Medve örök...

Este megértettem mindent. A hívogatásait napközben, a hirtelen elrohanást a munkahelyéről, miközben csak annyit mondott:
- Majd én foglak hívni!
Megértettem a foglalt jelzést, majd az azt követő hirtelen csendet. A telefon rémisztő, még a közeli múltból annyira ismerős, végtelenbe nyúló búgását. Hallottam a hangját, ami már teljesen másképp szólt hozzám, mint órákkal azelőtt. Akkor már tudtam, nem fog felhívni később, ahogy ígérte.
Újra éreztem az őszt, a dermedt hideget, a fojtogató némaságot, ami körülvesz. Alig látva a könnyeimen keresztül kikapcsoltam a telefont, amit tőle kaptam. Aminek pár hete még annyira örültem, mert azt éreztem, valami másképp lesz, valami benne is megváltozott... Nem érzek haragot, sem kétségbeesést, csak az ősz nyomasztó, szürke magánya van itt újra a télben.
Talán holnap felhív, hogy kimért, rideg hangon közölje velem, mennyire szánalmas vagyok. De már nem érdekel. Senki nem fogja felvenni a telefont. Csak a sípszó üzen.

Szerettem a templom mögött megbújó panziót. A lépcsőket az ódon korláttal, a hosszú folyosókat.  A fehérre mázolt falat, a zárban elforduló kulcs zörgését.
Szerettem a sűrű pelyhekben hulló havat, a hófedte zöldet, fákat, az épületek téglarajzát. Az ablak alatt cserregő szarkát, a madarak csivitelését.
Szerettem az étterem kockás piros abroszát, a kislábosban gőzölgő  pörkölt illatát.
Szerettem az életet, ami körülvesz bennünket. A békét, a derűs nyugalmat, ami átölelt.
Mintha miattunk történt volna akkor minden.
Szerettem őt is. Szerettem, hogy akkor ott van velem... Annyira szerettem.

Van úgy, hogy nem tudjuk megmagyarázni, miért kell felülnünk arra a vonatra.

Mézes körte. Tétova mozdulatok. Önfeledt, véget nem érő tánc. Értések és meg nem értések. Mosolyok. Könnyek. Tébolyult ölelés. Késő délutánba nyúló éjszaka... Vele.
Létezés egy párhuzamos világban, avagy a tudathasadás kezdeti stádiuma.

HÁT NEM...

Nagyon szerettem Medvét, nagyon...

Amikor elveszítesz valakit, el kell temetned. Akkor is, ha él... A lelked mélyére kell temetned őt. S ez nehezebb mindennél.

Azt mondja, sosem fog bocsánatot kérni senkitől, mert nem alázza meg ezzel önmagát.
Pedig ha elkövetünk valamit egy másik ember ellen, s azt megbánva, önmagunkat megalázva bocsánatot kérünk, abban a pillanatban, hogy kimondjuk: bocsánat, nagyobb emberré leszünk, bármikor előtte voltunk. Isten emel fel ilyenkor magához minket.

Nem gondolt abba bele, hogy akit annyira szeretett, ő mind ezt látja és érzi. Ő, aki már nem lehet itt. Nem csak nekem tartozik azzal, hogy bocsánatot kérjen, hanem neki is. Neki még inkább... Ismeretlenül megszerettem őt, s szívembe zártam örökre.

- Én elveszítettem egy gyermeket!
- Szerintem ezzel csak zsarolja!
- Zsarolom? Miért zsarolnék valakit is ilyesmivel?
- Mert nincs magával.
- Nincs velem? Hisz most járt itt hétfőn.
- Micsoda?
- Én hónapok óta szakítani szeretnék vele, mert érzem, hogy maga ott van a háttérben.
- Nem hagyja békén!
- Én? Könyörögtem neki... Azt mondta, ha elhagyom, megöl.
- Ezek szerint jól összeszűrték a levet.
- Tudja, ezt a gyermeket most veszítettem el. Most. Nem régebben. Érti?
- Jézusom! De maga hogy képzelte, hogy szül egy gyereket a többi mellé?
- Ehhez semmi köze... Semmi.
- Biztos a jóistenke nem engedte meg maguknak!
- Istenről beszél? Tudja, Isten senki életét nem veszi el... Senkiét. Főleg nem egy gyermekét.
- Jól összeszűrték a levet maguk ketten, mondom én.
- Hogy beszélhet így? Milyen ember maga?
- Én egy intelligens nő vagyok. De ön? Különben nem került volna ilyen helyzetbe.
- Komolyan beszél? Magában lakoznak érzések? Vagy a pénze miatt van vele?
- Majd én tudom, mi neki a jó és a helyes... De maguk ketten elintézték ezt is.
- Ja, hogy már megszervezték az életét. Gratulálok maguknak!
- Elegem van a hívogatásaiból is. Hányszor megmondtam neki. Nem fogom eltűrni.
- Én hívogattam? Ő mondta, hogy bármikor hívhatom... Bármikor.
- Ezt mondta?
- Azt mondta, bárhogy is lesz, sosem hagy el. Érti? Miért ne kerestem volna?
- Hát én itt fejeztem be, elmegyek innen. Nincs beszélnivalóm magával sem. Soha többé.
- Nekem ő már nem kell... Érti? Nem kell...
- Hát aranyom, akkor ő most így járt. Engem innentől kezdve nem érdekel.
- De maga visszamegy hozzá, mert szüksége van rá, s nem azért, mert szereti.
- Hát maguk jól tönkretették az életem. De túl leszek rajta, ne aggódjon! Mást is túl éltem már!
- Ne haragudjon! Maradjon vele! Magát érdemli, engem nem... Főleg ezek után. Maga a nekivaló ember, aki használja őt.
- Nincs beszélnivalóm magával és vele sem! Soha többé!

- Nyuszika, hidd el, hogy ő nem az, akinek gondolod... Félreérted az egészet!
Nem értek semmit félre.
Nem értek semmit félre.
Nem értek semmit félre.
Nem értek semmit félre.
Nem értek semmit félre.
Nem értek semmit félre.
Nem értek semmit félre.
Nem értek semmit félre.
Nem értek semmit félre.
Nem értek semmit félre.
Egyszerűen csak belehasad a szívem. Ezt érzem, mert nem értettem semmit félre. Pofont adtak az arcomra. Megmondták, hogy ők döntenek el mindent és te engedelmeskedni fogsz, mert úgy lesz jó neked. S nekem mégis megszakad a szívem, mert annyira szerettelek.

- Jó napot kívánok! Én Medve barátnője vagyok. Gondolom, maga is az...
- Igen, az vagyok.
- Megkérdezhetem, mennyi ideje?
- Öt hónapja.
- Komolyan? Tudtam, hogy jól érzem... Tudtam.
- Miért maga mióta van vele?
- Több, mint két és fél éve. De ez már nem is lényeges.

Mert vannak dolgok, amikről nagyon nehéz beszélni...

Valahol az álom és az ébrenlét között vacogtam. Egy szöszke hajú kisfiú arca jelent meg előttem. Alighogy megláttam, már kezdett lefelé csúszni valahová a semmibe, miközben hátranézve magas hangon kiáltotta felém: Segítség!
Rossz volt. Őrült rossz, felfoghatatlan érzés. Felriadtam, kiugrottam az ágyból. Hideg járta át a szobát, dermesztő hideg. Éreztem, hogy elveszítettem őt. Ott és akkor. Talán csak lépnem kellett volna felé, kinyújtani a kezem. De én csak néztem őt némán, lebénulva.
Nem fogom tudni őt elfelejteni... Sosem.

- Ki akarsz engem készíteni?
Kérdezi felháborodva, miközben nem veszi észre, hogy lassan már levegőt venni sincs erőm. Miatta.

Tulajdonképp csak valami olyasmit vársz tőle, hogy ennyit mondjon:
" Szeretlek most is."
" Fontos vagy, bármi is történik."
" Segítek, mint eddig is tettem."
" Szeretnék veled lenni."
De pár nap óta megváltozott valami és azóta hallgat. Azzal meg mihez kezdjek, hogy:
" Nyugodj már meg!"
" Szedd már össze magad!"
Minek? Hogy pár nap múlva újra összezuhanjak? Akkor inkább intézz el most! Gyorsan! Mert tudod, ez olyan, mint a rák... Lassan alattomosan érkezik, hosszasan kínoz, majd megöl. Ez pedig az utolsó stádium. Támogatom az eutanáziát.

egy néma sanzon búg
azt suttogja:
nincs tovább
megfojt a sötétség
csak a szív kalapál
egy néma sanzon ez
semmi több
zongora nem szól
némaság húrja zeng
a kérdéseidre
sosem lesz felelet
egy néma sanzon vagy
hangnélküli dal
mely az égbe száll
a sír körül csend lesz
s nem mond senki imát

Még arra sem volt idő, hogy magamban szívhassam Medve illatát, már indulnia kellett. Én pedig, mint már annyiszor, magamba feledkezve néztem az autója után. Lassan úgy érzem magam, mint egy skizofrén, akinek van ugyan egy élete, de van egy másik is, ami csak a övé, közben mindkettőben egyre magányosabbnak és elhagyatottabbnak érzem magam.

Bocsánatot kért, többször is. Én pedig képtelen voltam arra, hogy tovább haragudjak rá... Ma lett negyvenkilenc. S most, hogy ennyi lett, még mindig nem tudok kigyógyulni abból, amit iránta érzek.

Nem terveztem semmit, nem csináltattam fel magam és nem kell a pénzed sem. Hjaa... és nem vagyok kurva sem, bármennyire szeretnél ezzel a jelzővel bemocskolni.
Te mondtad, más nem fog így szeretni. Neked ez arra volt elég, hogy így gondolkodj rólam.
Bárhogy is alakuljon a sorsom, semmivel nem tartozom. Még annyival sem, hogy elszámoljak neked. Bármennyire is szeretlek.

nem mertem semmit
ettől ideges lett
levágta a telefont
azt csinálsz amit akarsz nem érdekel
azt csinálsz amit akarsz nem érdekel
azt csinálsz amit akarsz nem érdekel
visszhangzik azóta is bennem
nem tudom kitörölni
a gondolataimból
csak azt érzem
összezuhan minden
körülöttem
újra

Apám számát akartam tárcsázni, de mégsem őt hívtam.
- Én vagyok - mondtam, de szinte elcsuklott a hangom.
- Halló, halló, halló... - szólt a telefonba.
- Én vagyok! - próbálkoztam kicsit hangosabban.
- Halló, halló, halló... - szólt bele még egyszer.
Letettem a telefont. Képtelen voltam arra, hogy újra beleszóljak még hangosabban.

Medve váratlanul érkezett, s már vártam, mikor mondja, hogy indulnia kell. Belépve a hálószobába néztem, ahogy magára húzza a paplant és akkor már tudtam, maradni fog, ha csak egy éjszakára is. Odabújt, mint egy gyerek, hallgattam a szuszogását, s arra gondoltam, bárcsak sohase érne véget az éjszaka...

- Nyúl, ugye jó volt a Medvével?
- Jó volt.
- És még mindig benned vannak a kismackók?
- Még mindig.

- Nyúl, mondd meg, ha nem kellek már neked!
- Nem erről van szó...
- Szeretsz?
Már nem is tudom, mit válaszoltam. Valamit, hogy megnyugodjon. Nem azt, amit legbelül érzek, amit nem mondhatok el... Hogy beszélhetnék neki arról a mindent felemésztő, őrült érzésről, ami hozzáköt és nem engedi, hogy elszakadjak tőle? Ami mellette tart hosszú hónapok óta, bármi is történt és történik.

- Mi baj? - kérdezte.
- Semmi, semmi baj nincs - válaszoltam, miközben nyeltem a könnyeimet, hogy legalább válaszolni tudjak. 
- Hallom a hangodon.
- Tényleg nincs semmi!
- Nyuszika, napok óta alig lehet belőled valamit kihúzni!
Én elmondtam napokkal ezelőtt. Elmondtam tegnap. Elmondtam ma. Mit mondhatnék? Panaszkodjak? Könyörögjek? Nem bánt semmi. Nincs semmi baj. Jól vagyok. Hosszú éveken keresztül azt tanultam, hogyan kell mosolyogni... Akkor is, ha úgy érzed, nincs kiút. Félve, rettegve a holnaptól. Csendben, hangtalanul, hogy meg ne bántsd a másikat a saját fájdalmaddal. Mosolyogni kell. A könnyeiden keresztül is. Mindig. Hát én próbálok mosolyogni. 

Mert még mindig elveszek, miközben magamban szívom az illatát. Elveszek az érintésében, az ölelésében. Elveszek a sóhajaiban, szavaiban. Elveszek a lélegzetében, a szuszogásában, miközben a melleim közé fúrja a fejét.
Aztán pár óra múlva teljesen másképp veszek el, mikor beül az autójába, elsuhan és én úgy érzem, mintha csak álmodtam volna azt, mikor még itt volt, a kezeimmel kapnék utána, de sosem érem már el, hiába szeretném... hiába szeretném oly nagyon azt, ami régen volt.

A vasárnap este történtek után nagyon vártam egész nap, még tegnap este is, hogy Medve felhívjon. Aztán arra gondoltam, jobb is ez így, hogy nem keres. Ma reggel mégis csörgött a telefon. Meglepődtem, mert már azt hittem, hogy jobb esetben napokig, rosszabb esetben hetekig nem jelentkezik.
Azért jól esett, mikor megkérdezte, hogy vagyok. Csak közben azt a kimért, tárgyilagos hangot ne kellett volna hallanom, amin szólt hozzám. Amitől mindig úgy érzem, megfagy körülöttem a levegő, s szólni sem merek...

Pár hete kölcsön adta, majd visszakérte a laptopját, mert szüksége volt rá. Mondta, majd valamikor megkapom, ha már nem kell neki. Éjjel mintegy mellékesen közölte:
- Hát azt már te úgy sem fogod viszont látni az életben többé...
Képtelen voltam a szavaira figyelni tovább, annyira megütköztem a hallottakon. S nem azért, mert akkora szükségem van arra a laptopra. Nem azért... Csak tudnám megállni, hogy ne szökjenek a szemembe könnyek ilyenkor.

Elmúlik?