Hát megvan a pránanadi első szint, aminek örülök, bár belegondolva, ez nem az elérése valaminek, inkább egy út kezdete a számomra.
Ha öt évvel ezelőtt azt mondja valaki, hogy engem érdekelni fog az energiával való gyógyítás, azt simán hülyének néztem volna. Most lelkes vagyok és elszánt, bár a kérdőjelek ott vannak azért. De ezek a harmadik szint eléréséig nem jelentenek problémát. Utána pedig meglátjuk!

Ha már megemlítettem a The Autumn Leaves-t, akkor nem hagyhatom ki Eric Clapton nevét sem, mert az ő előadásában olyan gyönyürű, hogy szinte beleborzong az ember.

Zé időnként figyelmeztet rá, hogy el kéne mennem az idősek otthonába, mert már hetek teltek el, mióta rám telefonáltak egy postán érkezett irat miatt. A múltkori látogatás óta kicsit félek visszatérni, mivel szeretett Laci bácsim akkor már messziről észrevett és felismerve, ki vagyok, rögtön felém nyújtotta vékony karjait, mintha várt volna. Muszáj volt odamennem hozzá, ő pedig sírni kezdett, miközben a kezemet szorongatta:
- Hát itt hagyott! Itt hagyott engem!
S mondhattam, hogy nem tudtam jönni, sok dolgom volt, ő csak nézett rám szomorúan. Csak álltam ott, időnként Zére pillantva, képtelen voltam elindulni. Magamhoz öleltem Laci bácsit, egy csókot nyomtam a homlokára. A fülébe súgtam, jövök majd valamikor. De ő erre már csak legyintett és annyit mondott:
- Menjen csak... Ne törődjön velem!

Szeretem, mert pikáns, szinte csábítóan érzéki. Mondhatnám, maga a kísértés. A kezeidben szinte roppan, de a szádban lágyan omlóssá válik. Először talán kicsit keserű, majd izgalmasan édes, amit a chili szinte leheletnyi aromája kísér.
A csokolédé alfája és omegája számomra hosszú évek óta a Lindt Excellence Chili.

Múlt hétvégén anyukám üzent, azonnal hívjam fel.
- Mi a baj?
- Elköltözött.
- Elköltözött?
- El, nem jön vissza.
- Volt már ilyen.
- De ez most más.
Szidott mindenkit, nekikeseredett, sírt, de látszólag beletörődött a helyzetbe. Mondtam, másképp kéne hozzáállni. Mindenhez. Az egész élethez. Nem kuporgatni, parancsokat osztani, veszekedni. Próbáltam vigasztalni is, bár nem tudom, mivel lehetett volna igazán.
Beszéltem a "szökevénnyel" is. Többször. Próbáltam kicsit hatni rá is, bár tisztában vagyok vele, ez nem igazán helyes. Idősek, ne most menjen el az eszük. Ennyi év után. Sírt, nem tudta, mit tegyen. Csak azt hajtogatta, szereti az anyut, de már nem bírja.
Másnap újabb telefon. Nem anyám vette fel.
- Hát te?
- Hát hallod...
Anyámmal is beszéltem.
- Visszament? Ilyen gyorsan?
- Ez van... De nem tudom, jó lesz-e ez így?
- A döntés egyedül a te kezedben van, de ezt te is tudod.
Eltelt pár nap. Közben, amiben kompromisszumot köthetett volna, mindent elvetett. Mert neki van igaza. Újabb üzenet. Újabb telefon.
- Megint elment.
- Nem akarom hallani.
- A fia is itt volt, elmondott mindennek.
- Téged?
- Igen, hogy tönkretettem két családot is annak idején.
- Na, ehhez mindketten kellettetek.
- Nem tudom, mi lesz. Rossz egyedül. Itt vagyok, s azon gondolkodom, tényleg ennyire rossz vagyok-e. Mit rontottam el? Tényleg ezt érdemlem?
Hangosan nem mondhattam, hát magamnak válaszoltam némán:
- Hatvankét év kellett, hogy feltedd ezeket a kérdéseket magadnak, de a válaszokat is megtalálod? Igen, elrontottál sok mindent, ahogy gyermekkorunkban viselkedtél velünk, a mi életünkre is rányomta bélyegét. Megtanultunk játszani, hogy élhessünk, de téged ne bántsunk. Megtanultunk hazugságban élni, miközben rettegtünk. Sokkal később, mikor elmentél azzal a másikkal, fellélegeztünk. S nem azért, mert elmentél, hanem láttuk, jobb neked. Az a férfi valamennyire visszafog. Nem, nem vagy rossz, csak nem jól gondolkodtál, s talán a saját félelmeid miatt zombivá akartál formálni mindenkit magad körül, hogy a te akaratod szerint gondolkodjon és tegyen. Mindig azt éreztük, bármilyenek is vagyunk, sosem lehetünk elég jók neked. De az anyám vagy, tisztellek. A hosszú évek alatt megtanultalak szeretni is. Felnőttem és már másképp látlak, mint gyermekkoromban. Nem akarom, hogy bajod essen, mert féltelek.

Pár óra múlva szinte megszeppenve keresett meg öcsém, felhívta anyánkat. De nem ő vette fel a telefont, mert anyánk élettársa újra visszaköltözött.

Késő őszi estén az Autumn Leaves-t hallgatni Miles Davistől egy orgazmussal felér-e?

Az illúzióra épített boldogság is csak illúzió marad.

- Anya! Képzeld, mielőtt bejöttél felébreszteni, épp azt álmodtam, hogy Zé is bejött és felébresztett.
- Manó, azt nem csak álmodtad, tényleg bement felébreszteni!
- Akkor miért jöttél be?
- Mert te nem jöttél ki...

Valamikor nyáron történt. Nem körülöttem. Bennem. Változni akartam. Más emberként lenni a világban, mint eddig. Azzá válni, aki valóban vagyok. Levetni a sok terhet, amit az évek pakoltak rám. Már nem szerettem a szinte mindent elrejtő álruhákat, meguntam a megannyi játékot. Élnem kell... S nem a színpadon, ami bár sok veszélytől megóvott, annyiszor csalt csapdába is.

Nem könnyű haladni.
Tudom, mit szeretnék. Mégis hetekig csak gondolkodtam, mikor tegyem meg az első lépést. A második már jóval könnyebb volt. Az eddigi fájdalmaimmal szembenézni már nem annyira. Egy hétig tartott, mire erőt vettem magamon, hogy megírjam azt a listát. GG (aki terapeuta) "gondlistának" hívja. Mikor elolvasta, csak annyit mondott:
- Szép kis lista! Kijutott neked mindenből rendesen.
Ki. Tudom, hisz ezért lettem ilyen. Le sem írtam mindent. GG kérdezgetett. Hosszú percekig beszélgettünk. Még nem tudok feloldódni... Öntudatlanul is figyeltem a rezdüléseit.
Aztán mellém állt, felém nyújtotta a karját. Éreztem a milliárdnyi atom vibrálását, a lágyan mozdító erőt, ami körbevesz, ami bennünk van. Ugyanazt az energiát, ami a világot körbeöleli.

Számomra is ismeretlen és új, ami történik velem. De belevágtam. Majd meglátjuk...

Benéz az ajtón, majd azzal a lendülettel ki is fordul:
- Én ezt nem hiszem el!
Utána szólok:
- Az a baj, hogy telefonálok?
- Nem.
- Hát akkor miért csóválod a fejed?
- Mert kesztyűben telefonálsz. Érted? Kesztyű van a kezeden benn a lakásban.
Fázott a kezem. Hát nem érti? Egyszerűen csak fázott. Felhúztam a kesztyűt. Azt nem gondoltam, hogy ezzel őt is felfogom...
Ősz van.

Fjodor Tyutcsev: A szép őszi estében

A szép őszi estében valami
titokzatos és megható varázs van.
A fák rikító, szilaj színei,
a harsányrőt lomb a halk hervadásban,
a komorodó, fáradt föld felett
a kék ég, s a fátyolnyi köd az arcán,
a le-lecsapó borzongó szelek,
melyek mögött már tél sejlik s vad orkán:
mind hanyatlás, s mindenen ott a tűnt
élet szelíd mosolya, búcsúfénye -
az, amit embernél úgy nevezünk,
hogy: a fájdalom fenséges szemérme.

/Szabó Lőrinc fordítása/

A hírzárlat valamire biztosan jó, de 2011-ben ahhoz már kevés, hogy megakadályozza az információ áramlását.
Lehet, hogy az emberek egy részéhez később jutnak el a ma történtekkel kapcsolatos hírek, de eljutnak. Nem értem, akik fentről intézik kis országunk sorsát, s azzal együtt a miénket is, nem gondolkodnak el azon, hogy az emberek még emiatt is becsapva érzik majd magukat? S aki eddig nem tette, még az is hangoztatni fogja:
- Nem tetszik a rendszer!

Olyan ez, mint a hab egy buborékja egy hirtelenjében csapolt, túlcsorduló pohárban.

Véletlenül találtam rá Gwendolyn Brooks 1917-ben született, Pulitzer-díjas költőnő Az anya (The Mother) című versére. Mindig iszonyatos elkeseredés és düh tombol bennem, ha hallok egy gyermekről, akinek kényszerű "születésének" pillanata a halála kellett, hogy legyen. Talán azért lettem ilyen, mert valamikor én is elveszítettem egy gyermeket, akinek az életéről nem dönthettem (életmentő beavatkozások előtt nem kérdezgetik az embert). Akkor még nem sejtettem, hogy valamikor újra átélem azt a fájdalmat, amit akkor. Egy éve, hetek öntudatlan létezése után engedett utat magának ugyanaz a gyásszal keveredett fájdalom az életemben, miután újra elveszítettem egy gyermeket.

Szende, szinte szűzies arccal ül le az ágyamra, miközben bájosan elmosolyodik.
- Anya, mit szólnál ahhoz, ha teszem fel, májusig teherbe esnék?
- Tessék? Megőrültél?
- Dehogy! Gondolj bele, az plusz pont a felvételinél!
- Nem, nem, nem... Hallani sem akarok erről!
- De anya, gondolj bele! Milyen jó lenne felvételinél!
- Aha, hogy szülnéd meg?
- Jaaa, hát azt nem. Mert az fáj...
- Ne is folytasd... Ne is folytasd!
Fél órával később megszólal a telefonom. A legnagyobb hív.
- Anya, nekem elegem van! Én is akarok egy kisbabát!
- Mit akarsz?
- Kisbabát... Már egy csomó régi ismerősömnek van. Nekem is kell. Tibivel már meg is beszéltük, hogy jövőre belekezdünk.
- Belekezdetek? Egyetem mellett?
- Igen. Csak találnia kell egy jobban fizető munkahelyet és akkor simán lehetne.
- Nem értem, miért egyszerre megy el az eszetek...

Már nem csak az ősz illatát érzem a levegőben, a lehelletét is. Bágyadt, sokszor nem szeretem napok jönnek. Hideg van, s én fázom.

- Hmmm... imádom a madártejes fagyit!
- Én nem szeretem.
- Miért nem szereted? Annyira finom... A madártej is finom...
Várnám a választ, de Zé eltűnik a látóteremből. Hátrafordulok. Ott áll az utca közepén, ártatlan tekintettel szempilláit rezegtetve néz rám:
- Csirip, csiripp...

Most már tudom, hogy azért kellett kicserélni a váltót az autóban majd' százötvenezer forintért, mert a régiben eltört a nyeles tengely kúpfeje, ami kitütötte a váltóház tetejét.
Mindig okosodik az ember. Bár én szívesebben maradtam volna inkább tudatlan a leírtak megtörténte nélkül.

Adminisztrátori beosztásra belevaló, bevállalós hölgyet keresek, közvetlen a tulajdonos mellé ...-i telephelyre. Fizetés: 200.000 Ft. Jelentkezés: petike67@...

Tisztelt Hirdető!
Az ... internetes portálon olvastam állásajánlatukat, melyre ez úton jelentkezem a mellékelt önéletrajzzal.
Várom mielőbbi visszajelzésüket, amit előre is köszönök!
(...)

KEDVES ...!
Megköszönöm megtisztelő megkeresését. DE felhívnám figyelmét a "bevállalós" idézetre.
Ami pontosan azt jelenti, amire gondolni tetszik...
Ha így is érdekli, írjon...
Tisztelettel:
...

Még most is hangosan felnyerítek, mikor a Zével felvázolt folytatás eszembe jut.
De folytatás valószínűleg nem lesz, hisz az álláshirdetésre jelentkeznek olyanok is, akik kapva kapnak az ajánlaton és igent mondanak. S ha erre gondolok, máris annyira morbidnak tűnik az egész, hogy már nevetni sincs kedvem.