Szegény legény vagyok én...

Szinte biztos, hogy anyaként elfogult vagyok. De szeretem a rajzainak erős, élénk színeit, ami nem engedi a szemet tovább kalandozni.

Már jó hazamenni...

Annyira szívfájdító volt látni, ahogy ott feküdt eldőlve, mozdulatlanul a jázminbokor levelei között.

Felébred, rám sandít, nyújtózik egyet, s mielőtt fotózhatnám, elúszik...

Annyira jól estek a szavai, hogy beléjük szerettem... Mert oly kevés, aki úgy érzi és látja, ahogy te magad is.

" ...'melléd lehet halni' Judit, annyira szép, romantikus a képed.
Bujkál benne valami búcsúzás, valami elmenetel, színeiben a melegség és az örökké tartó szeretet, szerelem érzéseivel.
A hattyú, ha elveszíti párját, maga is mellé hal.
Mára talán (?) ez egy picit divatjamúlt szemléleté vált,
de a képed hangulata erre emlékeztetett...
Nagyon finoman fogalmazott, csodálatos fotó.
Gratula___növény___"

Sok-sok fotó itt több oldalon!

Látni szerette volna, de talán már  sosem küldhetem el neki...
Ő készítette. Én csak csodálom érte. Soha nem merném (mertem) elmondani neki, mennyire büszke vagyok rá, hogy ilyenekre képes.
Hallgatom őt, ahogy mindenről elfeledkezve mesél, hogyan fogja felépíteni. Aztán egyszer csak meglátom a stúdió falára erősítve. Szép. Szinte félve simítom végig az ujjaimmal... Lecsiszoltatta a tányér oldalát. Mert szóltam, talán úgy még szebb lenne. Elmosolyodom. Belesüppedek a kanapéba, ő pedig eltűnik pár pillanatra, hogy zenét varázsoljon...