Szerintem a világ egyik legnehezebb és legfárasztóbb cselekedetei közé tartozik, hogy az ember fürdés után elpakolja a kád széléről az általa használt tusfürdőt, a sampont és társait. Próbáltam következetes lenni, de feladtam. Soha többé nem kérem számon a gyermekeimen, hogy eme nehéz problémát egyedül oldják meg... Sőt kénytelen leszek megoldani helyettük, mint eddig is.

Te is éreztél már ellenállhatatlan vágyat arra, hogy elindulj csak azért, hogy kifeküdj a víz partjára és magadba szívd annak illatát, s hallgasd a kövekhez csapódó hullámok zaját - egyedül, senkihez sem szólva? Én most valami ilyesmire vágyom... semmi többre.

Régebben szerettem a vasárnapokat, főleg a forró nyári estéken. Most összeugrik a gyomrom, miközben a hétfőre gondolok. Nem akarom az áfát, a társasági adót, nem akarok jelenértéket, jövőértéket, meg hozamokat számolni... Nem akarom a "kedves" tanárnő hangját hallani, miközben a szúrós tekintetét rám szögezve rideg, szinte gúnyos hangon közli:
- Na, most akkor téged hallgatunk! Nem érdekel, ha nem tudod, ha fél órát kell várnom egy válaszra, akkor is te mondod...
Én pedig mosolygok, mintha minden rendben lenne. Közben azon gondolkodom, hogy miért is tudom nem utálni őt, mint néhányan a csoportból. Vagy mint ő engem... Eszembe jut Karinthytól A rossz tanuló felel... Az ő bőrében érzem magam most én is.
S már megint több időt kések a válasszal, mint amennyit kéne. Természetesen az ő elképzelése szerint.

- Miért nem írsz?
- Tudod, a suli meg minden ilyesmi...
- Attól te még szoktál írni.
- S mikor nem szokott az ember?
- Az ember akkor nem ír ilyen hosszú ideig, ha bepasizik vagy ilyesmi.
- Nem mondod?
- No, csak nem ő?
- Dehogy.
- Akkor ő?
- Dehogy.
- Akkor az a másik?
- Dehogy...
- Akkor ki?
- Képzeld, ez most teljesen új... azt hiszem.

Szegény legény vagyok én...

"Ferme les yeux et le monde devient celui que tu veux..."

(Alain Berliner - Dialogue du film Ma Vie en rose)

Talán semmire nem vágyom most jobban, minthogy hosszú, rémálmok nélküli alvásba merüljek. Összegömbölyödve, biztonságban érezve magam...
Nem, nem akarok újra és újra lüktető szívvel felriadni a sötétben, hosszú perceken keresztül az ablakra meredni... El akarom űzni a gondolatot, hogy utánam kutat a sötét üveg mögött, nem akarok összeszorult torokkal koncentrálni a zseblámpa ide-oda cikázó fényére, a matató kezek árnyékára figyelni... Be szeretném fogni a fülem, hogy ne halljam a nyíló ajtó halk kattanását.
- Hogy jöttél ide be?
- Kinyitottam kulccsal az ajtót...
- Micsoda? Hogy került hozzád? HOGY KERÜLT HOZZÁD?
- Nem akarlak bántani...
- Nem akarsz bántani? Besurrantál ide, mint egy tolvaj...
- Szerinted miért vagyok itt?
Próbálok emlékezni. Hisz pár hete még panziókban bújtunk meg, fél éjszakákat táncoltunk át, befészkeltük magunkat a kedvenc éttermünkbe. Pár hete még a fűben feküdve, az eget kettészelő repülőgépeket csodáltuk a magasban, a tóparton sétáltunk, ahol átölelve annyit mondott: bármi is történik, bárki is lesz mellettem, soha nem hagylak el... ezt tudd!
Én pedig hallgattam őt, hagytam, hogy átkaroljon, pedig már akkor is tudtam, hogy el kell hagynom... Most mégis csak arra tudok gondolni, még sem tettem meg ezt időben.

Mindennap ülök a suliban. Figyelni próbálok. Aztán azon kapom magam, hogy egész máshol járnak a gondolataim. Valahol ott, hogy is kéne figyelnem az órán, s nem elkalandoznom.
Egy biztos. Mérlegképes könyvelő nem válik belőlem, bármennyire is kedvelem ezt a szám- és könyvvitel dolgot.

Micsoda vihar volt hétvégén.
Először kicsit bánkódtam, ahogy néztem az ablakon keresztül a zuhogó esőt, hallgattam a süvítő szelet. Félelmetes volt, ahogy a levegőben dobálta a leveleket, faágakat... Aztán ahogy haladtunk az autóval, szinte megigézett az összesodort levelek zöldje az úton, a hatalmas kidőlt fatörzsek látványa... Szerettem volna kiszállni, a bőrömön érezni az hideg esőcseppeket... eggyé válni egy kicsit a viharral.  Megérezni azt a hatalmas erőt, ami benne rejlik, s amihez képest mi oly parányiak vagyunk.

Szeretném hinni, hogy még lehetek boldog. Szeretném hinni, hogy képes vagyok még szeretni.  Szeretném hinni, hogy még szerethetnek. Még annyi mindent szeretnék...

Már megmondani nem tudom, Medve hányszor mondta, hogy legyek boldog Civillel. Pedig Civillel szinte nem is találkozunk, csak futólag esetleg egyszer egy évben. Ha pedig tudná ki ő, kicsit elcsodálkozna.

Nem is értem, az emberek, hogy tudnak még rám mosolyogni, hogy tudják azt mondani, lesz erőd, itt vagyunk veled... Nem is értem, miért segítenek, mikor már annyiszor mondták, hogy ne csináld, mert tönkremész ebben. Én pedig bár tudtam igazuk van, még sem léptem...

Azt elfogadom, hogy valakinek nála idősebb nőkre bukik valamilyen okból. De azt már kicsit furcsállom, hogy emellett öreg nagyis szexvideókat hajkurászik az interneten. Vagy így próbálja doppingolni önmagát? 
Nem igazán tudom elképzelni, hogy öreguras pornóvideókat nézegessek csak azért, mert esetleg egy nálam jóval idősebb férfival hoz össze a sors. Sőt...
Sokan vagyunk sokfélék. Ezt nem vitatom. De azért még megdöbbenhetek dolgokon. Nem?

Ma megcsapott az utcán az akác enyhén émelyítő mézes illata. Felnéztem...
Már nyílik az akác? Hol voltam eddig? Hol voltam napokig? Miért erre megyek? Miért ülök órákig egy-egy útba eső padon nézve magam elé a semmibe? Egyáltalán milyen nap van?
Elsuhantak a napok mindent felemésztő üres létezésben.

"Egyszer-kétszer már én is éltem át hasonló helyzetet. Csak imádkozni tudtam, hogy valahogy rendeződjenek el körülöttem a dolgok. Nagyon rossz állapot. De ne aggódj, mert van kiút. De ne így gondold, hogy magadból kell kiutat találni. Ez a helyzet, amibe most vagy egy teszt, egy próba, amin át kell menned. Nem baj ha nehezen viseled. Ez teljesen természetes. De a lényeg, hogy ne add fel. Ez azt jelenti, hogy légy továbbra is az, aki eddig voltál. Egy jó Anya, egy jó barát, egy jó tanuló, egy jó ember, egy jó Judit. Vállald fel magad olyannak, amilyen eddig is voltál. Gyűjts egy kis erőt a világegyetemből. Hidd el, neki van bőven. Bármennyit tud adni neked belőle.
(...)
Kis idő múlva, már csak egy emlék lesz ez a nehéz időszak. Hidd el, egyszer mindennek vége van. Tél után nyár jön. Aztán persze megint tél, de akkor már erősebbek vagyunk egy nagy adag feltöltéssel.
Kitartás, mutasd meg a világnak, hogy nem tudják olyan könnyen kihúzni a lábad alól a szőnyeget. Nem olyan fából faragtak téged. Mutasd meg a többi osztálytársunknak is, hogy végig tudod csinálni."

Ha nem süt a nap, s sötét felhők borítják az eget, akkor is szerelem.

Nem tudom, de ha nem te jársz az eszemben, unatkozom.
Nem tudom, de a vicceiden néha olyan sokáig elgondolkodom.
Tudd, én szívesen teregetek veled, némán elmosogatok, ha kell ám!
Felporszívózok, mert tudom, jól esik, ha a családból segít valaki valamit.
Ha beteg vagy, reggelit készítek neked, akár nap, mint nap.
Ha bánt valaki, én ott leszek és megvigasztalom a szívedet.
Csak szólj és mondd, mit tegyek, én mindig - hidd el - ott leszek!

(a tizenkétévestől)

Édesanyám köszöntelek,
Most e meghitt ünnepen,
azt kívánom most és mindig,
mindig maradj meg nekem!

(a tizenhétévestől)

Nem gondoltam, hogy Medve eljön... Apukámon láttam, hogy nem tetszik neki, hisz tudott arról a búcsúlevélről, amit Medvének írtam. Azt már megemlíteni sem mertem neki, hogy az egész hétvégét itt tölti. Azt meg pláne nem, hogy fogta a gyűrűt és felhúzta újra az ujjamra. Megértette, miért cseréltem ki. Mondta, nem baj, hisz ezt a gyűrű volt az, amit először kinézett nekem.

A legnagyobb elballagott, jövő héten már érettségit ír. Érdekes ezt megélni, hisz még annyira tisztán él bennem, mikor én ültem be a padba, próbáltam összpontosítani, s óvatosan becsúsztatni a puskám a lapok közé.

Ma olyan napom volt, ami nem csak nehéz és hosszú, de felettébb elgondolkodtató is volt. A legnagyobb lányomról nem is gondoltam, hogy ennyire tud aggódni értem. Furcsa érzés volt megélni ezt, hisz annyi konfliktuson vagyunk már túl. Gábornak, Szilviának és Juditnak pedig köszönet, hogy velem voltak a távolból is... Nagyon sokat jelentett számomra, hogy vannak, akik igazán aggódnak értem.

Civil egy valamikori beszélgetésünk kapcsán megemlített nekem egy filmet. Még azt is megígérte, elküldi nekem. A film megérkezett, bár már nem is számítottam rá. Most pedig bajban vagyok, mert felhívni ezért még sem merem, hogy miért ezt a filmet és mivel kapcsolatban és miért is kell megnéznem, bár valami fogalmam van arról, miről is szól.

Az van, hogy látták a kisírt, szomorú szemeimet az üzletben és néhány perc leforgása alatt kicserélték nekem azt a gyűrűt egy másikra úgy, hogy még a blokkot sem kellett felmutatnom.

Igen, igen, igen...

Valamelyik könyvben találta az egyik lányom a receptet... Először kicsit furcsának tűnt, de mikor elkészült és percek alatt eltűnt, azt már csak én furcsálltam.

Azért vannak az életben dolgok, amiket valószínűleg sosem fogok megérteni, hiába tűnnek olyan egyszerűnek.

- Csilla, mit keres a táskájában?
- Kézkrémet, tanár úr!
- Kézkrémet? Na akkor mondja meg, mi a kézkrém?
- ???
- Hát késztermék! Mondhatjuk úgy is, késztermék a KÉZtermék. Mondja gyorsan, hol tartjuk nyilván?
- Nyilván... a táskánkban.

Pár napja kaptam meg a nagylányom ballagási fotóit. Mennyire szép rajta, el sem hiszem... Pedig nincs retus, csak némi smink. Annyira büszke vagyok rá.
Ha jön haza látogatóba, mégis aggódva kutatom az arcát, ami annyira fakó és színtelen. Arra gondolok, bár csak olyan lenne, mint azokon a képeken, de szólni nem merek, mert úgy is valamivel megmagyarázza, hogy világos legyen előttem, minden rendben van, pedig nincs...

Most úgy érzem, sosem fogom bepótolni azt a kétheti tananyagot, amivel elmaradtam, de azért hiszek benne, hogy menni fog.