Nagyon szerettem Medvét, nagyon...

Elhűlve hallgattam, mikor Medve azt mondta, talán Isten akarata volt, hogy a dolgok így történjenek és az a gyermek ne szülessen meg. Isten nem ártatlan életeket büntet a te vétkeidért.
Minden könnyebb, mint az embernek magába nézni? Az meg sem fordul a fejedben, hogy Isten akarata az volt, hogy kiderüljön, mit teszel hónapok óta? Minden más csak annak a következménye... Miért kell még nagyobb fájdalmat okozni annak, aki még állítólag fontos neked?

- Drágám - szól bele a telefonba.
De az ő "drágá"-ja már nem én vagyok, hanem az a "sajnálatraméltó", önmagát intelligensnek tartó, mindenre elszánt nő a "jóindulatával", akivel együtt töltötte a tegnap estéjét is. Az a nő, aki sosem mond le Medvéről és  főleg nem a pénzéről. Már jó előre bebiztosította a helyét az édesanyja segítségével,  Medve pedig nem tehet mást, mint meghajol az akaratuk előtt, mert neki is így a legkényelmesebb.
Kellene, hogy engem ez érdekeljen? Nem... Mégis őrülten fáj.

Amikor elveszítesz valakit, el kell temetned. Akkor is, ha él... A lelked mélyére kell temetned őt. S ez nehezebb mindennél.

Azt mondja, sosem fog bocsánatot kérni senkitől, mert nem alázza meg ezzel önmagát.
Pedig ha elkövetünk valamit egy másik ember ellen, s azt megbánva, önmagunkat megalázva bocsánatot kérünk, abban a pillanatban, hogy kimondjuk: bocsánat, nagyobb emberré leszünk, bármikor előtte voltunk. Isten emel fel ilyenkor magához minket.

Nem gondolt abba bele, hogy akit annyira szeretett, ő mind ezt látja és érzi. Ő, aki már nem lehet itt. Nem csak nekem tartozik azzal, hogy bocsánatot kérjen, hanem neki is. Neki még inkább... Ismeretlenül megszerettem őt, s szívembe zártam örökre.

- Nyuszika, hidd el, hogy ő nem az, akinek gondolod... Félreérted az egészet!
Nem értek semmit félre.
Nem értek semmit félre.
Nem értek semmit félre.
Nem értek semmit félre.
Nem értek semmit félre.
Nem értek semmit félre.
Nem értek semmit félre.
Nem értek semmit félre.
Nem értek semmit félre.
Nem értek semmit félre.
Egyszerűen csak belehasad a szívem. Ezt érzem, mert nem értettem semmit félre. Pofont adtak az arcomra. Megmondták, hogy ők döntenek el mindent és te engedelmeskedni fogsz, mert úgy lesz jó neked. S nekem mégis megszakad a szívem, mert annyira szerettelek.

- Jó napot kívánok! Én Medve barátnője vagyok. Gondolom, maga is az...
- Igen, az vagyok.
- Megkérdezhetem, mennyi ideje?
- Öt hónapja.
- Komolyan? Tudtam, hogy jól érzem... Tudtam.
- Miért maga mióta van vele?
- Több, mint két és fél éve. De ez már nem is lényeges.

Mert vannak dolgok, amikről nagyon nehéz beszélni...

Valahol az álom és az ébrenlét között vacogtam. Egy szöszke hajú kisfiú arca jelent meg előttem. Alighogy megláttam, már kezdett lefelé csúszni valahová a semmibe, miközben hátranézve magas hangon kiáltotta felém: Segítség!
Rossz volt. Őrült rossz, felfoghatatlan érzés. Felriadtam, kiugrottam az ágyból. Hideg járta át a szobát, dermesztő hideg. Éreztem, hogy elveszítettem őt. Ott és akkor. Talán csak lépnem kellett volna felé, kinyújtani a kezem. De én csak néztem őt némán, lebénulva.
Nem fogom tudni őt elfelejteni... Sosem.

- Ki akarsz engem készíteni?
Kérdezi felháborodva, miközben nem veszi észre, hogy lassan már levegőt venni sincs erőm. Miatta.

Tulajdonképp csak valami olyasmit vársz tőle, hogy ennyit mondjon:
" Szeretlek most is."
" Fontos vagy, bármi is történik."
" Segítek, mint eddig is tettem."
" Szeretnék veled lenni."
De pár nap óta megváltozott valami és azóta hallgat. Azzal meg mihez kezdjek, hogy:
" Nyugodj már meg!"
" Szedd már össze magad!"
Minek? Hogy pár nap múlva újra összezuhanjak? Akkor inkább intézz el most! Gyorsan! Mert tudod, ez olyan, mint a rák... Lassan alattomosan érkezik, hosszasan kínoz, majd megöl. Ez pedig az utolsó stádium. Támogatom az eutanáziát.

egy néma sanzon búg
azt suttogja:
nincs tovább
megfojt a sötétség
csak a szív kalapál
egy néma sanzon ez
semmi több
zongora nem szól
némaság húrja zeng
a kérdéseidre
sosem lesz felelet
egy néma sanzon vagy
hangnélküli dal
mely az égbe száll
a sír körül csend lesz
s nem mond senki imát

Még arra sem volt idő, hogy magamban szívhassam Medve illatát, már indulnia kellett. Én pedig, mint már annyiszor, magamba feledkezve néztem az autója után. Lassan úgy érzem magam, mint egy skizofrén, akinek van ugyan egy élete, de van egy másik is, ami csak a övé, közben mindkettőben egyre magányosabbnak és elhagyatottabbnak érzem magam.

Bocsánatot kért, többször is. Én pedig képtelen voltam arra, hogy tovább haragudjak rá... Ma lett negyvenkilenc. S most, hogy ennyi lett, még mindig nem tudok kigyógyulni abból, amit iránta érzek.

Nem terveztem semmit, nem csináltattam fel magam és nem kell a pénzed sem. Hjaa... és nem vagyok kurva sem, bármennyire szeretnél ezzel a jelzővel bemocskolni.
Te mondtad, más nem fog így szeretni. Neked ez arra volt elég, hogy így gondolkodj rólam.
Bárhogy is alakuljon a sorsom, semmivel nem tartozom. Még annyival sem, hogy elszámoljak neked. Bármennyire is szeretlek.

nem mertem semmit
ettől ideges lett
levágta a telefont
azt csinálsz amit akarsz nem érdekel
azt csinálsz amit akarsz nem érdekel
azt csinálsz amit akarsz nem érdekel
visszhangzik azóta is bennem
nem tudom kitörölni
a gondolataimból
csak azt érzem
összezuhan minden
körülöttem
újra

Apám számát akartam tárcsázni, de mégsem őt hívtam.
- Én vagyok - mondtam, de szinte elcsuklott a hangom.
- Halló, halló, halló... - szólt a telefonba.
- Én vagyok! - próbálkoztam kicsit hangosabban.
- Halló, halló, halló... - szólt bele még egyszer.
Letettem a telefont. Képtelen voltam arra, hogy újra beleszóljak még hangosabban.

Medve váratlanul érkezett, s már vártam, mikor mondja, hogy indulnia kell. Belépve a hálószobába néztem, ahogy magára húzza a paplant és akkor már tudtam, maradni fog, ha csak egy éjszakára is. Odabújt, mint egy gyerek, hallgattam a szuszogását, s arra gondoltam, bárcsak sohase érne véget az éjszaka...

- Nyúl, ugye jó volt a Medvével?
- Jó volt.
- És még mindig benned vannak a kismackók?
- Még mindig.

- Nyúl, mondd meg, ha nem kellek már neked!
- Nem erről van szó...
- Szeretsz?
Már nem is tudom, mit válaszoltam. Valamit, hogy megnyugodjon. Nem azt, amit legbelül érzek, amit nem mondhatok el... Hogy beszélhetnék neki arról a mindent felemésztő, őrült érzésről, ami hozzáköt és nem engedi, hogy elszakadjak tőle? Ami mellette tart hosszú hónapok óta, bármi is történt és történik.

- Mi baj? - kérdezte.
- Semmi, semmi baj nincs - válaszoltam, miközben nyeltem a könnyeimet, hogy legalább válaszolni tudjak. 
- Hallom a hangodon.
- Tényleg nincs semmi!
- Nyuszika, napok óta alig lehet belőled valamit kihúzni!
Én elmondtam napokkal ezelőtt. Elmondtam tegnap. Elmondtam ma. Mit mondhatnék? Panaszkodjak? Könyörögjek? Nem bánt semmi. Nincs semmi baj. Jól vagyok. Hosszú éveken keresztül azt tanultam, hogyan kell mosolyogni... Akkor is, ha úgy érzed, nincs kiút. Félve, rettegve a holnaptól. Csendben, hangtalanul, hogy meg ne bántsd a másikat a saját fájdalmaddal. Mosolyogni kell. A könnyeiden keresztül is. Mindig. Hát én próbálok mosolyogni. 

Mert még mindig elveszek, miközben magamban szívom az illatát. Elveszek az érintésében, az ölelésében. Elveszek a sóhajaiban, szavaiban. Elveszek a lélegzetében, a szuszogásában, miközben a melleim közé fúrja a fejét.
Aztán pár óra múlva teljesen másképp veszek el, mikor beül az autójába, elsuhan és én úgy érzem, mintha csak álmodtam volna azt, mikor még itt volt, a kezeimmel kapnék utána, de sosem érem már el, hiába szeretném... hiába szeretném oly nagyon azt, ami régen volt.

A vasárnap este történtek után nagyon vártam egész nap, még tegnap este is, hogy Medve felhívjon. Aztán arra gondoltam, jobb is ez így, hogy nem keres. Ma reggel mégis csörgött a telefon. Meglepődtem, mert már azt hittem, hogy jobb esetben napokig, rosszabb esetben hetekig nem jelentkezik.
Azért jól esett, mikor megkérdezte, hogy vagyok. Csak közben azt a kimért, tárgyilagos hangot ne kellett volna hallanom, amin szólt hozzám. Amitől mindig úgy érzem, megfagy körülöttem a levegő, s szólni sem merek...

Pár hete kölcsön adta, majd visszakérte a laptopját, mert szüksége volt rá. Mondta, majd valamikor megkapom, ha már nem kell neki. Éjjel mintegy mellékesen közölte:
- Hát azt már te úgy sem fogod viszont látni az életben többé...
Képtelen voltam a szavaira figyelni tovább, annyira megütköztem a hallottakon. S nem azért, mert akkora szükségem van arra a laptopra. Nem azért... Csak tudnám megállni, hogy ne szökjenek a szemembe könnyek ilyenkor.

Elmúlik?

Így szeretni valakit... így szeretni... Tudom, két őrült vagyunk. Senki nem ért meg. Se őt, se engem. Az élet hogyan megy tovább nélküle? Hogyan? Fáradt vagyok... nagyon. Elmúlik. Tudom... Csak most kell egy kis csend.

Valamikor egy éve írtam le valahol. Most még egyszer le kell írnom egy másik történet kapcsán: azt hiszed, az aljasságnak van alja, aztán időnként rá kell döbbenj, hogy még sincs... Valaki most nagyon talán erősnek és felsőbbrendűbbnek érzi magát attól, amit mond és tesz... Valaki hónapokon át mást mondott nekem, mint amit talán érzett. Valaki, akit hagytam játszani, mert őrülten szerettem... Játszani velem. Én szeretném elfelejteni őt, mert ha ő szeretett volna, nem mondta volna azt, amit mondott... nem tette volna azt, amit tett.

Bajban voltam, Medve segített, mint már annyiszor az elmúlt időszakban. Próbáltam felhívni éjjel tizenegykor, éjfélkor, kettőkor, négykor, hatkor... de senki nem vette fel a telefont. 

Felhúztam magam egy hülyeségen. Megint...

Medve felhívott, nem értette, mi bajom. Igen tudom, láttam este, hogy egész délután keresett. De hogy mondhattam volna el neki, mi történt és miért? Úgy sem értene meg... Ha annyit mondok, szeretnék vele lenni egy kicsit többet, akkor önző vagyok. Ha másképp képzelek el valamit, akkor kijelenti, a jelenlegi helyzetben ő az, aki meghatározhat dolgokat. Értsem már meg és fogadjam el, hogy szeret. Értem. Elfogadom. Szeretem. S a jelenlegi helyzetben kérek engedélyt összeesni, elájulni, meghalni... A jelenlegi helyzetben kérek engedélyt, hogy mégse rettegjek mindattól, amire az előbb engedélyt kértem... egyáltalán a holnaptól. A jelenlegi helyzetben csak egy ölelésre lenne szükségem, hogy ne érezzem mindazt, amikre eddig engedélyt kértem. A jelenlegi helyzetben azt szeretném, hogy megnyugtasson, hogy ne érezzem azt, hogy olyan reménytelen körülöttem minden.
A jelenlegi helyzetben azt sem tudom, felébredek-e holnap, mivel rengeteget kéne pihennem, hogy jobban legyek, de elaludni is félek... Hogy mondhatnám el ezt neki? Hogy? S ha elmondanám, vajon odajönne hozzám, hogy átöleljen?