Csütörtökön felhívott, hogy nem bírja tovább, másnap jön. Felhívtam, küldtem sms-t... Leitta magát. Aztán szombaton délután eltűnt ahhoz a másikhoz. Ma megint csak csörgött és csörgött mindkét mobil szinte szünet nélkül, pedig még csak hazafelé tartott... attól a másiktól. Próbáltam vele beszélni halkan, aztán dühösen, sírva... hagyjon már békén, legyen boldog... Ő döntött így többször is, mit akar még? Szeret... Szeret, mint azt a valakit, aki meghalt és nem bírja ki, ha elveszít. Miért nem akkor törődött ezzel, mikor átölelt, mikor zokogtam a fájdalomtól, hogy már nem bírom tovább, kérlelve engedjen el...
Órák teltek el. Nem vettem már fel a telefont. Nem is ő járt a fejemben, hanem az a lány, akinek meg kellett halnia. Akinek a szívében ugyanakkora volt a félelem, mint az enyémben... Mintha valami révületből tértem volna magamhoz, mikor kopogtak az ablakomon. Odanéztem, azt hittem, valamiféle árnyat látok. De nem... Ő volt az. Kérte, menjek ki az autóhoz, el szeretne búcsúzni.
Nem akartak kiengedni hozzá. Mindenki féltett... Zé dühöngött, ki akart hozzá menni. Egyszer már megtette nem is olyan régen. Szemtől szembe álltak egymással. Akkor azt gondoltam, ennyi elég. Nem volt az. A saját színdarabod végére csak TE teheted oda azt a pontot, más nem.
- Akkor most elbúcsúzol te is végre?
- Nem, nem ezért vagyok itt.
- Hát miért?
- Látni akartalak. Látni akartam a szemed. Egy vagy akár két percre is. Nem bírtam tovább. Hát nem érted? Csak kérlek, ne szólj senkinek... Ne szólj!
- Ennyire félsz? Az elmúlt napokban hányszor jöttél ide? Akkor is hiába... Nem érted meg? Te magad mondtad, gyenge vagy... gyenge vagy, hogy ne használd azt a másikat, hitegeted még most is... Az meg inkább becsukja a szemét, befogja a fülét, hogy ne lássa, ne hallja, ami nem tetszik neki.
- Ő kemény... Kibírja, ha elhagyom. De mi nem bírjuk ki, ha köztünk vége lesz mindennek. Belepusztul a lelkünk...
- Már vége van... Érted? Vége van...
- Ne mondj ilyet! Érzem, hogy szeretsz... Nem bírnám ki, hogy elveszítselek téged is, mint Editet. Értsd meg, hogy belepusztulok.
- Ott van melletted más, majd ő vigyáz rád!
- De ő nem tud, egyedül vagyok... teljesen egyedül. Ő nem része a lelkemnek, mint te vagy... Ő nem érdekel, nem tudom őt szeretni. Csak gyenge vagyok még elhagyni, mert félek.
- Mitől félsz? Akkor legyél vele! A gyengeséged egyben a döntésed is volt, többször is. Nem kell elhagynod... Ő legalább elhiszi, ha hazudsz neki...
- De nem hiszi el, nem hiszi el... Tudja, hogy csak téged szeretlek. Látja rajtam... Nekem te kellesz, csak te... Mikor jöjjek? Bármikor jövök.
- Nem jöhetsz...
- Jönni fogok... Holnap, holnapután, egy hét múlva, egy hónap múlva... Amikor csak kéred. Nem érdekel, ki van melletted, nem érdekel, ha elhagyod... Ha elhagyod, feleségül veszlek, nem érdekel, most mi történik, csak kérlek, ne hagyj el... mert akkor végem.
Néztem a szemében összegyűlő könnyet. Sírt, szinte zokogott. Sajnáltam, mikor láttam, hogy törli le a végiggördülő cseppeket az arcáról. Elfordultam, hogy ne lássa az én könnyeimet. Nem kell tudnia, mennyire fáj még mindig. Groteszk... Arra gondoltam, mennyi ostoba az a másik, mert a jelenlétével csak még inkább azt éri el, hogy ez az ember meneküljön előle. Mekkora energiát kell belefektetni abba, hogy elhitesd valakivel, akit nem szeretsz, hogy fontos a számodra? Rengeteget. Hallgattam, ahogy elmondja arról a másikról, hogy valóban buta és nem szép, de higgyem el, jóindulatú... Igen, azt látom. Ott használod, ahol csak tudod még mindig. Mennyire szánalmas ez, pont összeilletek. Felháborodott azon, amit mondtam. Ő nem illik össze egy ilyen nővel. Na jó, inkább beszéljünk kettőnkről, hisz azért jött. Búcsúzni.
- Temess el engem is, mint őt... Kérlek!
- Nem tudlak, szükségem van rád... Téged szeretlek.
- Igen, mióta nem vagyok neked, még inkább...
- Nem igaz, hogy nem vagy nekem. Nincs vége... nem lehet vége. Hadd jöjjek holnap is, elbúcsúzni... ennyit megérdemlek.
- Tudod, már én hányszor és hányszor elbúcsúztam? Te nem búcsúzni akarsz, ahogy ma sem ezért jöttél ide. Meg a múlt héten és előtte sem azért jöttél ide. Többször is...
- Nem... Csak látni szeretnélek, beleőrülök abba, hogy elveszítelek... Nézz rám! Nem látod? Hát nem érzed? Senki másnak nem kell tudnia róla... Senki másnak. Szeretlek... szeretlek.
- Medve...

Mert azért még kicsit érdekel... De ilyenek után már nem annyira. Legalább most már értem, hogy egy ilyen nő, hogy képes szaLLadgálni a munkahelyén és miért a vásárlás a kedvenc szabadidős elfoglaltsága. Jaj már, szinte hihetetlen... Hát sok sikert kívánok Medvének Miss Intelligenciához! Ha belegondolok, mennyit kellett hazudoznia és játszania ez előtt a nő előtt miattam, s ezek után mennyit kell majd hazudoznia és játszania a semmiért (hisz még elsülni is nehezen képes vele az elmondása szerint), hogy megtartsa, mind ezt csak azért, hogy legyen egy biztos pont az életében, aki mellett élheti a saját életét, amihez annak semmi köze, az meg annyira ostoba, hogy elhiszi, hogy komolyan fontos egy olyan pasinak, aki teljesen másra vágyik ...

Talán semmire nem vágyom most jobban, minthogy hosszú, rémálmok nélküli alvásba merüljek. Összegömbölyödve, biztonságban érezve magam...
Nem, nem akarok újra és újra lüktető szívvel felriadni a sötétben, hosszú perceken keresztül az ablakra meredni... El akarom űzni a gondolatot, hogy utánam kutat a sötét üveg mögött, nem akarok összeszorult torokkal koncentrálni a zseblámpa ide-oda cikázó fényére, a matató kezek árnyékára figyelni... Be szeretném fogni a fülem, hogy ne halljam a nyíló ajtó halk kattanását.
- Hogy jöttél ide be?
- Kinyitottam kulccsal az ajtót...
- Micsoda? Hogy került hozzád? HOGY KERÜLT HOZZÁD?
- Nem akarlak bántani...
- Nem akarsz bántani? Besurrantál ide, mint egy tolvaj...
- Szerinted miért vagyok itt?
Próbálok emlékezni. Hisz pár hete még panziókban bújtunk meg, fél éjszakákat táncoltunk át, befészkeltük magunkat a kedvenc éttermünkbe. Pár hete még a fűben feküdve, az eget kettészelő repülőgépeket csodáltuk a magasban, a tóparton sétáltunk, ahol átölelve annyit mondott: bármi is történik, bárki is lesz mellettem, soha nem hagylak el... ezt tudd!
Én pedig hallgattam őt, hagytam, hogy átkaroljon, pedig már akkor is tudtam, hogy el kell hagynom... Most mégis csak arra tudok gondolni, még sem tettem meg ezt időben.

- Szia Nyúl! Medve... (brummog a telefonba, mint rég)
- Már nem vagyok neked Nyúl...
- Jaj Nyúl, ne mondj ilyet! Ma először érzem jól magam. Épp epret zabálok. Majd hívj később!
- Örülök. Aha... Szia!

- Figyelj! Azt kívánom, légy boldog azzal a másikkal!
- Na ilyet még egyszer meg ne halljak! Ne beszélj róla többé!
- Miért ne?
- Mert ennek nincs köze a kettőnk dolgához!
- Már nincs kettőnk dolga...

Már megmondani nem tudom, Medve hányszor mondta, hogy legyek boldog Civillel. Pedig Civillel szinte nem is találkozunk, csak futólag esetleg egyszer egy évben. Ha pedig tudná ki ő, kicsit elcsodálkozna.

Napközben hívogat. Azt mondja, nyugodjak meg és találkozhatunk. Csak ne szóljak senkinek, ez a kettőnk dolga.
Este mégsem meri felvenni a telefont. Retteg az anyjától, meg attól a másiktól. Azoknak vajon mit mond? Miért nem gondol bele, hogy mennyire szánalmas, ahogy viselkedik? Én valamikor egy férfinak láttam őt... valamikor.

Egyszer majd szeretnék vele leülni beszélgetni. Nem most. Tudom, utána megváltozik minden. De azt hiszem, ő ebbe nem fog belemenni. Épp ezért.

Azt elfogadom, hogy valakinek nála idősebb nőkre bukik valamilyen okból. De azt már kicsit furcsállom, hogy emellett öreg nagyis szexvideókat hajkurászik az interneten. Vagy így próbálja doppingolni önmagát? 
Nem igazán tudom elképzelni, hogy öreguras pornóvideókat nézegessek csak azért, mert esetleg egy nálam jóval idősebb férfival hoz össze a sors. Sőt...
Sokan vagyunk sokfélék. Ezt nem vitatom. De azért még megdöbbenhetek dolgokon. Nem?

- Őt az anyám szereti, nem én! Azt akartam, hogy az anyám örüljön. Néha nagy nehezen elsült vele a farkam, miközben rád gondoltam. Mi ebben a kivetnivaló? Ez nem megcsalás. Téged szeretlek, nem őt. Benne nincs meg az az intellektus, nincs meg a szexuális vonzódás felé. Ő csak van az anyám miatt. Érted?
- Nem értem, nem is akarom érteni. Ez borzalmas... Jézusom, ez borzalmas... Borzalmas.

Azt hittem, kiugrik a szívem a helyéről, mikor megláttam az autót. Gondolkodtam, visszaforduljak-e az utcán. De eszembe jutottak a gyerekek. Azt sem tudtam, ki van otthon.
A későbbi órákról már csak képek villannak fel.
Nem akarok emlékezni. Nem akarom magam előtt látni azt az elhomályosult szempárt, nem akarom érezni a kezét, amit rám emelt. Az azóta alig nyíló kapu, az ajtó összetört lécei. A függönyön átszűrődő zseblámpa kutató fénye, az ablak peremét tapogató kezek. Nyíló ajtó, surranó léptek a nappaliban. A hangja...
Nem akarok rettegve befordulni az utcasarkon. Nem akarok felijedni a sötétben arra, hogy félek.

Első telefon.
Második telefon.
S akkor csörgetem a harmadikat:
- Na mi van, most én jövök? - szól bele röhögve egy rekedt, közönséges női hang. Már hallottam ezt a hangot ősszel. Végigfutott a hideg a hátamon.
- Mondja, az nem jut eszébe, honnan tudhatom a telefonszámát?
Elhallgat. De csak másnap reggel fogja fel, hogy igaz, amiről beszélek.
Napokig gondolkodtam ezen a hangon... Egy buta nő rekedt, kiélt dohányos hangja, ami közönséges szitkokat szór a másik felé rikácsolva. Már megbántam, hogy valaha megsajnáltam ezt a nőt. S már azt is éreztem, bármit el tud vele hitetni az a férfi, akit már nem tudok úgy nevezni, ahogy rég.

- Tényleg úgy gondolod, hogy csak a halál választ el minket egymástól?
- Igen. De azért, ha el akarsz menni mindenképp, akkor elengednélek.
- Akkor most felállhatok innen és elmehetek?
- Nem.
- De hát miért? Most mondtad...
- Azért mert szeretlek.
- Tudok olyat tenni, hogy nem akarsz többé velem találkozni?
- Nem, nem tudsz. De miért kérdezel ilyet?
- Mert már képtelen vagyok tovább így élni. Hát nem látod rajtam, hogy mi lett belőlem?
- De látom, hogy nagyon ki vagy borulva és megértelek.
- Fogadjunk! Ma este olyat teszek, hogy nem akarsz többé látni engem. Mersz fogadni?
- Persze. De nem tudsz olyat tenni...

Olyat tettem... Legalábbis azt hittem. Mert azt gondoltam, ha kiáltok mások felé, az feloldozza a bennem lévő fájdalmat és az eltűnik örökre. Nem így történt.

Nem gondoltam, hogy Medve eljön... Apukámon láttam, hogy nem tetszik neki, hisz tudott arról a búcsúlevélről, amit Medvének írtam. Azt már megemlíteni sem mertem neki, hogy az egész hétvégét itt tölti. Azt meg pláne nem, hogy fogta a gyűrűt és felhúzta újra az ujjamra. Megértette, miért cseréltem ki. Mondta, nem baj, hisz ezt a gyűrű volt az, amit először kinézett nekem.

Nem szeretnék Cleckley szociális öngyilkosságnak nevezett őrületének áldozata lenni.
Ő a szociopata, nem én. Mégis én érzem úgy, hogy az ő örvénye engem is magával ránt a mélybe. Hiába keresek valamit, amibe kapaszkodhatnék...

Az van, hogy látták a kisírt, szomorú szemeimet az üzletben és néhány perc leforgása alatt kicserélték nekem azt a gyűrűt egy másikra úgy, hogy még a blokkot sem kellett felmutatnom.

Amikor szólsz neki, hagyjon. Amikor kéred, emlékként őrizzen meg a szívében.
Ő mégis azt hiszi, ugyanúgy játszhat, mint eddig bármikor. Hallod a hangján, hogy hazudik, mert úgy gondolja, ezzel megtart. Azt mondja, nálad szeretne lenni, de mikor "hazaér", más veszi fel a telefont. Az autója nem áll a ház előtt, se a környéken.
Már semmi mást nem érzel, csak mérhetetlen szomorúságot és űrt... Amikor Nietzsche egyszerű szavai kísértenek mindent beborító árnyként a sötét szobában:
"Nem az rendített meg engem, hogy hazudtál nekem, hanem hogy többé nem hiszek neked."

Nem Medve, nem akarom azt a gyűrűt hordani, mert megbéklyóz, megfojt... Hiába láttam a szemeiden, hogy szeretsz. Lehúztam az ujjamról azért, amiért valaki más is megtette ezt. Én már nem szeretnélek szeretni azzal a szerelemmel, ami téged életben tart, engem pedig megöl.

Medve megjelent és meglepett. Este felhúzta az ujjamra, másnap mégis sírva tettem vissza a kicsiny dobozba.
Ma hívott:
- Nyúl, bármi is történik, soha nem húzd le az ujjadról! Érted? Egyszer valaki megtette és már nincs itt... Nem akarok rettegni újra. Kérlek, húzd vissza...
Értettem őt. Sajnáltam... Visszahúztam. Képtelen voltam nemet mondani.

Ha a magasba nézve madarakat látsz repülni az égen, én jussak eszedbe. Hogy miért a madarak? Mert ők szabadok. S én is az szeretnék lenni végre. Repülni a végtelen felé, soha haza nem térni, majd elfáradva, bódultan lehullni a semmibe.

Kalandos hétvége
egy csipetnyi kulturális élménnyel,
késhegynyi westendes kóborlással,
két maroknyi városligeti semmittevéssel,
az éjszakai angyalföld beszűrődő hangjaival,
a metró agyadig hatoló szüntelen zajával;
végén meglepetésszerű fűszerezéssel,
hazafelé cikázó gondolatokkal a fejedben
zárnád el a gázt, amit meggyújtottál,
de már nem ér el odáig a kezed...

Ő nem bírja? Én nem bírom...

Medve valamelyik nap felhívott. Megható volt, mikor önmagát Odüsszeuszhoz, engem Pénelopéhoz hasonlított. Arról beszélt, ha velem van, lesz elég ereje, kihúzni azt az íjat... S igen, potyogtak a könnyeim, amíg hallgattam őt. Mert akkor és ott, ő volt az én hősöm.
Ma mégis azon gondolkodtam, hogy ő olyan Odüsszeusz, aki sosem térhet vissza hozzám, mert eltévedt valahol és nem veszi észre, hogy rossz úton jár. S bár azt mondta, mellettem vissza akarja kapni a lelkét, ő maga ragaszkodik a lélektelenségéhez, amivel használhat és kihasználhat másokat érzelmileg.

Szürke félhomály. Legördülő esőcseppek az ablakon. Halk zene hangjai töltik be a teret. Silent wings. Én is szárnyakat szeretnék, hogy magukkal sodorjanak a dallamok. Régebben soha el nem múló csendre vágytam, most rátalálni a tavaszra, ami körülvesz.

Talán egyszer megérti, hogy azért kell elveszítenie, mert már nem bírtam elviselni a fájdalmat, amit a szavaival és a tetteivel okozott, hiába szeret(t)em olyan őrült szerelemmel.

Nem érdekel, mit gondol más arról, hogy még egyszer találkoztam vele.
Nem érdekel, mit gondol más arról, hogy látnom kellett, ahogy rám mosolyog.
Nem érdekel, mit gondol más arról, hogy hallanom kellett, mikor azt mondja, szeret.
Nem érdekel, mit gondol más arról, hogy még egyszer éreznem kellett, ahogy átölel.
Nem érdekel, mit gondol más arról, hogy fáj...

Medve örök...

Este megértettem mindent. A hívogatásait napközben, a hirtelen elrohanást a munkahelyéről, miközben csak annyit mondott:
- Majd én foglak hívni!
Megértettem a foglalt jelzést, majd az azt követő hirtelen csendet. A telefon rémisztő, még a közeli múltból annyira ismerős, végtelenbe nyúló búgását. Hallottam a hangját, ami már teljesen másképp szólt hozzám, mint órákkal azelőtt. Akkor már tudtam, nem fog felhívni később, ahogy ígérte.
Újra éreztem az őszt, a dermedt hideget, a fojtogató némaságot, ami körülvesz. Alig látva a könnyeimen keresztül kikapcsoltam a telefont, amit tőle kaptam. Aminek pár hete még annyira örültem, mert azt éreztem, valami másképp lesz, valami benne is megváltozott... Nem érzek haragot, sem kétségbeesést, csak az ősz nyomasztó, szürke magánya van itt újra a télben.
Talán holnap felhív, hogy kimért, rideg hangon közölje velem, mennyire szánalmas vagyok. De már nem érdekel. Senki nem fogja felvenni a telefont. Csak a sípszó üzen.

Szerettem a templom mögött megbújó panziót. A lépcsőket az ódon korláttal, a hosszú folyosókat.  A fehérre mázolt falat, a zárban elforduló kulcs zörgését.
Szerettem a sűrű pelyhekben hulló havat, a hófedte zöldet, fákat, az épületek téglarajzát. Az ablak alatt cserregő szarkát, a madarak csivitelését.
Szerettem az étterem kockás piros abroszát, a kislábosban gőzölgő  pörkölt illatát.
Szerettem az életet, ami körülvesz bennünket. A békét, a derűs nyugalmat, ami átölelt.
Mintha miattunk történt volna akkor minden.
Szerettem őt is. Szerettem, hogy akkor ott van velem... Annyira szerettem.

Van úgy, hogy nem tudjuk megmagyarázni, miért kell felülnünk arra a vonatra.

Mézes körte. Tétova mozdulatok. Önfeledt, véget nem érő tánc. Értések és meg nem értések. Mosolyok. Könnyek. Tébolyult ölelés. Késő délutánba nyúló éjszaka... Vele.
Létezés egy párhuzamos világban, avagy a tudathasadás kezdeti stádiuma.

HÁT NEM...

Nagyon szerettem Medvét, nagyon...