem engedte el a kezem akkor sem, amikor kétségbeesve menekülni próbáltam. Türelmes volt, odaadó, féltő. Újra megtanított szeretni és bízni. Ő általa képes lettem elfogadni és tisztelni másokat. Már nem volt szükségem maszkokra, amik eltakarták az igazi arcomat mások elől. A játék már nem cél volt a túlélésért, csak az élet része lett. Zé az, aki mellett újra önmagam lehetek, ahogy gyermekkorom napsütötte, pipacsos virágmezőin.
Már nem félek elkötelezni önmagam valaki mellett. Eszmék, ideák mellett igen. Bár érdekes, az elkötelezettség szó kapcsán, senki nem erre gondol. De ez a téma már egy másik lapra tartozik.
Nehéz az ébredés az anyukáméknál töltött punnyadós, kényelmes napok után. Későn fekszünk, későn kelünk. Talán jobban el is hagyjuk magunkat, mint kellene. Tervezgetek, kitűzök célokat magam elé, amik egyelőre megrekednek az képzelet szintjén. Közben végezzük a mindennapok teendőit, de valahogy mindig elcsúszunk az idővel.
Azért az megmosolyognivaló volt, mikor a munkaügyi központban az ügyintéző utánanézett a nem létező munkalehetőségeknek, hogy utána elmondhassa, amit addig is tudtam: a térségben semmiféle munkalehetőség nincs számomra. Nem mintha mások számára lenne... Mostanában az ilyen megmosolyognivaló dolgoktól is összeszorul a gyomrom.
Az Új Évben derűs, mosolygós napokat...
Azért hiányolom ám a fehér havat, a zúzmarás ágakat, a jégbe fagyott rügyeket... Igaz, ma már annak is kis napfénynek is örültem, ami napok óta elkerült minket. De szerettem volna havas fotókat elhagyatott tanyákról, udvaron felejtett lovaskocsiról. Jégcsipkés folyópartról, a végtelennek tűnő, hófehér mezőről... A gyerekekről. Zéről. Ezek helyett anyukámék elkényeztetett, hatalmasra nőtt, kövér divatosan duzzadt macskáját fotózgattam kevéske sikerrel. Bár mit is várhattam volna egy olyan állattól, aki már a megérkezésünk másnapján lesújtó pillantással mért végig minket:
- Nagy ívben teszek rátok! A fotel pedig az enyém...
Punnyadás van. Anyukám nem az a fajta, aki hagyja, hogy segítsünk neki. Így aztán fekszünk, avagy ülünk... időnként eszünk valamit és bámuljuk a tévét. Egyik délután meglátogattuk apukámat, aki ahhoz képest, hogy elképzelni sem akarta tudta, hogy jön haza két ünnep között a kedvesétől, majd kiugrott a bőréből örömében, mikor meglátott minket. Másnap szemüveg projekt volt, immár három gyermek szemüveges. Zétől pedig kaptam cipellőt (olyat, amiben tudok fotózni erdőn-mezőn). Pet mikor meglátta, csak annyit mondott:
- Anyu, ez borzalmasan néz ki!
Hát nem is tudom. Nekem épp ez tetszik benne.
Tegnap este egyébként nem bírtam tovább, mikor anyukám elment lefeküdni, kiosontam a konyhába elmosogatni, rendet rakni... Ma újra. Sőt gyártottunk egy tortát, azt a fekete-erdőset, ami karácsonykor még sem készült el. Titokban. Bár kétlem, hogy anyukámnak nem tűnt fel a nagy jövés-menés, amit rendeztünk közben a lakásban.
Azon azért kiakadtam, mikor megláttam Zé huszonegy éves fiának FB üzenőfalán, hogy szegénykét mennyire sajnálni kell, mert már hét éve az apja nélkül tölti a karácsonyokat. Nem Zé döntése volt az, hogy nem láthatja a fiát hosszú évek óta. Mikor pedig próbáltuk vele felvenni a kapcsolatot (nem egyszer), ő volt az, aki ettől teljesen elzárkózott, sőt "számára idegen ember"-nek kiáltotta ki Zét. Akkor most mi a faszt csodát sajnáltatja magát a kis gyökér hülye? Bocs... Zétől is.
A legkisebb fiam estére már jobban volt. Éjjel suttogva ébresztett egy hang:
- Anya ! Hánytam...
- Semmi gond Fixi! Igyál, de csak kortyonként! Aztán pihenj... - mondtam automatikusan szinte magamhoz sem térve.
- De anya, én Kamcsi vagyok...
- Jézusom... Te is?
Reménykedtem, hogy ennyivel megússzuk. Azért megkérdeztem Édust, hogy biztosan elutazik-e még ma, tekintettel a körülményekre, de megnyugtatott, ő jól érzi magát. Nem is gondoltam semmi rosszra, mikor láttam, hogy hív a mobilomon. Azonban hangját meghallva, rögtön elszállt a jó kedvem:
- Anya, baj van! Ahogy leszálltam a buszról, összehánytam magam. Nagyon rosszul vagyok!
Azon már meg sem lepődtem, hogy az otthon maradt nagyfiam felhívott, lázas és rosszul van.
Négy órás útra számítottunk. Akkor még nem tudtuk, hogy fél órát veszítünk közúti ellenőrzés miatt. Eszünkbe sem jutott, hogy a legkisebb miatt kétszer is meg kell majd állnunk, mert rosszul lesz és hányni fog. Arra végképp nem számítottunk, hogy épp a legnagyobb lányom kezd el nyafogni, hogy neki pisilnie kell, s azonnal álljunk meg egy benzinkútnál, mert ő nem bírja.
Naivitásunk úgy tűnik, határtalan. Úgy gondoltuk, a nehezén túl vagyunk. Aztán valahol Kecskemét után egyre sűrűbb ködfoszlányokba futottunk bele. Szokott útvonalon, elhagyatott mellékúton jártunk. Egyik lányommal belefeledkezve gyönyörködtünk a körülöttünk lévő ködfelhőben, amin keresztül átragyogtak a csillagok. Egyszer csak Kamcsi előre nézve megszólal:
- Anya, miért nem törlitek le a párát az autó szélvédőjéről?
- Kicsim, ez nem pára. Ez a köd... Az út pedig nincs sehol.
Békéset, boldogat!
- Valaki hozza be a vonalas telefont a hálóba!
- Valaki vigye be anyának a telefont...
- Valaki vigye be anyának a telefont...
- Valaki vigye be anyának...
- Valaki vigye...
Fejemet csóválva mosolygok, már indulnék kifelé, mikor belép a szobába Pet kezében a telefonnal.
Gyermekeim ülnek a tévé előtt, valami gyerekműsort néznek a huszonegy éves nagylányom vezényletével. Hurrá! Nekem fel kéne öltöznöm, majd kiereszteni a hangom olyan szinten, hogy minden gyerekhez eljusson, amit mondani szeretnék. Nem könnyű dolog ám ez, mert a televízió egy olyan szerkezet, hogy míg a gyerek koncentrál a képre és a hangra, semmi mást nem képes felfogni, azt pláne nem, hogy segíteni kéne.
Teljesen mindegy nálunk, hogy kakaós, krémes, gyümölcsös, kókuszos, vagy mazsolás... Ha édesség, akkor perceken belül elfogy. Zével a hét elején mégis megalkottuk azt a süteményt, ami csak mára tűnt el a hűtőszekrényből. Egy valamiben már biztosak vagyunk, ilyen nem lesz karácsonykor. Helyette rögtön megszavaztuk magunknak a család legújabb kedvencét, a házilag készített feketeerdő tortát. Mert kakaós, krémes és habos, s nem utolsó sorban gyümölcsös. Ami még a javára írható: képtelenség elrontani.
Rögtön itt a karácsony. Számolgatom a napokat, hátha így húzhatnám az időt.
Úgy terveztük, együtt leszünk szenteste és másnap. A gyerekek apja két éve iszonyatos balhét csapott a huszonnegyedike miatt, mert úgy tartja, neki az jár (ha papíron nem is, de érdemben igen). Én meg úgy tartom, hogy nem. Talán önzőség ez, de úgy vagyok vele, a gyerekek velem vannak egész évben, én gondoskodom róluk, minden teher az én vállamat nyomja, most már az ex hitelével együtt. Idén is előadta óhaját az ünnepeket illetően. Először nagyon kiakadtam, fel sem vettem a telefont, mikor hívott. Aztán megbeszéltük Zével, hagyjam. Ne idegeskedjek, nem ér annyit az egész.
Szóval a karácsonyunk idén úgy fog kinézni, hogy huszonnegyedikén a gyerekek az apjukkal töltik az estét, mi meghívjuk Zé anyukáját, ne legyen egyedül. Huszonötödikén egy gyors ebéd, amikor mindannyian körbe üljük az asztalt, s újra szétszéled a család. Gyakorlatilag egy fél napot leszünk együtt. Kevés, nagyon kevés... Leülni, beszélgetni, egymásra figyelni nem lesz időnk. Bánt. Nem kicsit. Szeretnék egy kicsit többet, kicsit nyugodtabban.
A pénz hiánya már pár éve nem foglalkoztat. Bár mindenfelé olvasom, az emberek sok esetben épp emiatt fordítanak hátat az ünnep hangulatának. Pedig mennyire nem erről kellene szóljon ez a pár nap. Anyukám mesélte minap, kicsi gyermekként a nagypapával készítettek közösen játékot, hogy a fa alá tehessék. Együtt volt a család, csak egymással törődtek azokban a napokban. Ma miért nem lehet így? Hová rohanunk? Miért akarjuk egy-két, jó esetben szívhez szóló ajándékkal letudni a szeretetünket?
Nem jó ez így...
Hát felénk is leesett az idei első... Így előbb láttam a havat élőben, mint a Gé által ígért fotókon. Bár remélem, ami késik, nem múlik, mert a mi havunk későn is érkezett, s már olvad is.
Azt hittem, a magamról hallott dolgokat ma már semmi sem überelheti, de mikor anyukám elmesélte, hogy délelőtt a buszon suttogva megkérdezte tőle egy régi munkatárs, hogy öcsém tényleg börtönbe ül-e, nem tudtam uralkodni magamon és vinnyogó hangon röhögőgörcsben törtem ki.
Ma hallottam egy kedves ismerőstől, hogy anyukájától szerzett információi szerint férjhez mentem, gyereket szültem és Németországban élek. Egy pillanatra felmerült bennem valamiféle elferdült gondolat, hogy megírom annak, akitől az információk származhatnak, hogy nem mentem még férjhez, nem szültem, valamint külföldre sem távoztam, mert gyerekekkel nem olyan egyszerű dolog ez, mint hiszi az ember. A németországi, az itteni életkörülményekhez képest luxus életszínvonalat szívesen bevállalnám most azonnal. S azzal együtt akár a másik kettőt is.
Azért köszönjük, így is jól vagyunk!
Olvasom a levelet, hol lehet olcsóért fenyőt venni a szomszédos faluban. Potom háromezerért. Aztán hazajön a kisfiam iskolából, s csak úgy mellékesen megjegyzi:
- Én tudok fenyőt olcsón, ha esetleg érdekelne valakit!
Hát így lett szép, magas fenyőnk ma nyolcszázért, amit izibe' fel is díszítettünk (mindig is így szoktuk), mert ha már itt van, minek álljon magányosan az udvaron. Így már nem csak az ablakokban, az egész lakásban csilli-villi ünnepi hangulat van nálunk, aminek hallatán jó anyám persze kiakadt, mert szerinte ilyenkor ezt még senki sehol és különben is...
- Kisétáltad magad?
- Ki...
- Hát te!
- Mondom, hogy ki...
- Hát mondom, hogy te!
- Hát én?
- Jaa, most esik le, hogy te ki...
Most már egészen biztos, hogy a kutyánk valamiféle identitás zavarban szenved. Pár napja az összehordott avaron ül, mint valami fészken. Talán már az sem lepne meg, ha egy nap tojást rakna, s megjelenne az ajtóban a fiókáival.
Szerintem Zé nem épp úgy tervezte a tegnap estét, ahogy alakult, mikor azt mondta, iszogassunk. De végül is sikerült elérnie, amit akart, hogy én kicsit be..., hogy ő aztán nagyon meg... S reggel még egyszer, hogy azután délelőtt újra. Mert a munkanélküliség ide vezet. Időnként nem tudsz mit kezdeni a drága időddel. Így hát el...
Tegnap este a nagyobbik kisfiam bejött a szobámba.
- Anya, légy szíves beszélj a vele, mert nem lehet kibírni.
- Tudom...
- De próbáltál már beszélni vele?
- Próbáltam, de üvölteni kezd, megsértődik és beviharzik dúlva-fúlva a szobájukba.
- Hát épp ez az, hogy mindenért üvölt mindenkivel. Már utálok hazajönni is.
- Szerinted Zével, miért délután járunk mostanában vásárolni?
- ???
- Mert így elkerüljük a vele való konfliktust... A kicsik is panaszkodnak. De nem lehet vele beszélni...
Ma miután hallottam, hogy beszél a barátjával (is) telefonon, próbáltam pár szóval jelezni a nagylányomnak, hogy ez így nem helyes. Másokkal szemben sem helyes. Közbevágott.
- Azért téged is elviseltek már párszor... - hadarta fennhangon miközben magára csukta a szoba ajtaját. Senki nem érti ezt az iszonyatosan merev, szinte görcsös gondolkodásmódot, amit Rachel az utóbbi hónapok során magáévá tett. Először azt hittem, csak velünk ilyen. De nem. Tanácstalan vagyok... Nem tudom, hogy ülhetnénk le vele beszélni, hogy érezze nem ellene, hanem mellette állunk. Mert szerinte mindent, amit teszünk, az rossz, az ellene van, s ő jobban tudja.
Odáig "süllyedtem", hogy délután elmentem a házi orvosomhoz. Antibiotikumért. Ő is mondta, ezt most már muszáj. Köptetőt is írt fel, hiába mondtam, hogy azt eddig is szedtem. Lassan már úgy iszom mint, ahogy más a feleseket hajtja le a torkán. Még a kezembe nyomott egy csomó reklám anyagot, türelmesen elmagyarázta, mi micsoda... Osszam be magamnak.
A dokit egyébként kedvelem, mert fiatal és lelkiismeretes, arról nem is beszélve, hogy fontosnak tartja megkérdezni, hogy érzed magad, amire nem rutinszerű választ vár.
Zé - a másik felem
Édus (21)
Rachel (18)
Mathew (17)
Milla (15)
Pet(rus) (13)
Fixi (11)
Ők mind hozzám közel...