Tegnap Zével kisétáltunk a közeli tóhoz, amit ma egy fotó kedvéért újra megismételtünk.
Persze a tó partján lévő "Fürödni tilos!" feliratú tábla rögtön beindította Zé fantáziáját. Tény, hogy érdekes látvány nyújt a befagyott, hóval borított tóparton. Innentől kezdve minden pillanatok alatt történt. Zé lekapkodta a ruháit, átvetett egy törölközőt a csupasz vállán, majd pózolt, én fotóztam. Csípőre tett kézzel, csalódott arccal nézett a táblára:
- Most lenne lenne időm fürdeni, de hát idetették ezt a táblát!
De a legjobb nem is ez volt abban, hogy visszamentünk a tóhoz. Hanem a hóangyalok. A mi hóangyalaink. Senki nem lépett rájuk, mellettük haladt el, aki arra járt. Ott voltak előttünk, épp csak befedte őket a frissen hullott hó. Megható volt újra látni őket. Mintha vártak volna. Mintha értünk maradtak volna ott még egy rövid ideig.

- Kicsim! Nem szeretném, ha olyan emberekkel tartanád a kapcsolatot, akik másokat akarnak bemocskolni. Ezek megfáradt, keserű emberek, akik szerteszét szórják a gyűlöletüket, miközben a jóságukat hirdetik.
- Tudod Zé, nincs bennem harag vagy indulat, csak valami fájdalommal teli szomorúság, ami valahonnan nagyon mélyről tör elő.
- Értsd meg, nem emésztheted magad napokig mások miatt! Hagyni kell azokat, akik a karmukat meresztgetik, akik élet-halál harcot akarnak vívni fantomokkal.
- Persze Zé! Tudom, hogy igazad van. De szükségem van egy kis időre.
- Nem szeretem, ha szomorú vagy. Gyere! Mesélek neked valamit!
- Na mesélj! Addig is telik az idő...
- Emlékszel az öregemberre meg a cinkéire?
- Jaj! Ne is mondd! Akinél csipegetett az a pufók kis cinke, aki nem elégedett meg egy etetővel. Telhetetlen volt.
- Igen. Épp erről szeretnék mesélni neked. A pufók csipegetett itt is, ott is. De nem azért, mint hitte az öreg. Nem telhetetlen volt, egyszerűen másfajta ízekre is vágyott. Épp ezért távolabbra is elrepült. Jól érezte magát mindenhol, de nem hagyta el a számára addig kedves etetőhelyet sem. A hónapok elteltével igazi ínyenccé vált. Válogatott mindenhol. Nem érte be azzal, mint az apró cinkék, akik mohón vetették magukat az eleségre, amit az öregember nap, mint nap eléjük rakott. Kibontotta a magokat, de csak azt vette el, ami kedvére való volt. Egy napon a pufók kis barátunk újra ellátogatott az öregemberhez. Ám a kihelyezett eleség íze megváltozott. Nagyon. Teljesen idegen volt számára. Bizalmatlanul nézett körül, végül úgy döntött, elrepül.
- Miért volt más íze a magoknak?
- Méreg keveredett beléjük. Akarva vagy akaratlanul, nem lehet tudni. Nem ölte meg a cinkéket, csak beteggé tette őket. Képtelenek voltak repülni.
- És mi lett a pufókkal?
- Hiába várta vissza az öreg, örökre eltűnt az udvarából. Új tájak felé repdesett, amik hívogatóak voltak számára. Békés, eleségben bőséges helyekre talált, ahonnan nem volt miért visszafordulni.
- Érdekes befejezése a történetnek. Átírtad a mesét. Az öreg másképp fejezte be.
- Ne foglalkozz vele! Az az ő története, másképp látja a világ menetét.
Tudod, te is ilyen kis pufók madárka vagy ám! Csak nem cinke, hanem vörösbegy. Ami sokkal különlegesebb és ritkább. Repülsz ágról-ágra, mert keresed a jót. Az én madaram vagy, csak az enyém! Nem engedem, hogy valaki bántson, hogy gonoszkodjon veled. Ezért is szeretném, ha nem beszélgetnél olyan emberekkel, aki gyűlölködnek, szidnak másokat. Na gyere ide, hadd simogassalak meg! 
- Szeretem, ha simogatsz! Szeretem, hogy érzed, milyen vagyok. Szeretlek azért is, hogy hagysz repülni.

Újra havazik. Esik, csak esik... MOST éjjel szeretnék kinézni az ablakon REGGEL, hogy újra rácsodálkozhassak a hófehér világra.

Elállt a havazás. Cseppke a bejárati ajtóban nyüszít. Látja, hogy öltözködünk, indulunk kifelé. Megsajnálom, kiengedem. Annyira rohan, hogy alig tudja bevenni a ház sarkánál a kanyart. Az utca végén beleveti magát a hóba, majd a farkát csóválva felbukkan, de csak azért, hogy utána az általa létrehozott hóösvényein futkározzon. Képtelenség kibírni hangos röhögés nélkül. Nem kell aggódnunk, mások is kinn vannak az utcán, pedig már tíz elmúlt. Mindenki havat lapátol.

Kicsit kellemetlen, mikor valaki megkér egy olyan dologra, amit te épp megtenni készültél.

Ha nem is a kedvenc évszakom a tél, már nagyon vártam a havat. Azt az igazit, a nagyot. A mindent pihe-puhán, lágyan betakarót. Hát megérkezett.

Nem feltétlen kell részesévé válnunk egy élethelyzetnek, ami elszomorít. Elég, ha a közelünkben történik. Ha velem fordul elő, képes vagyok órákig gondolkodni, keresem a miértekre a válaszokat. Megelevenednek a múlt emlékei, arcok tűnnek fel, majd vesznek el újra a ködben, hogy eseményeket sodorjanak elém.
Olykor ismert emberek mondásait is szemrevételezem, ők miként gondolkodnak arról, ami foglalkoztat. Egyetlen szóra kerestem most rá: gyűlölet. Vajon mi motivál valakit arra, hogy gyűlöljön? Miért képes a gyűlölet olyan hosszú időn keresztül fogva tartani valakit? Mi a kiút egy ilyen helyzetből?
El-elkalandozva, játszani kezdtem más emberek gondolataival.
A kiinduló pont:
"Az igazi gyűlölet, amelytől liftezik az ember gyomra, nem lehetséges érzelmi kötődés nélkül." (Nicholas Sparks)
Miért történhet mind ez? A visszautasítás miatt, ami által csapdába eshetünk:
"A szeretet és a gyűlölet nem ellentétesek egymással. A szeretet ellentéte a közönyösség. A gyűlölet szeretet, amely akadályokba ütközött, s ezért az ellentétes oldalára fordult." (Alexander Sutherland Neill)
Van, aki tömören fogalmaz:
"A szeretet ellentéte nem a gyűlölet, hanem a közöny." (Elie Wiesel)
Az elutasított személy legtöbb esetben nem képes azonnal feldolgozni a vele történteket, ami bizonyos helyzetekben érthető is:
"A szeretet nagyon könnyen fordul át gyűlöletbe: maga a szenvedély szinte ugyanaz. Könnyebb gyűlölni valakit, akit szeretünk, mint közömbösnek lenni iránta." (Agatha Christie)
Ez pedig, ezért történhet meg:
"A gyűlölet a gyengék haragja." (Alphonse Daudet)
A gyűlölet ugyanúgy, mint a szerelem eltompítja az érzékeinket, csak kicsit másképp:
"A gyűlölet nem­csak vakká és süketté, hanem hihetetlenül ostobává is tesz." (Konrad Lorenz)
Mi lehet konzekvencia? Csupán ennyi:
"A gyűlölet energiája nem vezet sehová, de a megbocsátás energiája, amely a szeretetben testesül meg, jó útra terelheti az életedet." (Paulo Coelho)
Ehhez még annyit hozzátennék: gyűlölködő, sárral dobáló emberek sosem lehetnek győztesek. Hiába is hiszik annak magukat. Győztes egyféleképpen lehetsz, ha megbocsátasz és ez által képessé válsz arra, hogy szeresd a másikat.
Ilyen egyszerű ez.

Néha úgy elbizonytalanodom.

Bizalommal voltam a márka iránt, így gondolkodás nélkül nyúltam az eddig bevált hajfestékemért az üzletben. Új formula minden szinten, a habosított állagnak köszönhetően könnyebb felvitel. Ennek köszönhetően:
- nem csak a hajam, de az arcom, a nyakam, a karom, a lábam, de még Zé is hajfestékes lett,
- a fürdőben akár horrorfilmet is rendezhettünk volna, mivel fürdőkád szélén és a csempén is mindenhol sötét cseppek indultak útjukra, vérvörörs csíkot hagyva maguk után annak köszönhetően, hogy a festék olyan masszívan tapadt a hajamhoz, hogy alig tudtam lemosni róla,
- a hajam "illata" érett, forrásnak induló must szagára emlékeztet,
- utolsóként említem, talán elsőként kellett volna: a trópusi vörös szín a kezelési útmutatón ajánlott ötvenperces felviteli idő letelte után szinte fekete, semmiképpen sem vörös.
Most valóban ennyire bénák vagyunk Zével vagy a termékben van a hiba? Esetleg is-is?

Nem állíthatom, hogy cseppet sem lettem ideges, mikor elolvastam az adott szerv által kiállított levelet, miszerint többszázezer forintos illetékbefizetési kötelezettségem van azon ingatlanrész tulajdonjoga után, ami még a nevemre sem került. Irigylem az optimizmusukat, hogy ők már előre látják, amiben én még csak bizakodom. Arról nem is beszélve, most majd többezer forintot kell kifizetnem azért, hogy meggyőzzem őket a tévedésükről.

Írtam. Közben lefagyott a számítógép. Kicsit bosszús vagyok. De csak percekig fortyog bennem a düh. Talán majd egyszer újra leírom...
Hallgatom, ahogy Zé köhög, miközben már nyúlok a fájdalomcsillapítóért, mert újra érzem a bölcsességfogamból sugárzó fájdalmat. Szép esténk lesz. Nem is értem, honnan törnek rám mindenféle pajzán gondolatok? Zé állítólag holnap megy orvoshoz. Nekem fogászatra kéne. Nyáron tömték a fogam, eddig bírta. Eszembe jut az ex, mikor azt mondta, könnyű nekem, mert itthon ültem a gyerekekkel évekig, miközben ő vért izzadva dolgozott. Hát így ne kelljen sokáig ülnöd... Hogy utána éveken át azon dolgozz, hogy kapard össze magad, mert a gyerekek kiszívtak belőled mindent. Testileg-lelkileg. Több évbe telt, mire feltudtam mutatni egy normális vérképet. Rettegtem, hogy negyvenévesen majd kipakolnak. Szerencsére nem az orvosnak lett igaza. Hónapokon át sírni tudtam volna, mikor belenéztem a tükörbe, olyan torznak éreztem magam, csúnyának. Képtelen voltam elhinni, hogy van olyan férfi, akinek a szemében szép lehetek. Évek teltek el, mire azt mertem mondani valakinek: kapcsold fel a villanyt... Nem tudtam mire vélni, mikor egy másik átölelt a zuhany alatt és azt mondta: minek rejted el magad, hisz így természetesen is szép vagy. Nem tudom, miért. Tényleg nem. Még akkor is kisminkelem magam, ha vásárolni megyek. Szabadidőruhában elugrani kenyérért? Ugyan! Felejtsd el! Mert a molett nőknek ezerszer jobban kell adni magukra, hogy elfogadják őket. Vagy mégsem? Eszembe jutott a pasi az önkormányzaton, milyen készségesen intézett mindent, de mikor szólt hozzám, sosem a szemembe nézett. Lejjebb. Meg az a másik, aki röviden és tömören csak annyit mondott: kellesz nekem, cseppet sem érdekel, hogy ilyen vagy! Lassan tanultam meg elfogadni a testem, ami már teljesen más volt, mint rég. Talán nem kellett volna ennyi férfit közel engedni magamhoz, de hazudnék, ha azt állítanám, nem segítettek... Akkor még nem is sejtettem, hogy egyszer majd jön Zé. Betoppan az életembe anélkül, hogy kérném erre. Különben is megígértem KZ-nek, hogy férjhez megyek hozzá, ha az év végéig nem talál rám senki. Azért az jó volt, mikor páran felhívtak, s mikor elmeséltem Zét, mind csalódva nyomta ki a telefont. Igenis jól esett a lelkemnek.
Szóval most itt van Zé, aki fogja a kezem, aki majd elrugdos a fogorvoshoz, mert tudja, mennyire félek. Annyi mindent elvisel tőlem. Miattam. Értem. S még szépnek is tart. Sokszor kezébe fogja a kezem és végig csókolja. Ha kijövök a fogorvostól, nem fogja. Hazasiet és ágyba dug, hogy ápolhasson. Már régebben észrevettem, élvezi, ha gondoskodhat rólam. Szeretem őt. Mindenért.
Mi van velem? Csak a fogam miatt szerettem volna sajnáltatni magam egy kicsit. Írni pár sort. Közben már hallom, hogy Zé engedi a vizet. Mennem kell.

Magamból kikelve üvöltöttem Petrussal, mikor megláttam, hogy már megint kiírta az FB üzenőfalára, hogy kapcsolatban van. Mert szerinte tizenhárom évesen az már csak természetes, hogy kéthetente mással jár, s mit képzelek én, mikor azt állítom, hogy hetente; valamint arról is fel lettem világosítva, hogy egy lány akár naponta is beleszerethet más-más fiúba. Ezek után részemről pedig azt tartottam természetesnek, hogy eltiltottam a számítógéptől és a mobiltelefonját is elvettem, most aztán oldja meg a zűrzavaros magánügyeit ezek nélkül, ha már ennyire okos, az élettapasztalatáról nem is beszélve.

A tizenegyedik osztályt taposó nagyfiam tanárának egy szösszenete a mai szülői értekezleten:
- Több szülő jelezte, hogy nem tudják állni az osztálykirándulás költségeit, így arra gondoltam, pattanjunk fel mindennyian egy-egy kerékpárra és bicajozzunk ki az egyik közeli faluba, aztán ott eljátszunk, beszélgetünk, szórakoznak a fiatalalok. De mikor megemlítettem az osztálynak az ötletet, mindegyik csak húzta a szája szélét, hogy ő aztán nem ül fel a biciklire. Ahogy így elnézem őket, szerintem az lesz a legjobb, ha egy napra beülünk a facebook elé, megosztunk szép képeket Magyarország tájairól, aztán majd lájkoljuk, amelyik tetszik.

Hallottál már a Mantra Disco-ról? Én először egy hete, mikor Krisznél jártam nadis kezelésen. Mondanom sem kell, a kíváncsiságom rögtön úrrá lett rajtam.

Tegnap este Müller Péter pár soros mondanivalója döbbentett rá, mennyire másképp éljük meg Zével az életet, mennyire másképp gondolkodunk kapcsolatokról, házastársi hűségről, mint annyian körülöttünk. Persze mondhatjuk azt, Zével egyedi a helyzetünk azokhoz képest, akik hosszú-hosszú évek házasok. Mindketten éltünk házasságban, voltak kapcsolataink a házasságunk előtt és után is. Voltunk megcsalva és mi is csaltunk meg másokat. Talán épp ezért el bennünk a vágy, hogy a szeretet, a bizalom, a biztonság, a tisztelet mellett a szerelmünket tisztán tudjuk megőrizni.
Müller azt írja:
"Ha egy férj megcsalja a feleségét, de mondjuk nem annyira, hogy el is akarja hagyni, ott maradna mellette, de az asszonynak fáj, nagyon fáj, mert megsérül a női önérzete. (...) Ha ilyenkor "csak" a nő sérül meg benne, helyre lehet hozni, ha nehezen is. Mert bár első indulatában elítél a megsebzett nő, mégis fölmenthet a benne élő bölcs Ember, aki tudja, hogy a nemi vágyakon túl létezik egy mélyebb szövetség közöttetek, amely nem sérült meg. Ha azonban az Ember sérül meg, akkor nincs tovább. Akkor nincs miről beszélni, mert ez a biztos jele annak, hogy hiányzik a férfi-nő vonzalomnál mélyebb, valódi szeretet."
Nem gondolnám, hogy egy házasságtörés következményeként csak a női önérzet sérül. Ennél sokkal többről van szó. Az egész női mibenlétünk, az eddig kiteljesedett női mivoltunk az, amit porrá zúz a másik. Talán nem én vagyok az egyetlen nő, aki egy ilyen helyzet után megannyi kérdéssel gyilkolta a lelkét. Miért tette? Mit csináltam rosszul? Miért nem vettem észre, hogy kevés vagyok? Mi az, amire vágyott mellettem, s én nem tudtam megadni? Miért akartam azt hinni, hogy velem nem teszi meg azt, amit másokkal?
Nem csak megalázottnak, elveszettnek érzed magad, hanem mocskosnak is. Mert a másik nem csak elárulta a szövetségeteket, de be is piszkította azzal, amit tett. S akkor ezt elintézzük azzal, hogy sérül a női önérzet?
A szeretet egy addig jól működő kapcsolatban erősebb mindennél. Felülemelkedhetünk a fájdalmainkon, képesek lehetünk a megbocsátásra. Mint ember. Mint nő. De maga a kapcsolat már sosem lehet olyan, mint annak előtte. Már nem tudsz az lenni, akivé váltál önmagad és a másik által, nem tudtok már azzá lenni, akivé formáltátok egymást. Már képtelen leszel a kiteljesedésre a másik mellett, mert az életetekbe akarva-akaratlan befészkelte magát a bizalmatlanság. Persze megértem, ha valaki sok évnyi házasság után azt mondja, megbékél a helyzettel... Talán azért teszi, mert reménykedik, hogy a sebek idővel begyógyulnak, talán csak azért, mert nem akar egyedül maradni. De ez iszonyatos harc és megalkuvás az ember életében, amit nem gondolnám, hogy első helyen a szeretet motivál. Utóbbi esetben inkább a félelem. Annak pedig nincs köze a szeretethez.
Talán nem véletlen az sem, hogy a Biblia egyedül a házasságtörésnél engedi meg az elválást. Sokszor beszélünk a házasság szentségéről. De hová tűnik ez, amikor kettő mellett helyet kap egy harmadik, akár negyedik?
Tehát mit tudok tenni az első haragomon túl? Elbocsátom szeretettel a másikat. Az elbocsátás nem feltétlen jelenti azt: már nem szeretlek. Ha bűnt követsz el, s Isten látszólag hátat fordít neked, nem azért teszi, mert már nem szeret. Sőt.
Úgy gondolom, ha fentről rendelték mellém a másikat, akkor újra találkozunk. Valamikor később. Más-más emberként. Nem folytatunk egy kapcsolatot, hanem egy újat kezdünk. Ha nem ő a nekem rendelt, akkor tudatosan vagy tudattalanul kinyitottam egy ajtót, hogy talán beléphessen rajta az igazi.

Olykor legszívesebben eltűnnék Zé karjaiban. Mozdulatlan csendben feküdnék. Hogy ne kelljen tudnom semmiről, hogy ne fájjon, ne emésszen semmi, csak annyit érezzek, soha el nem múló biztonságban vesz körül.

Gyakorlatilag két olyan betegséggel küzd, ami az orvostudomány mai álláspontja szerint nem gyógyítható. Próbáltam segíteni. Öröm volt hallani a hangjában, mennyire lelkes. Most mégis azt látom, hogy fut, rohan, de nem az életérét, hanem a helyzete miatt, amik ellehetetlenítik az életét. Mert megváltoztak a jogszabályok, mert más törvények léptek életbe. Ő pedig felére összezsugorodva próbál mosolyt erőltetni az arcára, miközben retteg a jövőtől. Féltem őt, nehogy egyszerre zúduljon rá az, amire se nem merünk, se nem akarunk gondolni. Az embert mindig az élteti, hogy jobbra fordulnak a dolgok, s nem rosszabbra. De az ily módon való gondolkodás sokszor meg is téveszt.

Amellett, hogy jókat vigyorgok rajta, egyet kell értsek a Mark Gungor előadásában elhangzottakkal. Valaki pedig azt is elmagyarázhatná, vajon egyes férfiak életében a tévé távirányítója ezért tölt be ugyanolyan fontos szerepet, mint a farkuk nemi szervük?

Az utóbbi napokban szinte duplájára nőtt az alvásigényem. Most azon agyalok, vajon a holnapi napot vitaminok, avagy egy terhességi teszt megvásárlásával kezdjem?

Két napig izgultunk Kamcsi miatt, aki nem csak központi felvételit írt a város legnívósabb gimnáziumában szombaton, de előtte való nap már felvételizett. Az Arany János Tehetséggondozó Programba való bekerülés a cél.
- Ha ő nem kerülne be, akkor ki az, aki igen? - mondta az osztályfőnöke, miután megkaptuk a kitűnő félévi bizonyítványt, miszerint hat tárgyból dicsérettel végzett. Mit is mondhatna ilyenkor a büszke, gyermekét szerető szülő? Nekem egy mosolynál és a szemem sarkából tovagördülő könnycseppeknél többre hirtelenjében nem futja. Idő kell, míg a szavakban ki tudom fejezni, amit ilyenkor érzek.

Mielőtt bárkiben felmerül a kérdés, mindegyik gyerekemre büszke vagyok, okosak és jól tanulnak. Bár ha nem így lenne, akkor is az lennék. Hisz mindegyik egy csoda, ha olykor ezt nem is érezzük a mindennapokban.

Mikor hallok, olvasok a budapesti demonstrációkról, mostanában egyetlen egy mondat jut eszembe:
- Ott szerettem volna lenni!
Ennek pedig semmi más oka nincs, csakis így juthatok tényszerű információkhoz a mai Magyarország vidéken élő polgáraként. Bár még ez sem biztos.

Nyugi van, a dolgok jóra fordulnak. Pont.

Iszonyatosan kiborultam a banki ügyintézőnk inkorrekt viselkedésén. Bár ebből is az derül ki, én vagyok naiv picsa, mert jobb lenne, ha megérzéseimre hallgatnék olykor, s nem másokra.
Január elején minden biztosnak tűnt a svájci frank alapú devizahitelünk ügyében. A kérdésre, mennyi lesz a januári törlesztő részletünk, az ügyintéző nyomatákosan közölte velünk, ne fizessünk be semmit, mert minden ami hátralék, tőkésítve lesz az otthon védelmi program miatt. Ma kellett volna aláírnunk a szerződéseket, de e helyett csak egy rövidke telefont kaptunk a tegnapi nap folyamán, miszerint azonnal fizessünk be egy tetemes összeget, különben ugrik minden és továbbítják a papírjainkat a budapesti központba. Hirtelen szólni sem tudtam. Ma már Budapestről jött a telefon, ha péntekig nem fizetem be az összeget, nemhogy az otthon védelmi programban való részvételünk, de a hitel is ugrik.
Mind ez azért, mert egy ember nem valós információkat osztott meg velünk. Persze őt ma már se telefonon, se személyesen nem érjük el. Bár mit is várhattunk, mikor már tegnap közölte, hogy innentől kezdve nem rá tartozik a dolog. Akár ezt is mondhatta volna:
- Lavabo inter innocentes manus meas...
Hogy te esetleg elveszíthetsz mindent, az már más lapra tartozik.

Épp azon gondolkodtam, milyen szerencsések vagyunk az új szomszédainkat illetően, mikor eszembe jutott a régi tulaj: Ancsa néni. Mielőtt elköltözött, sokáig vacillált, mi legyen a kiöregedett újfundlandijukkal. Egy ideig mi is beszéltünk arról, hogy örökbe fogadjuk, hisz nagyon a szívünkhőz nőtt, de nem mertük bevállani, hisz senkit nem ismert el gazdájának a szomszéd bácsi elhunyta óta. Azóta nem csak Ancsa néninek, olykor nekünk is meggyűlt a bajunk Vikinggel. Ahogy egy idő után a szomszéd nénivel is, aki egyre idegesebb lett a ház eladása, a költözködés miatt. Viking ha tehette, képes volt a drótkerítésen is átrágni magát hozzánk. Bármennyire szeretett minket és mi őt, Zé is csak az utcafront konyhaablakán kiugorva mert szólni a szomszédnak, tessékelje haza a kutyáját, mert nem merünk még kilépni sem az udvarra. Kiszámíthatatlan volt ilyenkor. Pedig sokszor a kerítésen átnyúlva simogattuk, etettük. Mindig oda feküdt a tövébe, ha kinn voltunk az udvaron. Míg a szomszéd néni láncra nem kötötte a kutyánk miatt. Miattunk.
Próbáltunk neki az utolsó pillanatig valami békés helyet keresni, ahol meghúzhatná magát az utolsó éveiben, mikor egy reggel platós kocsi állt meg a szomszédék előtt. Épp indulni készültünk a városba, már a ház előtt ültünk az autóban.
- Zé, miért jön ez ide? Már mindent elvittek innen.
- Biztos szállítanak még valamit. Ketten vannak.
- Hát nem tudom. Látod az arcukat? Olyan furcsák... Ahogy mogorván, szürke arccal néznek maguk elé.
- Még reggel van szívem!
- Ezek nem fuvarosok! Kesztyűt húztak Zé! Látod? Szerintem Vikingért jöttek.
- Dehogy... Túlreagálod szívem. Csak állatorvos altathatná el.
- Nekem nem tetszik ez! Nagyon nem...
Az autó betolatott az udvarra. Talán két perc telt el, s már indultak is. Az autó platóján egy felállított zöld kuka virított. A fedele nem volt teljesen lecsukva, mintha telitömték volna valamivel. Egy fekete tappancsot láttunk... semmi többet, csak ennyit. Az autó kifordult az útra, s már ott sem volt.

Kisfiam is kukkeres lett. Neki a szemüveg megszokásához, nekünk ahhoz kell idő, hogy megszokjuk így őt. Olyan kis okostojás feje lett szemüveggel. Édespofa.

Valahol találtam:
"- Nem zavar, hogy szemüveget kell majd hordanod? - kérdezte egy kisfiútól a barátja. A kisfiú ugyanis szemüveg viselésére kényszerült.
- Nem, ha olyan szemüvegem lesz, mint amilyen a nagyinak van - válaszolt.
- Anyukám ugyanis azt mondta, hogy ő mindig meglátja azt, ha valaki fáradt, ha el van csüggedve vagy ha szomorú. Megérti, ha szükséged van valamire és nyomban észreveszi, ha valami nyomaszt, vagy ha valamiről beszélni szeretnél. De a legjobb az egészben, hogy mindenkiben meglát valami jót! Egy nap megkérdeztem a nagyit - folytatta a kisfiú - honnan képes mindezt meglátni. Azt felelte, hogy mindez akkor kezdődött nála, amikor megöregedett. De én biztos vagyok benne, hogy a szemüveg az oka."

Vegyes érzelmek járnak át. Remélem, tekintetemben épp csak észrevehető az aggódás, miközben érzem a mosolyt az arcomon, amikor hallgatom, hogy már a tizenötéves kislányom is úgy köszön el a fiú ismerősétől telefonon:
- Szia... Puszi. Szeretlek!

Nagyfiam felhívott, hogy a barátnője autójával belecsúsztak az árokba egy közeli kanyarban. Zé azonnal indult volna, de nem volt vontatókötél.
- Szívem, hívd fel a szomszédot!
- Éééén? Én nem szeretném... Hívd fel!
- Szívem, a csajszinak van meg a telefonszáma... Hívd már fel, kérlek!
- Én nem. Nem! NEMMM! Hívd fel! Ismered te is őket, nem?
- Ezt hihetetlen... nem hiszem el, hogy...
- Pedig teljesen hihető, hogy ennyire béna vagyok - mormogom magam elé. Így aztán Zé tárcsáz, rohan a kötélért, s rögtön autóba ül. Telnek a percek. Aggódom, már-már lelkiismeret-furdalás környékez, hogy telefonálni sem voltam képes. Felhívom őket. Kiderül, hogy a vontatókötél elszakadt. Közben megérkezett az esetlegesen leendőbeli anyós, aki közben el is ment, hogy hívja a szerelőjüket még nagyobb autóval, lánccal. Közben nagyfiam telefonált az apjának, hozzon ő is láncot.
Megérkezik esetlegesen leendő anyós esetlegesen leendő apóssal, a szerelő családostól, az ex is odaér. Természetesen megjelennek a közelben lakó "fémkereskedő" familia tagjai is, reménykedve valami potyában. Szóval összegyűlt a "kiccsalád", már csak a "bazseva" hiányzik, az utca úgy is vajda lakta. Zé arrébb áll a kocsival, a szerelő szerencsésen kihúzza az autót az árokból. A "fémkereskedők" kivételével mindenki örül, hogy happyenddel zárul a történet, mikor egy női sofőr szintén megcsúszik a kanyarban az autójával, súrolja a szerelő kocsiját, majd tovább gurul a kihúzott autó hátuljának, összetörve azt. Kéztördelés, papírok írogatása.
Aztán végre Zé hazaér a hidegtől átfagyva, majd takaróba burkolózva meséli a történetet újra. Ilyen izgalmas az élet felénk... Mit nekünk égből "potyorászó" műhold, amiről ráadásul kiderült, hogy a darabjai nem is ide csapódnak be?

1. Minden, ami másokban dühössé tesz, zavar, "én jobban csinálnám", megváltoztatnám stb. AZ ÖNMAGAMBAN VAN. Minden tehát, amit én kritizálok a másikban, ami ellen harcolok - bennem van.
2. Mindaz, amit a másik személy rajtam kritizál, harcol ellene, meg akar változtatni -, és ha ez engem sért, bánt, érint stb. - AZ NINCS FELDOLGOZVA BENNEM, NINCS MEGOLDVA BENNEM. Ilyenkor az EGO sérül, mert az EGO-m erős.
3. Minden, amit a többiek kritizálnak bennem, harcolnak ellene, meg akarják változtatni, de ha ez engem nem érint, AKKOR AZ AZ Ő PROBLÉMÁJUK, FELDOLGOZATLANSÁGUK, tökéletlenségük, melyet kivetítenek rám, mert önmaguk nem tudnak, nem mernek szembenézni vele.
4. Minden, amit én a másikban szeretek, MAGAMBAN VAN MEG, magamban szeretem, mert felismerem magam a másik személyében, mivel az egylényegűségünk mutatkozik meg.

A tükör törvényei. Ma már szeretem, régebben kegyetlennek tűnt számomra. Míg rá nem jöttem, milyen gyorsan vagyok képes a változásra szem előtt tartva pontjait. Persze balgaság lenne ezeken a "törvényeken" keresztül nézni mindent.
A legfontosabb, amit megtanultam belőlük: ha a szeretet teljessé válik benned, nem lesz problémád azzal, hogy belenézz a tükörbe. Mert mindig mindennek a meghatározója ez az egy: a szeretet. Ebből indul ki, ez a mozgatórugója, ehhez kapcsolódik mindig mindenhol minden. A felismerés nem volt új. Mégis valamiféle megerősítést: békét és nyugalmat érzek magamban.
Egy meditációs tréning során egy bölcs öreg, könnyeit az arcomra hullajtva, csak ennyit mondott:
- Szeress!
Talán nem véletlen.

- Jaj! Még hogy látó ember! Ne mondjátok már, hogy lát olyat, amiről nem is tudott eddig! Ilyenekben hisztek? - veti oda szinte gúnyosan, mikor pár hete még fokhagymával dörzsölgette a melleit, hogy azok nagyobbak legyenek.

Lehet, én vagyok túl érzékeny, de akaratlanul is kicsordul a könny a szemem sarkából, mikor a legkisebb fiam boldogan és büszkén újságolja, hogy jövő héten már meccsen rúghatja a bőrt, nem csak az edzéseken.