Krisz hetek óta kezeli a térdem. Javul.
Fél éve még azon morfondíroztunk, mielőbb rá kéne magam szánnom a műtétre. Ma fel sem merül bennem az, hogy nem gyógyulok meg. De nem csak ezért szeretek Kriszhez járni. A beszélgetéseink miatt is. Elgondolkodtatnak, visznek előre. Érzem, hogy nem csak a testem, a lelkem is gyógyul.

Talán egy éve is elmúlt, hogy Medve Münchausen báró bejelölt ismerősnek FB-n egy vadiúj accounttal. Zé kérte, hogy igazoljam vissza, meglátjuk, mit akar. Hát nem igazán láttunk meg semmit, mert miután szembesült kettőnk közös fotójával, valamint azzal, hogy el vagyok jegyezve, azonnal törölt.
Pár napja a fent említett helyen üzenetet küldött egy ismerőse:
- Élsz még? Mi van Gagarinnal?
Mit tudhatnék én Münchausen báróról? Mondjuk, hogy semmit sem tudok. Ha hallok valamit, majd felhívom, ha fontos. Két perces néma csend, majd írja, nem tudom hívni, mert külföldön tartózkodik. Rákérdeztem, dolgozik-e. Számomra gyanús, két perces "csend". Nyaral, majd jön haza, ha nyer pókeren. Aha, ilyenkor... nyaral. Eszembe jut, már dolgozott együtt Münchausen báróval, külföldön is. A válaszon vajon miért kellett ennyit gondolkodni? S Gagarinról nem tudnak a kocsmában. Meg az autót sem látják. Érdekes, más látja... Miért érdekli, miért nem mentem még férjhez? Hogy jól vagyok-e?
Furcsa, szinte nyomasztó érzés lesz rajtam úrrá. Kilépek a beszélgetésből.

Annak idején mindig bejárt a munkahelyemre. Tudta, hogy van valakim, de nem érdekelte. Udvarolt, virágot hozott. Hiába mondtam neki, értse meg, köztünk semmi nem történhet. Akkor sem, ha már nem lesz senkim. Ettől függetlenül élveztük egymás társaságát, időnként beültünk egy-egy cukrászdába, hogy órákon át beszélgethessünk. Bizalmas barátokká lettünk a hónapok alatt, óvatosan egyensúlyozva a kötélen. Mikor bajba kerültem, segített. Ő volt az egyetlen, aki törődött velem, ami nagyon sokat jelentett számomra akkor. Homály fedi már az emlékeim, de ezt tudom, egy idő után elveszítettem a fejem. Arra emlékszem, az után az este után, ott álltam a járda szélén a lámpák sárga fényében várva a taxira:
- A francba, a francba... a francba... - szinte fuldokoltam. Mocskosnak éreztem magam. Egy szajhának, aki épp fizetett valamiért. Nem is emlékszem, mikor találkoztunk újra.
Aztán az élet elsodort minket egymás mellől, tavaly ősszel futottunk össze, már Zével az oldalamon. Örült nekem. Látta a gyűrűt az ujjamon, nem szólt, csak mosolygott. Bevallom, szinte megnyugvást éreztem, hogy újra láthatom őt. Akkor értettem meg, hogy túl kell lépnem a múlton, hisz barátként nagyon fontos nekem.
Pár hete hívott fel, ami teljesen meglepett. Rákos daganatot diagnosztizáltak nála. Segítséget kért. Hogy ne adtam volna? Azóta már elkezdett járni nadis kezelésekre is. Lelkes, ami jó érzés. "Ijesztgetem", rajta lesz a szemem. Legalábbis addig biztosan, míg meg nem gyógyul.

- Miért ezzel szeretnél foglalkozni?
- Gyógyítani szeretnék, segíteni embereken.
- Ebből akarsz megélni a későbbiekben?
- Nem gondolkodom ezen. Én egyszerűen csak segíteni szeretnék másokon. Ez irracionális?
- De hát nincs munkád.
- Ez nem munkahely. Ha azzá teszed, elveszíted azt, ami a lényege az egésznek. Ezt másért teszi az ember.
- Mi másért?
- Mert ezt diktálja a szíve. Azt érzem, amit teszek, az jó. Békét érzek magamban ezzel kapcsolatban.
- S a többi? A megélhetés?
- A többi dolog is meg kell, hogy oldódjon. Ha úgy érzed, megtalálod az utat, ami jó lehet számodra, akkor az az út olyan helyekre visz, ami által ki tudsz teljesedni. Nem?
- Ez kicsit bizonytalanul hangzik még.
- Igen, ez még kicsit az. Még az elején járok valaminek. Nem jelenthetek ki teljes bizonyossággal dolgokat, amikről jóformán semmit sem tudok.

Na most nem lehetne kérni azt valahol, hogy legyen egy olyan nap az életünkben, mikor nem történik semmi rendkívüli? Ma épp az E.ON kedves munkatársai akarták leszerelni először a villany-, majd a gázóránkat, holott nem is mi tartoztunk, hanem a szomszéd, akivel egy házszám alatt lakunk. Miután Zé elmagyarázta nekik, hogy rossz helyen járnak, még nekünk kellett magyarázkodni, majd mikor felderengett nekik, hogy mégsem hazudozunk, megkérdezték, a szomszédhoz hogy lehet bejutni. Zé közölte velük, hogy az (szerencsére) nem tartózkodik a lakásában, amire csak annyit mondtak, őket ez nem érdekli, anélkül is szerelnek. Na és a magántulajdonjog? Miért is gondolják, hogy azt nem kell figyelembe venni? Mert ők a nagybetűs szolgáltató emberei, akik bármit megengedhetnek maguknak csak azért, mert te tartozol?
A végén már arról beszéltek, kiássák a gázvezetéket a ház előtt. Mivel mi is azon keresztül kapjuk a szolgáltatást, nem igazán díjaztam az ötletet. Abba bele sem gondoltam, hogy akár a médiában is szerepelhettünk volna az egész pereputtyal családdal, persze a helyi rendvédelmi szerv kiküldött emberei is belemosolyoghattak volna a kamerába, a szolgáltató eltökélt munkatársairól nem is beszélve.

Aki ismer, tudja rólam, hogy képes vagyok tűrni szinte a végtelenségig. Sokszor sztoikus nyugalommal élem meg a történéseket, amiktől mások adrenalinszintje az egekbe emelkedik.
De azért vannak dolgok, amik időnként igenis felbosszantanak. Ilyen az ostobaság és az ezzel párosuló értetlenség. Mikor valaki magyarázza azt, ami teljesen másról szól, mindezt teszi azért, hogy igaza legyen. Az esetlegesen feltett kérdéseket pedig vagy nem hallja meg vagy nem érti, de teljesen másra válaszol, pontosabban nem válaszol, csak mondja, mondja és mondja... a magáét. Egyet nem értek. Miért kíváncsi a véleményemre vagy miért tesz úgy, mintha kíváncsi lenne, mikor úgy sem érti meg, mert egyszerűen nem is akarja megérteni, mert esetleg az más, mint az övé és az már nem illeszkedik az ő kis világába?
Ezt még tanulnom kell. Figyelni a másikra, s közben nem szólni, csak egyszerűen felülemelkedni a hallottakon. Magamat érzem még gyengének, hogy erre nem vagyok képes. Még...

"Szeretem, mikor azt érzem, hogy majd megfulladsz... " (Zé)

Most, hogy véletlen rátaláltam Vlagyimir Viszockij (1938-1980) egyik albumára (azóta sem tudok leszakadni róla), eszembe jutott a szigorú Éva néni, aki ha velünk sajnos nem is, de az oroszok iránt teljesen elfogult volt. Nem is elfogultság volt ez, inkább valami beteljesületlen, plátói szerelem, aminek mi sok-sok dalt köszönhettünk. Emlékszem, annak idején milyen beleéléssel énekeltük Viszockij egy-egy dalát az óráin. Sokszor teljesen belefeledkeztünk a zenébe... Volt kedvenc dalom - Песня о друге - is, amit otthon egyedül üvöltöttem bele a világba, mikor senki sem hallhatott.

Szerintem nem csak hős, de minden bizonnyal szerelmes is vagyok, mert Zének csak felszeleteltem azt az egy fej vöröshagymát a vacsorájához, amit annyira megkívánt. Mit is tehettem volna, mikor ma lombtakarítás közepette kisebb balesetet szenvedett, s azóta szinte minden mozdulatnál jajdul egyet. Így legalább tuti biztos, hogy egy napig nem szeretnék csókolózni vele, s éjjel is csak akkor bújhat hozzám, ha épp "hátat fordítok" neki.

A nap vicce

...spekuláció folyik Magyarország ellen, "meghatározó magyar pénzügyi területeken, tehát az állampapír, a forint, a CDS felár, és úgy általában az országgal kapcsolatos pénzügyi bizalom terén". "Ez sajnálatos, ennek nem kellene így lennie", pontosan azért, mert a Magyarország kormánya bizonyította, hogy a pénzügyi egyensúly szempontjából az Európai Unió legjobb országai közé tartozunk - mondta Matolcsy György.
(MTI)

Már épp mozdultam, hogy felkeljek, mikor magához húzott, szorosan átölelt és a mozdulataival mondta el:
- Nem akarom, hogy eltávolodjunk egymástól, mert te az enyém, én a tied... Veled akarok mindent és azt szeretném, hogy te velem...
Szóval most szent a béke, bár harag az eddig sem volt.

- Láttad ma a híreket?
- Nem.
- Emlékszel a maronicsra?
- Nem.
- Tudod, az a magas, szemüveges gyerek általánosban!
- Nem. Az osztályodba járt?
- Felettem. A diákönkormányzat vezetője volt.
- Jaj, tudom! Aki mindig akkorákat köszönt. Túlságosan is udvarias volt mindenkivel, afféle mintagyerek.
- Aha! Na... Képzeld, őt körözi a rendőrség csalásért.
- Mi van?
- Velem járt most suliba. Előtte meg jogi asszisztensnek készült. Pár hete közölte, hogy otthagyja a sulit, mert kapott egy sokkal jobb lehetőséget.
- Ez még nem büntetendő...
- De ő álügyvédként kereste a pénzét!
- Ne már! Ő? Szinte hihetetlen. Ha jól emlékszem, nagyszülők nevelték. Sajnálom őt. Meg a nagyszüleit is.
- Hát én nem sajnálom! Egy csomó osztálytársamtól kölcsönkért, aztán meg szórta a pénzt. Mindent megkapott a nagyszüleitől régen is. Miért kéne sajnálni?
- Mert valamiért ilyen lett... Az ember nem születik csalónak. Ilyenné lesz. Valamiért.

Nem néztem körül, csak mentem előre. Sietnem kellett. Hirtelen farkasüvöltés törte meg a csendet. Mi ez? Az előttem álló kérges fa odvából hallatszik ez a fülsiketítő vonyítás, szinte megijeszt. Megtorpantam. S akkor újra meghallottam... Te jó ég, én ezt nem is álmodom.
- Zé, hallod ezt? Ez a kutya...
Zé félálomban vánszorgott ugrott ki az ágyból, kinézett az ajtóból a nappaliba.
- Cseppke*! Mit csinálsz?
Nem is emlékszem, hogy került vissza mellém, csak mikor szólt, akkor tértem magamhoz valamelyest:
- Tudod, mit csinál?
- Nem...
- Alszik? Érted? Békésen alszik... Én meg beleszőttem az álmomba a hülye vonyítását.
- Én is. Biztosan farkasnak képzelte magát. Pont úgy vonyított.
- Ja és vadászott... mint az ősei tették.
- Na ja, hogy ő vadászott... Mert olyan bátor. A radírpókra esetleg... - vihogtam magamban, már álmaimba szőve válaszom.

* Cseppke másfél éve lakik nálunk. A fentiekből kiderül, a kutyák nemzetségébe tartozik. Vélhetőleg. Mikor döntöttünk arról, hogy hazahozzuk, úgy tudtuk, törpeuszkár. Ma már csak abban vagyunk biztosak, az anyja az volt. Rég meghaladta a törpeuszkárok méretét, s most leginkább egy bozontos pulihoz hasonlít. Elmondhatjuk, hogy az eb teljes mértékben hasonult a család tagjaihoz: állandó kényeztetést igényelne, mindig pofázik ugat, és a nap nagy részét lustálkodással tölti. Kedvenc elfoglaltsága az esetlegesen széthagyott papírzsebkendők apró darabokra tépkedése, s a fürdőszoba szemeteséből zsákmányul ejtett intimbetétek nappali közepén való kiterítése. A bátorságáról inkább nem tennék említést, de ugatni azt tényleg szeret. Nem tesz különbséget ember és hulló falevél között.

Az a kis házikó már hosszú évek óta megbújik a magának mindenhol utat törő bozóttal benőtt fák között. Mikor a gyermekeim kicsik voltak és sétáltunk a tóhoz, mindig lelassítottak a kunyhó melletti úton. Félelmetesnek tűnt számukra a hely, nem mertek a házikó közelébe menni. Csendben kellett lépkednünk, mert ezen a helyen lakott (vagy még lakik is?) a hét törpe, s vigyáznunk kellett fel ne ébresszük őket.
Pár napja kettesben jártunk a tó felé. Mikor megláttam a házikót, mely köré leplet vont a késő délutáni köd, nem tudtam ellenállni a csábításnak. Elő kellett vennem a fényképezőgépet. Megörökíteni ezt a helyet olyannak, ahol a mesék szereplői életre kelhettek. Amilyennek a gyermekeim láthatták annak idején.

"A koszos edények azt bizonyítják, hogy etetem a családom, a teli szemetes, hogy takarítok utánuk; a rendetlenség azt, hagyom hogy a gyermekeim jól érezzék magukat és felszabadultan játszanak; a felhalmozott vasalni való azt, hogy tiszta ruhában járatom a őket; a nedves kád pedig, hogy lefürdetem a gyermekeim mindennap. Ezért ha legközelebb nálunk jársz, kétszer gondold meg, mielőtt ítélkeznél! Ha azért jössz, hogy meglátogass minket, gyere hozzánk bármikor, ha a lakásomra vagy kíváncsi, jelentkezz be, mielőtt jönnél! Másold át a státuszodba ezt, ha te is egy büszke szülő vagy!"

Közösségi portálokon olvasom a szöveget, ami most nagy népszerűségnek örvend. Hát nem tudom... Lehet, velem van baj. Merthogy:
- Már főzés közben is elmosogatok/tunk, étkezés után újra, mert nem szeretem/jük, ha órákig áll a mosogatóban a koszos edény. Arról pedig szó sem lehet, hogy reggelre ott maradjon a mosogatnivaló. Lentebb kiderül, miért.
- A teli szemetest mindig kiviszi valaki, általában hetente kétszer, mivel akkor jönnek üríteni a kukát is.
- A rendetlenségtől (Zé a megmondhatója) sikítófrászt kapok, ezért a közös helyiségekben elvárom, hogy rendet tartsanak a gyerekek is, ha a saját szobájuk problémát is jelent számukra. Míg kicsik voltak, akár naponta is porszívóztam, rendet raktam, mert utáltam annak tudatában lefeküdni, hogy reggel káosz fogad a lakás különböző pontjain, s ez rányomja a bélyegét a nap hangulatára.
- A vasalnivalót sosem halmozzuk fel, minden megy szépen, összehajtogatva a szekrény mélyére (anyukám itt szisszenne fel az olvasásban). Használat előtt, úgy is vasaljuk őket. A tiszta ruha kosárban áll, míg el nem tesszük. Eddig még nem vettem észre, hogy valakit is zavart volna egy kosárnyi ruha látványa.
- Nem kevesen fürdünk egy nap, de nálunk a kád magától szárad... Mellesleg még egy vendég sem fordult felém olyan kéréssel, hogy nálunk tisztálkodna, s ha lehetséges, azonnal töröljem szárazra a kádat. Sőt meg sem nézik azt. Megjegyzem, ennél a mondatnál jót mosolyogtam látva, hogy felnőttkorú gyermekek anyukái biggyesztették ki az üzenőfalukra a szöveget, át nem gondolva annak teljes tartalmát.
Konzekvencia:
Szóval amikor nálunk jársz, nem marad el a gyilkos mosoly, ha még sincs tökéletes rend, s beszólsz valamiért, mert nincs közöd ahhoz, mi van a lakásban; ha nem tetszik, elmehetsz.
Ja! Ha előre bejelentkezel, akkor sem fogok a kedvedért nagytakarítást csinálni, esetleg körülnézek, hogy ne fogadjon olyan látvány, ami felettébb kellemetlen lenne mindkettőnk számára.
Magamra nem hiszem, hogy büszkének kéne lennem csak azért, mert szülő vagyok. A gyermekeimre igen... Én csak teszem a dolgom. Hol jól, hol rosszul. Ennyi.

- Azt pedig hidd el, hogy nincs neked semmi bajod azon kívül, hogy komplett idióta vagy! De ettől vagy szeretnivaló! - mondja ezt nekem Orbán Gábor. Mondtam már, hogy én is szeretlek? Mosolygós smiley.

Akárhányszor hallgatom, mindig lenyűgöz a The Piano (Jane Campion, 1993) című film zongorajátéka, melynek szerzője a szemüveges, számomra cseppet sem szimpatikus fizimiskájú Michael Nyman, aki a zenei minimalizmus megalkotója, s egyben az első számú európai művelője.
Le sem kell hunynom a szemem, egyszerűen csak érzem, ahogy sodor magával a muzsika (The Heart Asks Pleasure First/ The Promise). Nem szeretném, hogy véget érjen...

Na jó! Most úgy érzem, elég... A nagyobbik baj, hogy nem látok megoldást sem. Ennek egy oka van. A megoldáshoz én kevés vagyok. Hiába emésztem hetek óta önmagam.

Ma reggelre egy megsárgult papírdarab feküdt postaládánk mélyén az öregek nehézkes kézírásával. Rajta számomra ismeretlen név, telefonszám, majd egy rövidke szöveg:
... (nevem) hívja fel a fenti címet!
Elképzelni sem tudom, ki és mit szeretne tőlem. A megadott szám pedig nem elérhető.

Ülök a lottózóban, Zét várom. Velem szembe leül egy kopottas ruhát viselő, idős úr, majd nemsokára megjelenik még elhanyagoltabb külsejű nő. Arcán széles mosoly, ami mögül elővillanak fogai. Mind a kettő. Látszik a két emberen, régóta ismerhetik egymást. Találgatok, talán hajléktalanok lehetnek.
- Na Juliskám! Hoztam a papírokat, amiket majd kitöltünk!
- Azt mindet? - vidul fel Juliska - de én találtam ám ilyen papírt is itt az asztalon!
- Mutasd csak! Na majd ezt is kitöltjük, bízd csak rám! - mondja az idős úr, majd komótosan helyet foglal, miközben a zsebeit kutatja.
- Jaj Juliska, baj van! Otthon hagytam a szemüvegem, nem látok semmit. Ide hallom, hogy röhög most rajtam. Közben Juliska szemeivel már toll után kutat az asztalokon. Sikeresen. Szélesen gesztikulál, s már hozza is.
- Na Juliska, odaadom neked a papírt! Írd, amit mondok! Bejelölöd az első és az utolsó számot. Megvan?
- Megvan hát - válaszol büszkén Juliska, akár egy első osztályos kislány, aki most tanulja épp a betűvetést.
- Na most akkor jelöld be az ötvenhármast!
Juliska keresi, kutatja a számot, de nem találja. Az öregúr látva kínlódását végtelen türelemmel szól hozzá:
- Jaj Juliskám, hát nem fogod te ezt így megtalálni! Hát te sem látsz! Add csak ide! Hátha én látok valamit...
Nézi, nézi a szelvényt. Hiába. Előveszi azt, amit Juliska szerzett az asztalról.
- Na Juliska, addig totózunk! De ez nem elég, azt a másik papírt is add ide! Olvasd nekem fel, mi áll rajta!
- Bá... bá... bájer mün... Na várj! Mindjárt menni fog!
- Na oda mi van írva? A harmadikat olvasd! Itt bejelölöm az egyest.
Juliska szinte repdes az örömtől:
- Most akkor nyerni fogunk? Nyerni fogunk, ugye?
Ekkor az idős úr megérezte, hogy figyelem. Rámosolyogtam. A gesztus kölcsönös volt. Mosolyában mintha valamiféle bocsánatkérés is lett volna Juliska viselkedése miatt. Mintha azt mondta volna:
- Látja, ő itt van velem! Kicsit bolond, de hozzám tartozik...
Nem lehetett nem mosolyogni rajtuk. Nem lehetett, nem szeretni őket.
Szavak nélkül köszöntünk el egymástól, ki-ki a maga útját folytatva. Talán soha többé nem látom őket.

Napok óta nyomaszt valami, amit nem tudom, hogy dobhatnék olyan messzire magam mögé, hogy sose érjen utol.

Az volt férjem évekig nem fizetett gyerektartást. Miután elköltözött, még én sajnáltam. Emlegette is, hogy majd fog ő fizetni, ha lesz tisztességes munkahelye. Lett. Próbáltam megemlíteni a dolgot. Tajtékzott a dühtől, zsarolni próbált gyerekkel, lakással. Egyedül voltam, féltem tőle. Zével sokat beszélgettünk ezekről a dolgokról. Év elején úgy döntöttünk, hogy hivatalos úton igényeljük, ami jár. Zé is fizet a saját gyereke után, akit még csak nem is láthat.
Az ex üvöltött a telefonba, majd gúnyos hangon közölte, hogy nem fogja fizetni a közös hitel felét. Nem érdekli, mi lesz a lakással. Mondtuk, semmi gond, majd ha már nem fizet tartásdíjat, akkor a bíróság levonja a ráeső tartozást a fizetéséből. Röhögött. Mi meg kénytelen, kelletlen nyakunkba vettük a hitelt az elmaradásaival együtt, aminek a havi összege meghaladja a tartásdíjét.
Hetek múlva ült le velünk beszélni, mikor utánajárt mindennek. Már egész más volt a hangja. Mondta, nem lesz ez így jó, mert neki még ezen a hitelen felül is vannak kölcsönei, amit már most alig bír fizetni. Belement, hogy az ingatlan őt illető tulajdonjogát írassuk a nevemre (még folyamatban). Nyerni nem nyertünk semmit, de így legalább biztosak lehetünk abban, hogy az a gyerekeké lesz.

Már többször hallottunk olyan visszás dolgokról rólunk, amiket a gyerekeknek mond ő és az újdonsült felesége is. Zé dühöngött, mikor meghallotta ezeket.
Papírokkal igazolható, hogy mennyire elferdíti az igazságot, hogy engem mocskolhasson évek óta. Az pedig, hogy Zéről alkotnak véleményt, nem tudom hová tenni. Hisz egy év alatt többet foglalkozott a gyerekekkel, mint a saját apjuk valaha is.
Zé kezébe vette a telefont és felhívta. Többször is. Kérte kerítsünk egy időpontot, üljünk le négyesben beszélgetni. Az exet felettébb érdekelte, mit is szeretne Zé. Érdekes módon, erre a beszélgetésre a mai napig került sor. Nem miattunk. Nem mi voltunk azok, akik nem merték felvállalni önmagukat, akik nem mertek odaállni a másik elé.
Nemrég az ex annyit mondott Zének:
- Én nem kérnék pénzt mástól arra, hogy eltartsam a gyerekeket!

S hogy miért nyomaszt ez az egész? A legnagyobb lányom segítséget kért az apjától, amire annak a válasza az volt, hogy elédobta azt a bérről szóló igazolást, amin magasabb összeg szerepelt, mint az összes többin. A gyerek nekünk esett azzal, hogy hazudtunk neki a gyermektartásdíj összegét illetően, s hogy miért nem támogatjuk ebből az összegből, mikor az neki jár.
Talán azért, mert az apjuk minden felelősség alól kibújik évek óta és a saját szarát másra dobálja? Talán azért, mert mindig sajnáltatja magát, mintha a másiknak az ő sanyarú helyzete miatt menne jobban? Talán azért, mert évek óta minden lehetőséget megragad arra, hogy felkeresse a gyermekjóléti hivatalt, hátha el tud szakítani a gyerekektől - s ezzel még büszkén el is dicsekszik? Talán mert a hitel, ami az ő tartozásaira lett felvéve, elnyel mindent, ami a gyerekeknek járna?

Leírtam. Nem kívánok ezzel ilyen szinten foglalkozni soha többé...

Sütőtök ráolvasztott camembert sajttal, datolyával és erős paprikával abszurd-e? Mások számára lehet. De Zé ismer már, ezért tud meglepni mindig valami újjal, amit szeretek.

Ma reggel alig láttam el a kerítésig, olyan vastag ködtakaró ereszkedett a vidékre. Mintha maga az ősz akart volna megajándékozni utolsó napjain a deres, fagyos táj fátyol mögé rejtett szépségével, mielőtt beköszönt hozzánk is tél.

- Mi volt veled tegnapelőtt?
- Semmi. Majd elmondom.
- Nem, ezt már hallottam. Most elmondhatod, nem otthon vagyunk, nem hallja senki!
- Elkeseredtem. Itt vagyok ennyi idősen. Nincs semmim, nem vittem semmire. Egy senki vagyok.
- Ezt érzed mellettem?
- Neked nincs közöd ehhez. Ez a múlt, a múltamból fakadnak ezek a dolgok.
- Akkor megvolt mindened. Aztán magad mögött hagytál mindent, mert így tartottad jónak. Ettől még te nem lettél senki...
- Igen, de most semmim nincs, semmim. Másnak ennyi idős korára van lakása, autója, munkahelye... Biztos egzisztenciája.
- Hiányzik, ahogy akkor éltél?
- Nem, de akkor is egy senkinek érzem magam. Nézz körül! Akik ennyi idősek, már mindenük megvan.
- Nem jól esik, hogy ezt mondod... Hisz mellettem érzed ezt.
- Értsd már meg, hogy a múltam miatt van ez, nem miattad.
- Értem... De a múltra nem szabad visszanézni, mert nem tudsz változtatni rajta. Ha állandóan visszanézel, önmagad kezét kötöd meg. Az pedig, hogy így érzel, azt jelenti, nem vagy elégedett a mostani életeddel. Aminek én is részese vagyok... Számomra annyit tesz, nem vagyok elég neked. Ez nagyon rossz érzés.

Hiányoznak a korábbi hetek fátyolos fehér reggelei. Szeretem a ködöt. Mert elrejt, betakar, selymes homályba burkolja a körülöttem lévő világot.

Csak a kattogást hallom. Hátranézek, Zé ül mögöttem.
- Mit csinálsz? Játszol a mobilon?
- Hja, nem tudok mit kezdeni magammal. Közben vonalason hívom a T-Comot.
- Nem veszik fel?
- De, már a kapcsolást várom! Pszt... Most! Ááá, megszakadt. Épp mikor felvette.
- Próbáld még egyszer!
Beüti a négy számot, újra hívja őket. Meglepően gyorsan reagálnak, jelentkezik az ügyfélszolgálatos, majd kapcsol. Megszólal az unásig hallgatott, szörnyű dallam. Zé már nem ül, kezében a telefonnal fekszik az ágyon.
- Szerintem veszélyes így feküdnöd...
- Miért?
- Gondolj bele! Elalszol, felveszi az ügyintéző, te meg horkolsz. Mit szól majd?
- Nem fogok elaludni, csak várok.
Telnek a percek. Már jóval több eltelt, mint fél óra. Talán egy is eltelt már. Fejemet a kezembe téve mosolygok. Hallom, ahogy Zé édesdeden horkol fülén a telefonnal. Hát majdnem igazam lett! De csak majdnem, mert az ügyintéző továbbra sem vette fel a telefont.

Még nem unom a meditációs zenét, aminek szövege az Om Mani Padme Hum mantra, mégis úgy látszik, kezd az agyamra menni akarva-akaratlanul hat rám, mert ma hajnalban azt álmodtam el kell hagynom a nevem, s helyette felvenni egy szanszkrit eredetűt. Zé pedig hiába jött értem Zsigulival egyenesen Tibetbe, várnia kellett rám, ugyanis egy név sem tetszett a javasoltak közül, név nélkül pedig nem maradhattam ugye...

Most azért kicsit dühös vagyok... Még szerencse, hogy a Google cachet igénybe véve minden elveszettnek hitt bejegyzést el tudtam menteni pár perc alatt.

"A matek tanárom nem veszi észre a válaszaimban rejlő irónikát." (Pet)