Vajon a hajnal milyen gyorsan jön el, mikor azt várod, minél tovább tartson a mindenre sötét leplet borító éj? Szeretnék visszamenni abba a panzióba. De nem vele, csak úgy egyedül... Nem is az emlékek miatt. Csak úgy feküdni az ágyon, bámulni az ablakon át a hóesést a város beszűrődő fényein keresztül. Ennyit szeretnék most. Semmi többet.

- Szerinted mennyi?
- A gyerekeid miatt azt mondom, harminchét. De egyébként harmincötre saccolnék.
Boldognak éreztem magam, ha tudtam is, hogy negyven az a harmincöt.

Van úgy, hogy nem tudjuk megmagyarázni, miért kell felülnünk arra a vonatra.

Hosszú heteken keresztül azért nem írsz, mert úgy érzed darabokra hullott a lelked. Aztán egymás mögé rakosgatod a szavakat, mondatokat könnyek között, dacolva a fájdalommal. Majd megint hallgatásba burkolózol, mert nem érted, hogy lehet a darabokból újra egész. Keresed a szépet és a jót, hogy újra Emberré lehess és mosolyogj. Látom a szépet, látom a jót... De nem tudom elérhetem-e őket, hogy valaha még boldog lehessek.

Békéset, nyugodtat! A boldogban most nem tudok hinni...

Elterelhetné valaki a gondolataimat... Azúrkék égen úszkáló, rózsaszínbe hajló, fehér vattacukor-pamacsos, bárányfelhős gondolatokat szeretnék. Lehetőség szerint ide-oda cikázó színes pillangókkal.

Az ember csak rohanna, futna előre, hogy maga mögött hagyja a múltat és felejtsen. Aztán rá kell döbbennie, lépni is alig van ereje.

- Chanson, csokit akarok! Menj és vegyél nekem csokit!
- Én veszek, de gyere el érte! - poénkodtunk azon a hülye csokin, mégis a boltban első dolgom volt, hogy vegyek egy táblával és feladjam postán.
Monyó ma is hiányolta a csokiját, de én akkor már mosolyogtam, mert tudtam, hogy hamarosan teljesül a kívánsága, s a postagalamb kézbesítő képében átnyújt neki egy tábla fehér csokit.

Nem vagyok jól. Nem minden fáj, fáj mindenem.

Jimbácsi felajánlotta, hogy találkozzunk. Meghívott egy teára, miközben azt magyarázta, mennyire jót tenne nekem most egy igazi, jó masszírozás. Meg sem fordult a fejemben, hogy tartsak Jimbácsitól, hisz apám lehetne, s képzett masszőr, tudom, otthon fogadja a vendégeit.
Besüppedtem nála egy nagy fotelbe és forró teát szürcsölve hallgattam, ahogy mesél. Valami rumot is itatott velem, még meg is mosolyogtam. Éreztem, ahogy elbódulok tőle... Teltek az órák, megszűnt a lebegés, s nekem teljesen elment a kedvem a masszírozás gondolatától is. Jimbácsi nem haragudott rám, mondta, akkor csak a fejem "veszi kezelésbe". Áthuppantam egy másik fotelbe. Furcsa volt egy idegen kéz érintése, tán zavart is... képtelen voltam ellazulni. Aztán hozzáért a fülemhez... Nagyon érzékeny a fülem. Talán fel is szisszentem. S Jimbácsi onnantól kezdve sejtette, hogy bármit elérhetne nálam, ha én is akarnám... De nem akartam. Hiába suttogta  a fülembe, miután megcsókolta a homlokom:
- Te szinte robbansz... Még sosem volt dolgom ennyire érzékeny nővel. Kérlek!
Ránéztem. Kapcsolt.
- Igen! Persze, hogy fontos a lelked is nekem!
Igen... S olyan állapotban sem vagyok. Meg egyébként sem...
Talán Jimbácsi a hatvanegy évével csalódott bennem, mert bár hazahozott, azóta nem jelentkezett. De legalább tudok mosolyogni a történteken.

Tizenhárom éves. Nem szokott velem aludni sosem, mert ő már a saját ágyában érzi jól magát. Mégis pár napja megvárja, míg elalszik a húga és átjön a szobámba. Megigazítja a párnákat, magára húzza a paplant, s mikor melléfekszem, szorosan megfogja a kezem. Mintha féltene. Pontosabban, félt... Ha nem is tudja, érzi, mi az, ami történt velem.

- Nagyon szívesen beszélek veled bármikor. Hívj nyugodtan!
- Csaba, köszönöm! De tényleg!
- Aztán ha felétek járok, találkozunk, akkor lehet bármi is.
- Ööö... Mire gondolsz?
- Hát például elnyalunk egy fagyit.
- Szóval arra gondolsz, amire egyszer azt mondtad nekem, soha nem mondd, hogy soha?
- Na látod, értesz te engem. Majd írok neked!

Amikor elveszítesz valakit, el kell temetned. Akkor is, ha él... A lelked mélyére kell temetned őt. S ez nehezebb mindennél.

Kiírni mindent. Kiírni mindent. Kiírni mindent magamból.
Vén, nagyon nehéz! Tudod?

Ha nem lennének a barátaim, összeomlottam volna ez alatt a pár nap alatt. Ők tartják bennem a lelket... Ők mondogatják nap, mint nap:
- Erős leszel! Végig tudod csinálni! Segítünk...
Én nem tudom... de próbálok hinni nekik.

Azt mondja, sosem fog bocsánatot kérni senkitől, mert nem alázza meg ezzel önmagát.
Pedig ha elkövetünk valamit egy másik ember ellen, s azt megbánva, önmagunkat megalázva bocsánatot kérünk, abban a pillanatban, hogy kimondjuk: bocsánat, nagyobb emberré leszünk, bármikor előtte voltunk. Isten emel fel ilyenkor magához minket.

Jimbácsi a semmiből tűnt fel. A pipacsmezőkről kezdtünk beszélgetni, a föld illatáról. Az univerzumról, mellyel együtt lüktet a szívünk és olykor úgy érezzük, eggyé válunk vele. Kérdezte, mi bánt. S én csak sírtam és sírtam, ahogy mondtam neki. Azt hittem, megszakad közben a szívem. Róla csak annyit tudtam meg, ő is sokat szenvedett... nem terhelt semmivel, csak hallgatott. Szinte úgy éreztem, körbevesz valamiféle burokkal és egy kicsit könnyebb lesz.
Azt mondta, tudnom kell, véletlenek nincsenek... Utamba sodorta a szél, mert szükségem volt rá. Találkozunk még.

- Chanson, írj! Érted? Írj ki most magadból mindent!
- Tudod, hogy nem tudok írni, ha magam alatt vagyok.
- De írnod kell! Érted? Öröm olvasni téged, úgy írsz, mint kevesen... Írj! Írj! Írj!
- Megpróbálom.
- Írd ki magadból a fájdalmat is, ami most benned van... Mindent. Ne törődj vele, más mit szól hozzá! Érted?
- Értelek...
- Csak írj, kérlek szépen! Írj!

Mert vannak dolgok, amikről nagyon nehéz beszélni...

Valahol az álom és az ébrenlét között vacogtam. Egy szöszke hajú kisfiú arca jelent meg előttem. Alighogy megláttam, már kezdett lefelé csúszni valahová a semmibe, miközben hátranézve magas hangon kiáltotta felém: Segítség!
Rossz volt. Őrült rossz, felfoghatatlan érzés. Felriadtam, kiugrottam az ágyból. Hideg járta át a szobát, dermesztő hideg. Éreztem, hogy elveszítettem őt. Ott és akkor. Talán csak lépnem kellett volna felé, kinyújtani a kezem. De én csak néztem őt némán, lebénulva.
Nem fogom tudni őt elfelejteni... Sosem.

Egy álmatlan éjszaka után már nem is sokkol, mikor a gyerekeid között szétosztod az utolsó forintjaidat, s közömbösen nézed az üres pénztárcád, amiből összegyűrődött blokkokon kívül már nem hullik ki semmi.

Azt már nem tudom a hetek óta tartó szórakozottságomra fogni, hogy a vasaló zsinórját bedugva a konnektorba, az húsz centis lángokat produkál apró tüzijéték kíséretében és én még oda nyúlok, hogy kihúzzam, mert megijedek, hogy esetleg kigyullad az egész lakás.

Azt mondtam apámnak visszahívom, aztán mégsem tettem. Fél óra múlva aggódva kérdezte:
- Nincs semmi baj?
- Nincs semmi baj - ismételtem gépiesen, mint már annyiszor. Ő pedig jelentéktelen dolgokról kérdezgetett, mert valahol mégis csak érezhette, az hogy"nincs semmi baj", nagyon is komolyat jelent.

Azon gondolkodtam, miközben hallgattam, ahogy a két legkisebb veszekszik, melyikük aludjon velem; hogy mi történne ilyenkor, ha lenne egy legeslegkisebb?

Fáradt vagyok, nagyon fáradt.

Nem tudom, mennyit kérhetek.
Szeretném, hogy a gyermekeim mellett lehessek, míg azoknak szükségük van rám. Látni, ahogy felnőnek és megtalálják helyüket a világban. Nem vagyok jó anya, de nagyon szeretem őket.
Szeretném, hogy soha többé ne kelljen egy férfit sem magamhoz közel engednem. Akit szeretek, őt pedig szeretném eltemetni az emlékeim közé. Ma, a születése napján. Legyen boldog...
Még valamit szeretnék. Soha többé ne kelljen mosolyognom senkire. S talán sírni sem akarok már...
Talán túl sok. Nem tudom. Majd ott fenn eldöntik helyettem.

Igen, nagyon kiborultam éjjel a szavaitól, amikkel célirányosan a szívembe célzott. Ennyire.

Apukám meg miért épp most keres?

Tegnap meséltem Monyónak arról az emberről, akivel tavaly nyáron találkoztam. Ült velem szemben és annyit mondott, lát mellettem egy emberi lelket, egy gyermeknek a lelkét, aki nem születhetett meg, de szeretne világra jönni. Kérdezte, volt-e abortuszom, én meg elképedve bámultam rá, hisz nem tudhatta, hogy annak idején valóban elveszítettem egy gyermeket, mikor méhen kívüli terhes voltam. Aztán arra gondoltam, hogy hányszor eszembe jut még mindig és hiányzik... S rögtön utána az is, hogy nem, én már nem szeretnék gyereket szülni, s biztos majd találkozunk valamikor, valahol.
Erre Monyó azt mondja, ezt ő is érzi. Medve valahol szeretné, a gyermek is szeretné.
- Monyó, én nem szeretném! Nem és nem... Hát én is kellek hozzá.
- Igen, valóban kellesz.
- Remélem, csak a természet űz velem valamiféle játékot.
- És ha mégsem?
- Rámehetek. Érted?
- Tudom.

Aztán ma szinte egész nap Monyó tartotta bennem a lelket, mert nem, NEM érzem magam jobban. Egyre jobban kiborulok attól, amit érzek ott belül, pedig tán semmi alapja sincs. Minden nő fél ettől. Talán én még inkább, mint mások. Emlékszem, mikor azt mondtam Medvének, tudok magamra vigyázni. Akkor most ezt hogy magyarázzam meg neki?
Próbált hívni, fel sem mertem venni a telefont. Mert minek, mikor csak bőgök és lehet, csak túlreagálok dolgokat? Miért terhelném bármivel is? Eddig is mindent egyedül kellett megoldanom. Eddig is...

Éjjel arra ébredsz, hogy őrülten fájnak a melleid, elrohansz pisilni, miközben felvillan egy emlék a múltból, ilyet akkor éreztél legutóbb, mikor terhes lettél valamelyik gyerekkel. Utána órákig bámulod a semmit, miközben azon morfondírozol:
- Nem, ez velem nem történhet meg, de mi van akkor, ha mégis?

13 éves... Figyelem, milyen fülig érő szájjal viszi magával a próbafülkébe a fél tucatnyi farmert, amit kiválaszt számára az eladó. Felpróbálja az összeset, kettő közül nem tud választani. Nem szólok. Végül az eladó segít:
- Én tudom, az elsőt azért szeretnéd, mert anyának az tetszik jobban, a másik meg neked...
- Hát igen... - mosolyodik el és boldogan öleli magához azt, amelyiket igazán szeretné.

Mentek, látták, legyőzték. Én meg beledugtam a lábujjamat a vízbe és csak annyit mondtam:
- Tudjátok mikor...
A kilátóig az út fárasztó volt... nekem, a tó viszont szemkápráztatóan gyönyörű. Estefelé pedig az arra úszó hattyúk kárpótoltak mindenért.