A hűtlenségről // Chanson

2012. január 26.

Tegnap este Müller Péter pár soros mondanivalója döbbentett rá, mennyire másképp éljük meg Zével az életet, mennyire másképp gondolkodunk kapcsolatokról, házastársi hűségről, mint annyian körülöttünk. Persze mondhatjuk azt, Zével egyedi a helyzetünk azokhoz képest, akik hosszú-hosszú évek házasok. Mindketten éltünk házasságban, voltak kapcsolataink a házasságunk előtt és után is. Voltunk megcsalva és mi is csaltunk meg másokat. Talán épp ezért el bennünk a vágy, hogy a szeretet, a bizalom, a biztonság, a tisztelet mellett a szerelmünket tisztán tudjuk megőrizni.
Müller azt írja:
"Ha egy férj megcsalja a feleségét, de mondjuk nem annyira, hogy el is akarja hagyni, ott maradna mellette, de az asszonynak fáj, nagyon fáj, mert megsérül a női önérzete. (...) Ha ilyenkor "csak" a nő sérül meg benne, helyre lehet hozni, ha nehezen is. Mert bár első indulatában elítél a megsebzett nő, mégis fölmenthet a benne élő bölcs Ember, aki tudja, hogy a nemi vágyakon túl létezik egy mélyebb szövetség közöttetek, amely nem sérült meg. Ha azonban az Ember sérül meg, akkor nincs tovább. Akkor nincs miről beszélni, mert ez a biztos jele annak, hogy hiányzik a férfi-nő vonzalomnál mélyebb, valódi szeretet."
Nem gondolnám, hogy egy házasságtörés következményeként csak a női önérzet sérül. Ennél sokkal többről van szó. Az egész női mibenlétünk, az eddig kiteljesedett női mivoltunk az, amit porrá zúz a másik. Talán nem én vagyok az egyetlen nő, aki egy ilyen helyzet után megannyi kérdéssel gyilkolta a lelkét. Miért tette? Mit csináltam rosszul? Miért nem vettem észre, hogy kevés vagyok? Mi az, amire vágyott mellettem, s én nem tudtam megadni? Miért akartam azt hinni, hogy velem nem teszi meg azt, amit másokkal?
Nem csak megalázottnak, elveszettnek érzed magad, hanem mocskosnak is. Mert a másik nem csak elárulta a szövetségeteket, de be is piszkította azzal, amit tett. S akkor ezt elintézzük azzal, hogy sérül a női önérzet?
A szeretet egy addig jól működő kapcsolatban erősebb mindennél. Felülemelkedhetünk a fájdalmainkon, képesek lehetünk a megbocsátásra. Mint ember. Mint nő. De maga a kapcsolat már sosem lehet olyan, mint annak előtte. Már nem tudsz az lenni, akivé váltál önmagad és a másik által, nem tudtok már azzá lenni, akivé formáltátok egymást. Már képtelen leszel a kiteljesedésre a másik mellett, mert az életetekbe akarva-akaratlan befészkelte magát a bizalmatlanság. Persze megértem, ha valaki sok évnyi házasság után azt mondja, megbékél a helyzettel... Talán azért teszi, mert reménykedik, hogy a sebek idővel begyógyulnak, talán csak azért, mert nem akar egyedül maradni. De ez iszonyatos harc és megalkuvás az ember életében, amit nem gondolnám, hogy első helyen a szeretet motivál. Utóbbi esetben inkább a félelem. Annak pedig nincs köze a szeretethez.
Talán nem véletlen az sem, hogy a Biblia egyedül a házasságtörésnél engedi meg az elválást. Sokszor beszélünk a házasság szentségéről. De hová tűnik ez, amikor kettő mellett helyet kap egy harmadik, akár negyedik?
Tehát mit tudok tenni az első haragomon túl? Elbocsátom szeretettel a másikat. Az elbocsátás nem feltétlen jelenti azt: már nem szeretlek. Ha bűnt követsz el, s Isten látszólag hátat fordít neked, nem azért teszi, mert már nem szeret. Sőt.
Úgy gondolom, ha fentről rendelték mellém a másikat, akkor újra találkozunk. Valamikor később. Más-más emberként. Nem folytatunk egy kapcsolatot, hanem egy újat kezdünk. Ha nem ő a nekem rendelt, akkor tudatosan vagy tudattalanul kinyitottam egy ajtót, hogy talán beléphessen rajta az igazi.

Eddig 14 komment érkezett

1. perenne
2012. 01. 27. 7:42
1.) A megcsaló, ha lebukik, általában először a másikat kezdi hibáztatni, mert úgy kicsinyítheti a maga hibáját. És az ilyenkor elhangzó mondatok (amikben van igazság is), de rengeteg ferdítés is, általában felejthetetlenek.
2.)Én is úgy gondolom, ki-ki maga dönt. De pl én a házasság megtartását tekintettem a legfontosabbnak, mindaddig, míg rá nem jöttem (sokkal előbb kellett volna), ez csak nekem fontos. Akkor egyedül nem harcolok felkiáltással megálltam és jól kisajnáltam magam. Kár volt. Jól jártam. (Magam tapasztalata, nem példa, nem tanács.)
3.)Kéretlen tanács: Aki a kapcsolat fenntartása mellett dönt, azért figyeljen jól, a másik kegyesen visszatér a családi fészek romjaiba, vagy az okok feltárása után komolyan részt is akar venni, annak újjáépítésében.
2. reszegszamar
2012. 01. 27. 9:21
Chanson, egyetértek, kiemelten azzal a passzussal, miszerint az ilyen megbékélést nem elsősorban a szeretet vezérli. Az is figyelemreméltó, hogy a szeretet diktálta megbocsátást csak az egyik féltől várjuk. A másik féltől nem kérjük számon, hol volt benne ugyanez az emberi szeretet, amikor elárulta, megalázta, semmibe vette a másikat. Az eleve kiosztott szerepek - "megtévedtek" és megbocsátók - hamisak. Külön kategória, amikor egy hosszú szövetségről van szó. Az érv általában az, hogy azért kell megbocsájtani, mert nem szabad kidobni azt a sok-sok együtt töltött évet, amit a másik ugyan egy mozdulattal a szemétbe hajított, még, ha esetleg átmeneti időre is. Kikotorni ki lehet, akár közös megegyezéssel is, de szaga lesz, és marad.
3. chanson
2012. 01. 27. 13:41
perenne:
1.Szerintem az egyik legalapvetőbb ferdítés egy kapcsolatban, ha a nő lép félre, akkor a világ szajhájává válik (ez főleg akkor megmosolynivaló, mikor a férj szerint ő már nem kellene senkinek), ellenben a férfival, aki csak egy gyenge pillanatában eltévedt, s nekünk kötelességünk megbocsátani neki. Annál is inkább, mert szerinte mi voltunk az "ok".
2. Sokáig én is így voltam ezzel, míg meg nem értettem, többet ártok a gyerekeimnek egy hamis családképpel, mint egy esetleges válással.
Láttam már embereket évek múltán "kibékülni", másképp élni egy új közös életet. S látok embereket, akik szinte azonnal visszafogadták a párjukat. Állítólag túl léptek a történteken, de sehol egy boldog mosoly, sehol egy utalás a másikra, sehol egy közös fotó. S ez csak azért tűnik fel, mert saját fotók, történetek vannak: kihívónak tűnők, boldogtalan tekintetűek, álomvilágot sejtetőek. Számomra szomorúak.
3. A megbocsátó félnek mindig figyelni és résen lenni nagyon fárasztó feladat, mert aki egyszer "megérezte az ízét", arra vigyáznunk kell. Több okból is. Ha minden megy tovább a maga útján, akkor azért. Ami addig nem volt jó, eztán jó lesz? Ha megváltozik a kapcsolatunk, akkor az új helyzet miatt, ami szokatlan mindkettőnk számára. Hogy jó-e? Később derül ki.
Tudok olyanról is, aki a sokadik után "megtért", miután nagy árat fizetett. S biztos van olyan is, aki az első kilengés után észbe kap(na). Férfi és nő is.

Nagyon nehéz dolgok ezek... De tényleg azt tartom, mindenki a számára legjobb módon dönt, legyen a döntés bármi, hogy mi okból teszi, ezt magának kell megvizsgálnia.
A magam részéről "holtomiglan, holtodiglan" párti vagyok, de nem minden áron. :-)

rsz: Sokan élnek hamis kapcsolatokban, és elégszenek meg azzal. Ki ezért, ki azért hunyja be a szemét és tesz úgy, mintha nem látna.
A mai elidegenedett világban talán már az a feltűnőbb, "szemet szúró", ha valakik megmaradnak hosszan tartó szerelemben. Talán ők azok, akik az évek alatt mernek egymással kommunikálni, meg merik beszélni a jót és a rosszat is, hogy aztán közös nevezőre jussanak.
4. kékleány
2012. 01. 27. 15:14
Én is, ha úgy tetszik "holtodiglan-holtomiglan"-párti vagyok, és amilyen makacs, szinte még azt is mondanám, minden áron. Tudom, kevesen osztják ezt, de (és talán ezt már ki is fejtettem valahol) az a bizonyos "jóban és rosszban" számomra nem azt jelenti, hogy a rossz, az valami materiálisan megfogható rossz, pl. hogy nincs pénzünk, vagy nem lehet gyerekünk, hanem a megcsalatás is benne van. A rosszban az az, amikor a párod félrelép, és te emelt fővel tudod ezt átélni, vagy amikor beleszeret másba, netán te magad szeretsz bele másba, és _ Isten segítségével - még ezt is "kibírjátok". Nyilván az itt véleményt mondók nem abba a kategóriába tartoznak a leírtak alapján, akik az első nehézségtől is azonnal kihátrálnának egy kapcsolatból, de ha úgy tetszik, én még ennél (nálatok) is "szigorúbb" vagyok - és nemcsak mással szemben.
A témában ajánlom figyelmetekbe egy nemrég leadott tévés beszélgetést, bár én ott a "Négy szellem" közül csak az egyikkel tudtam igazán egyetérteni. Itt vissza lehet nézni:
videotar.mtv.hu/Videok/2012/01/21/11/Negy_szellem_2012_januar_20_.aspx
5. chanson
2012. 01. 27. 15:31
kékleány: Értelek és megértelek téged is. :-)
Kibírni ki lehet, mint írod... Isten átsegít, ezzel egyetértek. De hány ember életében van jelen Isten? Ha nincs, mi az ára annak, hogy "kibírom"?
Lehet gyengeség, de nem szeretnék "emelt fővel" boldogtalan, s megkeseredett lenni... Átéltem már, hogy a magánytól legszívesebben üvöltöttem volna valaki mellett. Átsírtam a napjaimat, heteimet. Aztán máshol kerestem vigaszt. Hiba volt.
Anno az úrban házasodtam. Látod, mégis... El sem tudtam képzelni, hogy miket élek meg majd egyszer. S ott a sok kérdőjel... Mit szabad? Mit nem? Mi helyes? Mi nem az? :-)
6. Holnap
2012. 01. 27. 20:57
Jó téma... Hosszan lehet erről beszélgetni és azt hiszem rögtön mindenkinek megvan a maga határozott véleménye... Elgondolkodtam, ahogy a soraitokat olvastam: mennyi igazság. Valahol összeérnek a vélemények, máshol eltávolodnak és mind igaz. :)
Ha a hűség- és megcsalás témájára nézek, első körben nekem is a holtodiglan- holtomiglan jut eszembe. Megcsalni és megcsalva lenni nekem sem fér bele, a fentebb vázolt okokból: a "kapcsolat szentsége" törik össze, esszenciája illan el, a szövetség bomlik meg. Nem jó...
Mégis mindemellett tudjuk: oly sokan "vétenek ez ellen". Nap mint nap megtörténik. Mindenkinek megvan a saját (gyakran jól megindokolt, kiagyalt) oka, indoka. Amivel lehet egyetérteni vagy vitatkozni... De vajon mi van a hátterében, a kiagyalt dolgok alatt lelki szinten? Hihető-e, hogy biológiai szükségleteink rángatnak bele minket a helyzetbe? Vajon miért nem vállaljuk a felelősséget? Miért nem tudjuk kimondani, hogy valami elszakadt a lelkeink között?
Szerintem a kulcs itt a ragaszkodás... Erősen ragaszkodunk akár a rosszhoz is, mert -valljuk csak be- egyik félnek sem könnyű azt mondani, hogy vége. Elengedni a megszokottat, -még akkor is ha minden perc abban a kapcsolatban már jóideje csak szenvedés- iszonyú nehéz és fájdalmas. Úgy hiszem, hogy a megszokás valamiféle (hamis) biztonságérzetet kelt. Talán ez az, amiért megcsalunk vagy tűrünk, ahelyett, hogy szakítanánk... mert kell a biztonság.
Micsoda erő kell például ahhoz, hogy egy családanya azt mondja a gyerekeiért vállalt felelősséggel, hogy elhagyja a férjét, amikor elképzelése sincs, hogy miből tartja majd el őket...
Arra szerettem volna kilyukadni, hogy általánosságban nekem is igen sarkos véleményem van erről, de ugyanakkor érzem, hogy semmi sem fekete- és fehér... Chanson szavait idézném: "Nagyon nehéz dolgok ezek... De tényleg azt tartom, mindenki a számára legjobb módon dönt, legyen a döntés bármi, hogy mi okból teszi, ezt magának kell megvizsgálnia."
7. anyuss
2012. 01. 28. 8:47
Elválás, különélés értelemben bármilyen ok miatt lehetséges, egyházi váláshoz, pontosabban a házasság érvénytelenítéséhez viszont egyáltalán nem indok a hűtlenség.
8. chanson
2012. 01. 28. 10:37
Holnap: Teljesen igazad van.
Ezt kiemelendő:
"De vajon mi van a hátterében, a kiagyalt dolgok alatt lelki szinten? Hihető-e, hogy biológiai szükségleteink rángatnak bele minket a helyzetbe? Vajon miért nem vállaljuk a felelősséget? Miért nem tudjuk kimondani, hogy valami elszakadt a lelkeink között?
Szerintem a kulcs itt a ragaszkodás... Erősen ragaszkodunk akár a rosszhoz is, mert -valljuk csak be- egyik félnek sem könnyű azt mondani, hogy vége. Elengedni a megszokottat, -még akkor is ha minden perc abban a kapcsolatban már jóideje csak szenvedés- iszonyú nehéz és fájdalmas. Úgy hiszem, hogy a megszokás valamiféle (hamis) biztonságérzetet kelt. Talán ez az, amiért megcsalunk vagy tűrünk, ahelyett, hogy szakítanánk... mert kell a biztonság."

Itt a pont. :-)

Még valami. Ehhez a gondolatodhoz:
"Micsoda erő kell például ahhoz, hogy egy családanya azt mondja a gyerekeiért vállalt felelősséggel, hogy elhagyja a férjét (...)"
Van, amikor nem erő kérdése ez, egyszerűen harc az életben maradásért.

anyuss:
Számomra az. Ezért is:
Ekkor farizeusok mentek oda hozzá, hogy kísértsék, és megkérdezték tőle: “Szabad-e az embernek bármilyen okból elbocsátania a feleségét?” Ő így válaszolt: “Nem olvastátok-e, hogy a Teremtő kezdettől fogva férfivá és nővé teremtette őket?” Majd így folytatta: “Ezért hagyja el a férfi apját és anyját, ragaszkodik feleségéhez, és lesznek ketten egy testté. Úgyhogy már nem két test, hanem egy. Amit tehát az Isten egybekötött, ember azt el ne válassza.” Erre azt mondták neki: “Akkor miért rendelte el Mózes, hogy aki elbocsátja a feleségét, adjon válólevelet neki?” Jézus így válaszolt nekik: “Mózes szívetek keménysége miatt engedte meg, hogy elbocsássátok feleségeteket, de ez kezdettől fogva nem így volt. Mondom nektek, hogy aki elbocsátja feleségét ["egyéb okból"] a paráznaság esetét kivéve, és mást vesz feleségül, az házasságtörő.”
- Máté 19:3-9

Máté 5:32 is leírja.

De nagyon tanulságos elolvasni Derek Prince írását erről:
soospeter.blogspot.com/2011/11/valas-es-ujrahazasodas-biblia-alapjan.html

:-)
9. anyuss
2012. 01. 28. 11:30
Lehet bírálni a katolikus egyházjogot, ez (sajnos) egyelőre nem változtat a tényeken :)
10. chanson
2012. 01. 28. 12:53
anyuss:
Nem bíráltam azt, mivel te csak egyházról írtál. Amit elfogadok útmutatóként, az a Biblia. :-)
A katolikus egyházjog nem érdekel, akik a katolikus egyház tagjai és úgy gondolják, tartsák be annak törvényeit. Nincs ezzel semmi gond.
De ha a válásról így vélekedik bármely hithű katolikus, akkor bizony tartson be mindent, gondolok itt a házasság előtti szexuális élettől, fogamzásgátlóktól való tartózkodásra, önmegtartóztatásra, stb...
www.katolikus.hu/vademe.html
Érdekes olvasmány. :-)
11. Orbán Gábor
2012. 01. 28. 13:26
Szeretem ahogy Kékleány fogalmaz. Precíz, pontos. Nem tudálékos, nem akar fontoskodni. Gondolkozik mielőtt hozzászól. Minden betűjével, s azok tartalmával tökéletesen egyetértek. Lelkemből beszélt!
12. chanson
2012. 01. 28. 13:58
og: Vajon miért is sejtettem? :-)
Annyit hozzáfűznék, hogy szerintem az itt jelenlevők közül senki hozzászólása nem volt tudálékos. Mindenki csak azt írta, ahogy ő gondolkodik erről a dologról. Így van ez jól.
13. anyuss
2012. 01. 28. 20:06
Magánügy h ki mit tart önmagára nézve kötelező iránymutatásnak, csak mivel a bejegyzésben a "házasság szentségét" említetted, a katolikus egyházra asszociáltam. Amelynek szabályrendszerét szintén a Biblia szavaira támaszkodva dolgozták ki... :)
A kevésbé tudálékos (höhö) véleményem pedig az, h a házasságtörésen kívül egyéb módjai is vannak a másik elárulásának, és nem biztos h ezek kevésbé sértő, kevésbé romboló dolgok.
14. chanson
2012. 01. 28. 20:40
anyuss: Nem a katolikus egyházra, általánosságban a keresztény egyházakra gondoltam. S valóban magánügy, ki hogyan gondolkodik erről, ezért is írtam, hogy senki véleménye nem tudálékos, mindenki a saját elgondolását osztja meg, ami semmiképp sem értéktelen.
Igen, vannak más módok is, hogy elárulja egyik fél a másikat. Jómagam is tapasztaltam ezt. Valaki valahol majd ezekről is ír egyszer... :-)