Este megérkezett Medve, s vele együtt az eső is. De már csak azért sem mondtunk le az esti grillezésről. Mert grillezni csepergő esőben, napernyő alatt is jó. A gyümölcstorta íze pedig eltereli a figyelmünket a ruhánkba, bőrünkbe beivódott füst édes, kesernyés illatáról. Míg nem a takaró alatt összebújva magunkba nem szívjuk... Akkor meg már nincs idő ilyesmivel foglalkozni.

Miért van olyan érzésem, hogy el akar veszíteni? Hogy ha legközelebb eljön, utána nagyon hosszú ideig nem fogom látni, mert ő így szeretné?

Medve azt mondja:
- Nyuszika, te olyan perverz vagy!
Mondja. Ő. Pont ő... Mintha ő kevésbé lenne az.

Nem láttam hattyúkat a tavon, csak egy tollat sodort felém az egyik tarajos hullámon a szinte viharos szél. Kezembe vettem, játszadoztam vele. Mennyire törékeny volt... Magammal vittem a partra, néztem, ahogy simára szárítja a nap melege. Puha lett, simogató.
Azon morfondíroztam a parton feküdve, talán Medve el sem mer indulni. Meg azon, ha mégis elindul, akkor velem marad az illata az ágyban, ha másnap mennie kell is. Arra végképp nem számítottam, ami történt. Medve jött, mint valami forgószél, mindent felkavarva bennem. S mire észbe kaptam, már ott sem volt... Én pedig itt maradtam némán, egyedül, ki nem mondott szavakkal, kezemben forgatva a hófehér tollat. A hattyú tolla velem maradt, Medve nem...

Tudtam, hogy szerdán már nem. Tudtam, hogy csütörtökön sem... Ma péntek van, kicsit azért reménykedtem, de most már tudom, hogy ma sem... jön. Holnap sem. Én pedig nem találom a helyem. Se itt, se máshol. Se ma, se holnap.

Csak abban reménykedem, hogy visszafordult, s rég hazaért... mert már itt kéne lennie. Óráknak tűnnek a percek. Vajon még meddig?

Voltál már úgy, miután majdnem egy órán keresztül próbáltál valakit lebeszélni arról, hogy elinduljon hozzád - mert őrülten szereted és tudod, most nem szabad autót vezetnie - már csak az maradt, hogy maroknyira zsugorodott gyomorral, zakatoló szívvel imádkozz érte, mert tudod, elindult? 

- Nyuszika, te szerelmes vagy a mackóba?
- Nem mondom meg.
- Tessék megmondani!
- Nem!
- Akkor mondd meg, ki vagyok én neked?
- Miért? Én ki vagyok neked?
- A nyuszikám vagy, akit nagyon szeretek.
- És még?
- Az én édes cicafülem vagy...
- Cicafüled?
- Igen...  Nem veszed észre, hogy teljesen magadhoz láncoltál?
- Ó medve!
- Szóval mennyire szereted a medvét?
- Tudod te nagyon jól! Őrülten...
- Mondhatni, szerelmes vagy a mackóba?
- Nem mondom meg...

"Ha még egyszer le mered tenni a telefont, elvágom a nyakad! Megértetted?"

Nem. Nem. Nem...

Medve tegnap este tényleg megérkezett.
- Tessék! A tiéd! - tette le elém a fényképezőgépet, amiről napok óta beszélt. Én pedig szólni sem tudtam, mert olyan hihetetlennek tűnt, hogy tényleg itt van, megkaptam és a kezembe foghatom. Bár annyi ideig nem is tarthattam, mert rögtön elcsábított, utána pedig elvitt vacsorázni. Mikor hazaértünk, az első gondolatom az volt:
- Na most...
De nem voltam eléggé gyors, ő vette magához a gépet, tanulmányozni kezdte, próbálgatta, miközben magyarázott. Elmosolyodtam. Apukám jutott eszembe, amikor annak idején hazatérve a szovjetuniós kiküldetéséből nekihasalt az öcsémnek hozott repülőgéppel játszani. Szerintem jobban élvezte, mint mi, ahogy a gép bekapcsolva fülsiketítően felzúg, villogni kezd, majd körbe-körbe forog. S akkor a bukfencező majmot, meg az asztalon közlekedő holdjárót még nem is említettem.
Mert a férfiak ilyenek, sosem nőnek fel, bármennyi idősek is legyenek.

Vannak napok az életedben, amik sorsfordítóak lehetnek. Amikről tudod, hogy egy életre megváltoztathatnak benned bizonyos dolgokat. Bármi is történjen azon a napon, onnantól kezdve már sosem lesz olyan, mint előtte volt.
Este még kiáltani szerettem volna, sírni... Rettegtem attól, megint csak egy pofont ad az élet. És most? Küszködik bennem valami halvány reménysugár a mindent körbefonni akaró reménytelenséggel.

És még én mondom magamról, hogy normális vagyok, mikor ma bevásárlás közben is az jutott eszembe:
- Már csak egyet kell aludni...

Nem tudom, miért jó Medvének az, hogy időnként a lelkem apró darabokra darálja, miközben a szavaival együtt szórja szét a semmibe, én pedig másnap próbálom összekapargatni a maradékot abból, ami megmaradt.

Ha ma este nála lesz, az ami, és a héten elhozza azt, amit... akkor az olyan, amire már nincsenek szavak, csak hangosan dobogni kezd a szív és nem akar megnyugodni. Ha még sem történik meg mindez, akkor is elfogynak a szavak és akkor is dobban a szív, csak másképp.

Medve éjjel elmondta, mennyire szeret és nem akar elveszíteni. Éjjel elmondtam, mennyire szeretem és nem akarom elveszíteni.
Ma délután keresett, majd valami miatt kiabálni kezdett a telefonba. Belém hasított a félelem... Újra. Láttam a szemeit, éreztem a kezének szorítását. Mint azon a napon... Miközben arra vágytam, hogy megnyugtasson és átöleljen, hogy ne kelljen félnem.
Nem rég felhívtam... Elköszöntem, mint aki jó éjt kíván. Soha többé nem beszélek vele. Soha. Hetek óta küzdök... próbálok fenn maradni. Szalmaszálba kapaszkodom, ami talán csak illúzió. Észrevétlen az életem is azzá válik, vagy még inkább egy tudathasadásos álommá, amiből képtelen vagyok felébredni.

Tébolyult, soha véget nem érő szerelem ez, amitől képtelen vagyok szabadulni, s ami az idő múlásával felemészt.

BELÉ halok, s nem BELE... Most úgy érzem. De talán már nem is érdekel.

Olyan férfit szeretnék az életembe, akinek nincs szüksége arra, hogy időnként kikapcsolja a telefonját, főleg nem az után, hogy kerestem, ő pedig leráz minden nyilvánvaló ok nélkül. Holnap pedig majd felhív, és kikéri magának az sms-t, amiben egyszerűen már csak annyit voltam képes írni: vége. De engem akkor már ez nem fog érdekelni... Ha őrülten fáj, akkor sem. Ha most úgy érzem, belepusztulok, akkor sem. Ha semmi nem lesz már olyan, mint mielőtt megismertem, akkor sem... Mert egyszerűen elég volt. Most.

Igen, gondolkodtam azon, hogy ne vegyem fel a telefont. És igen, gondolkodtam azon is, miért is nem tudom ezt megtenni.

Hallgatom Medvét, ahogy beszél és azt érzem, játszani akar.
Egy valamire nem figyel oda. Nekem semmi kedvem az egészhez, mivel már annyiszor eljátszottuk ezt, hogy már nem is érdekel.

Ma hallottam a történetet.
Ami után megírtam azt a levelet neki.
Nem akartam elhinni.
NEM, NEM AKARTAM ELHINNI...
Csak ültem és hallgattam a másikat.
Hallgattam másokat.
A fülemben cseng azóta is:
- Nem érdemel meg... Az ilyen senkit nem érdemel.
Féltenek.
Engem.
Pedig őt jobban kéne.
Sokkal jobban.
Őt kéne félteni.
Mégis engem féltenek.
Nem őt...

Vége.
Hazudnék, ha azt írnám, nem fáj.
De, őrülten fáj.
Kérdezhetnél.
Igen...
Gondolkodtam azon, hogy viselkedett.
Tisztában vagyok vele, mennyit bántott.
Sok mindent tudok, látok és elsősorban érzek.
Más dolgokat is.
Jót és rosszat egyaránt.
Amit vele éltem meg.
Mert szerettem.
Szeretem.
S most joggal mondhatod, mazochista vagyok.
De tudd, nem a végletekig.

Félek. Tőle félek, a hangjától. A fáradt, gondterhelt szavaktól. Ki tudja, holnap én milyeneket kapok? Dobog a szív, elszorul a torok, holnapra talán meg is halok. A kínrímen kínomban mosolygok, gondolkodni a rám törő gondolatoktól nem tudok...

- Komolyan mondtad azt, hogy odaadnál neki?
- Persze. De nem élve...

Szerettem, ahogy hozzám ér. Szerettem, ahogy magával repít. Szerettem, ahogy a fejét cirógatva elalszik. Szerettem...
Szerette, ahogy hozzá érek. Szerette, ahogy repül velem. Szerette, ahogy az ölelésében elalszom... Szeretett.

- Nyuszika, most már elhiszed, hogy szeret téged a medve? Eljöttem hozzád, hogy megnyugodj!
- Elhiszem. Elhiszem?
- Most megint csak akkor hiszed el, hogy itt voltam, mikor már elmegyek?
- Lehet...
- Tudod, hogy a medve őrülten féltékeny rád?
- Miért?
- Mert szeretlek.
- Szeretsz?
- Nem akarlak elveszíteni. Te mit szeretnél?
- Nem, én sem akarlak elveszíteni.
- És a nyúl szereti a medvét?
- Persze.
- Mennyire?
- Nagyon.
- Mennyire nagyon?
- Nagyon-nagyon.
- Akkor most tessék jól megdögönyözni...
- Hülyeee...

Mikor elment, eszembe jutott a vers, mint már annyiszor:
útra kelünk megyünk az őszbe
vijjogva sírva kergetőzve
két lankadt szárnyú héja-madár
új rablói vannak a nyárnak
csattognak az új héja-szárnyak
dúlnak a csókos ütközetek
szállunk a nyárból űzve szállunk
valahol az őszben megállunk
fölborzolt tollal szerelmesen
ez az utolsó nászunk nékünk
egymás húsába beletépünk
s lehullunk az őszi avaron

S lehullunk az őszi avaron...

- Hát mikor veszed már észre, hogy teljesen magadhoz láncoltál?
- S te mikor veszed észre, hogy képtelen vagyok elszakadni tőled...

Kimért, tárgyilagos hang. Ijedtség. Tények. Magyarázkodás. Zsigerekig elhatoló félelem.
- Most akkor kirúgsz?
- Nem...
- Akkor?
- Még nem tudom.
Hibáztam. Várom a döntést. Mire vár? MIRE VÁR?
- Te döntsd el, kivel akarsz lenni! De ha velem maradsz, egy pasit sem tűrök meg ezentúl a közeledben...
Jogos, nem fellebbezem. Nem volt miről döntenem... Egy valaki az, akit mindenkinél jobban szeretek. S most lehet, hogy elveszítem.
Jogos. Nem fellebezem. Egy valaki az, akit mindennél jobban szeretek. S most lehet, elveszítem.

Szinte nincs olyan alkalom, mikor el ne vinne oda... Nekem pedig olykor összeszorul a gyomrom, mikor látom magam előtt az ismerős utat és megkérdezem:
- Most hová megyünk?
- Csak megyünk.
- A ligetbe megyünk?
- Nem tudom. Ne kiváncsiskodj már annyit!
Én pedig már mielőtt kérdezem, tudom a választ, ami nem az, amit mond.
Néha elgondolkodom, miért nem szólok. Miért hallgatok, mikor leparkol a fák alatt az autójával, miért hagyom mindig, hogy kézen fogva magával vigyen a bokrok közé?
Talán a játék, ami izgat. Játék a veszéllyel. Figyelem őt. A mozdulatait, az arcát, a szemeit. Keres... Tudom, mit keres. Vagy inkább kit? Úgy érzem, mintha lelassulna az idő. A falevelek épp csak táncolnak a széllel, a napsugarak gyéren sütnek át a lombok között. Nem érezni az erdők tiszta illatát. Egyszer csak meglát két mókust az egyik fa ágán. Mutatja. Felsóhajtok. Időt nyertem. De mire? Közben érzem a bokrok mögül ránk szegeződő szempárokat. Egy, kettő, három... hat. Hatszor kettő... Várnak. Némelyikük körözni kezd a bokrok mögötti ösvényen. Mint a dögevő keselyűk a magasban, olyanok. A többi egy helyben áll, nem mozdul. Vajon számukra is hosszabbnak tűnnek a percek? Próbálok nem figyelni rájuk. A  mókusok a közvetlen közelünkben zörgetik az avart. Hálás vagyok az apró zajért, amit keltenek. Nem félnek, szinte kéznyújtásnyira vannak tőlünk. Egyikük villámgyorsasággal felkúszik egy ágra, majd megáll és leül. Mintha ő is várna valamire. Mindannyian várakozunk...
Azért sajnálom, hogy nincs nálam a gépem.
- Nem megyünk vissza a fényképezőgépért?
- Megőrültél? Ide nem hozzuk a gépet!
- Nyugi, nem téged szerettelek volna lefotózni.
- Nem azért mondtam. De addigra már nem lennének itt.
Rám néz, kapok egy apró mosolyt. Tényleg azt hiszi, nem tudom, mire vár? Közelebb húzódom hozzá, belefúrom a fejem a nyakába. Minden, ami vagyok, most őt érzékeli. Figyelek, mint a vad, aki veszélyt sejt. Hátrébb lépek, ösztönösen húzódom a fény felé. Egy kis idő múlva elindul, megfogja a kezem és elindulunk. Ő is érzi talán, amit én.
- Sajnálom... Én nem...
- Ne csináld nyúl, csak sétáltunk egyet! Mi ebben a rossz?

Napokon át csak gondolkodtam, mert igen... Elindultam, ott voltam nála, s úgy tűnt rendben van minden. Jól éreztem magam. Aztán az utolsó nap történt valami. Egyszerre volt meglepő és bizarr. Valahol izgató. Azóta mégis versenyt futok a gondolataimmal, kutatok az emlékeimben, amik hozzá kötnek, keresem a miértekre a válaszokat, mert amit én eddig kettőnk szavainak intim játékának fogtam fel, ő azt megtette, hogy ezzel is kimutassa, mennyire szeret és fontos neki a kapcsolatunk. Meg kell értenem őt...