- Utálom, hogy nincs itt korlát...
- Azt mondtad, szeretnél inni egy kólát?

Utolsó nap.
Hangtalan búcsú az otthon lakóitól. A táskámat pakolva, kinézek az ablakon. Meglátom Zét, az udvaron ül egy padon. Nézelődik. Vár rám... Így könnyebb felkelni és magam mögött hagyni szeretett öregjeimet, akik a szívemben most még elevenen élnek, de idővel egyre halványodó, sárguló emlékképpé válnak.Sokat köszönhetek nekik. Nagyon sokat.

Szó szerint gyomoridegem van, pedig csak fürödni szerettem volna nyugodt körülmények között. Mert az egy dolog, hogy a kisebbik lányaim félpercenként nyitottak be a fürdőszobába, hogy igazítsanak valamit a sminkjükön és frizurájukon, bár nem értem, nyilvánvalóan gyorsabbak lesznek ettől a ma délutáni futóversenyen, de mikor Pet üvölteni kezdett az addigra már kulcsra zárt ajtó előtt, hogy azonnal engedjem be, akkor sikítófrászt tudtam volna kapni. Kiderült, hogy Zével kaptak össze valami apró hülyeségen, erre ő lenyomott egy nagy adag tejszínhabot a torkára, mire Zétől kapott egy másik adagot a hajára, ezt látva Kama hangos röhögésben tört ki, majd okoskodni próbált, hogy mikor mit egyen az ember, persze épp ő az, akire legtöbbször lehetne a hűtőszekrény ajtaját észrevétlenül rácsukni, olyan mélyen mászik bele valami nassolnivalóért.
Miután leüvöltöttem mindenki fejét, most mindenki kussol hallgat, pedig legszívesebben nekem ugrana az összes, mert vélhetőleg senki nem látja saját maga hibáit, csak azt, amit a másik követett el.

- Engem is szeretsz annyira, mint őt?
- Téged másképp szeretlek.
- Hogy érted, hogy másképp?
- Olyan igazibból...
- Szeretném, ha úgy szeretnél legalább, mint őt.
- Az nem lenne jó.
- Miért nem?
- Mert őt úgy szerettem, mintha egy történet része lennék, téged pedig a valóságban szeretlek.
- Az nem elég. Róla olyan szépeket írtál.
- Miért ne lenne elég? Hisz a valósághoz hozzátartoznak a vágyaink és az álmaink is. Abban a történetben pedig csak az álmaim töredéke lehetett jelen, amiket leírtam.
- És?
- Aztán becsukódott, akár egy könyv. Véget ért a történet. A valóság, amiben szeretlek, nem ér véget.
- Hát jó...

Szeretjük a zenét, szeretjük az X-faktort. Vannak előadók, akik könnyeket csalnak a szemünkbe, másokon hatalmasakat vidulunk, vagy egyszerűen csak tátott szájjal csodálkozunk, mennyi hülye exhibicionista él a világon.
A mai műsor végén azonban Zé is a térdét csapkodta, én meg legszívesebben sikítottam volna a gyönyörtől, mikor "kukker" a zsűri elé vetette magát az asztalra. Komolyan sajnálom, hogy maga a produkció csak a jövőheti műsorban lesz látható.

Zé ebéd után rám parancsolt, hogy azonnal feküdjek le. Így aztán szinte egész délután Adyt olvastam volna, Radnótit olvastam, egyszerűen azért, mert csak ez a kötet volt tőlem elérhető távolságra.
Lusta vagyok...

"Ez már nem állapot! Nekem is fénymásoltassatok kapukulcsot!" (Rachel)

Nem tudom, miféle dögrovás érhetett el, mindkét fülem begyulladt, hajnal óta szinte óránként rohamoztam a mellékhelyiséget, mert úgy éreztem, ha nem érek oda időben, bepisilek. A fájdalomra gondolni sem akarok.
Délutánra annyira rosszul voltam, hogy Zé karjába kapaszkodva botorkáltam le az házi orvoshoz, szinte nem is érzékelve a külvilágot. Kaptam mindenféle jót, antibiotikumot, cseppeket... s persze jó tanácsot.
Most majd fekszem, mert azt mondta az orvos, muszáj. S Zé ebből nem enged... Én engednék.

- Szívem, holnap mikor kelsz?
- Hogyhogy?
- Hát tudod, nincs autó, nem tudlak elvinni.
- Ó, basszus... erre nem is gondoltam! Gyalog kell mennem.
- Hát ezért mondom!
- Látod, mondtam én, hogy Attilától hozd vissza a talicskát...

Úgy adódott, mert mi nők kíváncsiak vagyunk, hogy megláttam Zé volt feleségének friss fotóit az FB-n. Tudtam arról, hogy a bájos, a fotókon több kiló arannyal felékszerezett ara egy pénzes pasira cserélte le Zé-t, miután kizsigerelte éveken keresztül, de azt nem, hogy a pasi úgy néz ki, mint maga Shrek, s hatvannak is tűnik, miközben harminckilenc éves.
Azt hiszem, mégis én vagyok a szerencsés, hogy Zé mellett lehetek...

Zé azt mondta, hogy akár el is húzhatok a francba, mikor csak úgy magam elé motyogtam, há' annyi pénzér' azér' csak meggondolandó... hehehh...

Elegem van abból, hogy mióta a nagyobbik lányom itthon él velünk, úgy kezel engem és Zét, mintha személyes ellenségei lennénk, s időnként szent feladataként éli meg, hogy oltsa a kamasz hugát ellenünk, mikor így sem tudjuk, mit tegyünk, csak azt látjuk, rohamosan halad azon az úton, hogy tizenhat-tizenhét éves korára egy kiégett, hülye picsa depressziós fiatal váljék belőle, mert ezt semmiképpen nem akarjuk.

Pár órája olvastam, mégis vissza-visszatérnek a gondolataim egy blogszférában íródott szösszenethez. Nincs benne semmi rendkívüli, más talán át is ugorja a sorokat. De ha átéltél, megéltél hasonló dolgokat, akkor nem tudsz csak úgy tovább lépni, mert az emlékek köddé szürkülő foszlányai felelevenednek és lidércként tapadnak a gondolatok szövevényes fonalaira.
Eszembe jut a nő, akiben kicsit magamra ismertem. Aki úgy gondolja, szabadon éli az életét, aki nem veti meg a kalandokat, aki nem mond nemet egy izgalmasnak tűnő éjszakára. Akit most egy pár felkért harmadiknak. Ismerem, milyen ez, engem is kértek már fel különféle szituációkra. Eljátszottam a gondolattal akkor, mert az embert hajtja a vére, a vágya, a kíváncsisága.
Talán míg ég benned a hév, nem gondolkodsz. De mit érzel akkor, ha felkelsz két ember mellől, akik szeretik egymást, ahol te csak egy harmadik voltál, akit eszközként használtak a kis játékaikhoz? Sosem kapsz tőlük igazi szeretetet, sosem lehetsz ott a mindennapjaikban, mert oda nem kellesz. Megalázó szerep ez, valljuk be... S ez egyáltalán nem tesz szabaddá, inkább megbéklyóz.
Persze, lehet azt mondani, én is megtenném ezt a páromnak, ha ezzel boldoggá tehetem. De kér tőled ilyet az az ember, aki igazán szeret? Te kérnél tőle ilyet? Beavatnál mást, másokat a legszentebb misztériumba, ami csak kettőtöké? Ha az ember szerelemmel szeret valakit, nem akarja sem testileg, sem lelkileg megalázni. Erkölcsi fertőbe tiporni a másikat a szeretet álcája mögé bújva, egyáltalán nem felemelő cselekedet.
Úgy gondolom, az igazi szeretet az, ami szabaddá tesz egy kapcsolatban is, ahol a szerelmi aktus is olyan szinten teljesedhet ki, ami egy szeretet nélküli kapcsolatban - legyen az alkalmi vagy tartós - sosem.

Néha szükségem van arra, hogy csend vegyen körül, hogy a világ tompa zajain kívül semmi más ne jusson el hozzám.

Sírni szerettem volna délelőtt, ahogy hallgattam a tévéből kiszűrődő hangokat. Nem szerettem volna semmi mást, csak egy kis csendet. Becsuktam az ajtót, de az a rohadt doboz csak mondta és mondta. Szinte még hangosabbnak tűnt, mint addig. Zé benézett hozzám:
- Mit szeretnél?
- Csendet...
- Lehalkítottam.
- Hallom.
- Ok, akkor kikapcsolom.
- Nem kell... - szóltam utána, de akkora már elhalkult mindent. Kikapcsolta. Megsértődött. De mikor újra bejött, láttam rajta, hogy mégsem... Később rájöttem a titokra.
- Tíz-tizenhét. Ez hogy lehet?
Meccset nézett. Nem kapcsolta ki, csak lehalkította.
Most este van. A tévé reggel óta, szinte szünet nélkül mondja és mondja a magáét. Ha érdekel valakit, hanem nem... Háttérzaj. Gyűlölöm azt, hogy az ember képtelen meglenni nélküle, s nem képes meghallani a csendet, ami olykor sokkal többet mondhat el.

Zé hajnalban odabújt hozzám, átölelt, simogatni kezdte a mellem, s én képtelen voltam tovább tettetni, hogy inkább aludnék, ösztönösen nyúltam hátra, a nyakába kapaszkodva húztam magamhoz egyre közelebb, mire ő azt gondolta (mint utólag kiderült) magában:
- Hagyjuk inkább a szeretkezést, csak el ne engedje a nyakam, maradjon így a keze, olyan jó ez most...

Hát az a legkönnyebb, lepattintani otthonról valakit, mert már kényelmetlen nem kellemes a jelenléte. Szavakkal nem igazán kifejezhető, az a fájdalommal, szomorúsággal keveredő érzés, amit akkor éreztem, mikor Laci bácsihoz megérkeztek a látogatói. A lánya és a felesége.
S az már egy másik dolog, miért kapaszkodott olyan erősen Laci bácsi a kezembe, mikor indultam hazafelé:
- Laci bácsi, mennem kell!
- De hát hová?
- Haza kell mennem.
- És akkor most mi lesz?
Néha úgy érzem, megszakad a szívem. S próbálom otthon, az ágyamban fekve feldolgozni a történteket, hogy ez ne történjen meg. Az lesz.

Teljesen kiakadtunk Zével, mikor a tizenhárom éves kislányom nyitva hagyott facebook oldalán azzal kellett szembesülnünk, hogy tegnap a nagy szerelemnek épp ama ominózus kérdést kellett feltennie, hogy:
- Neked mi a véleményed az orális szexről?
Persze, megmagyarázta. Az ok, egyszerű kíváncsiság volt.

Laci bácsi nem rég érkezett az otthonba. Régebben szigorú, kegyetlen ember hírében állt. Karcos, mély hangján sokszor káromkodik, goromba mindenkivel. A gondozók azt tartják róla, bolond, hagyni kell. A legtöbben nem kedvelik őt.

- Laci bácsi, finom a leves?
- Szar!
- Jaj, ne mondja már... - nevetek hangosan.
- Jól van, jó ez! - mondja. A szeme szinte kisfiúsan mosolyog, ahogy rám néz.
- Laci bácsi, nagyon csúnyán köhög, tudja?
- Tudom - próbál szólni két, mélyről feltörő hurutos krágokás között.
Szóval akarom tartani. Kíváncsi vagyok rá.
- Dohányzott régebben, ugye?
- Szívtam sokat.
- Hiányzik?
- Nem!
- Miért szívta? Ideges volt?
- Bolond voltam - legyint a kezével.
- Mit dolgozott régebben?
- Üzletvezető voltam.
- Akkor sokat dolgozott.
- Sokat.
- Szerették az alkalmazottai?
- Erről nem akarok beszélni - hideg tekintete elréved valahová a falon túlra.
- Laci bácsi, vannak gyerekei?
- Vannak - válaszolja, de kerüli a tekintetem.
- Bejárnak meglátogatni magát?
Laci bácsi keskeny, fakó ajka hirtelen legörbül, szeme könnybe lábad. Nézem ezt a magas, szikár embert, ahogy szinte összezsugorodva ül előttem az ágyban. Tétován nyúl felém a kezeivel.
- Simogasson meg!
- Tessék Laci bácsi?
- Semmi - suttogja, de ujjaim akkorra már útjukra indultak, végigsimítják az arcát. Simogatom a karját, a kézfején hagyom a kezem. A másikkal szétmaszatolom a szemem körül a könnyeimet, majd letörlöm az övéit is. Így ülünk hallgatagon egymás mellett, semmit sem szólva, miközben szinte tapintható a szobában a nyugalom és a béke, ami körbevesz minket.

"Számtalan ember hal meg úgy, hogy lelkükben némán szól a zene, mert egyfolytában az életre készülődnek, de mire ráéreznének a saját dallamukra, kifutnak az időből."

(Oliver Wendell Holmes)

"Tudtam ezt, csak nem gondoltam." (Pet)

Mondtam Zének, ha egyszer elvesz feleségül, én nem csak hagyományos, romantikus fotókat szeretnék, hanem valami különleges, nem mindennapi fotósorozatot is. Nem igazán tudtam, milyet, csak annyit meg szeretnék hökkenteni, kicsit megbotránkoztatni... Ilyesmire gondolok:

Egy aranyozott karfájú, piros kereveten ülök hófehér ruhában, Zé mögöttem áll, hófehér ingben, aranysárga (!!!) nyakkendőben. Hirtelen lehajol, vadul belemarkol a melleimbe, én elkapom a nyakát, a másik karom alélva lóg, benne egy rózsacsokorral. Rápillantok, ő pedig szigorúan visszanéz rám. 
Más. Zé előttem áll, csak a háta látszik, a nadrágja kissé lecsúszva, az öv kicsatolva lóg, a fenekét markolom a két kezemmel, az egyik lábam mellette, a másik lehetetlen pózban kinyújtva a kereveten, a ruha alól kilátszik a csipkés harisnyakötő. A kezével épp felém nyúl.
Megint más. Most Zé ül a kereveten, én mögötte állok, kilazítom a nyakkendőn a csomót, gombolom az ingét, csókot lehelek a hajára, az ujjaim simítják a nyakát, a vállát, a mellkasát... Az inge alá csúszik a kezem, ő felsóhajt.

Persze Zé első reakciója az volt, hogy bolond vagyok, de azért az ötlet tetszett neki. Még ő is előrukkolt párral. Olyan French Postcard stílusban képzelem...

Tegnap voltunk a legkisebb szülői értekezletén. Kollektív önsanyargatás ez, nem más. Két órát ülsz ott azért, hogy meghallgasd, amit tíz percben el lehetne mondani.
Eszembe jutott, mikor tavaly Zét megkértem, jegyzeteljen:

Mónika - Önfegyelem gond van! Blabla-bla... Fényezik a másik tanárt.
Felmérés - matek, környezet.
Jó képességű gyerekek vannak az osztályban. Már megint elmondta.
A másik tanár eltéveszti a nevét. Nem Ildikó, hanem Mónika.
Magatartásgond van, Gonosz, rosszindulatú emberkék vannak. Dórika a jó csaj, érte küzdenek. Sértegetik egymást, súlyosan!
Tisztázni, hogyan születik a gyerek!
A vécében a fiúk, eljátszák a szexet, az osztályteremben is!
Öten büntiben vannak, egymás gatyájába bogarakat raknak, beintenek az angol tanárnak!!! Ollóval nekiugrott a társának!
Szorgalmi gond! Rajzórán gond! Házi feladat nincs (Fixinek van).
Szülők problémáznak az olvasó naplón. Miért nem tudnak róla? Mert idióták és nem figyelnek a gyerekre.
Tankönyv! Támogatás!
Kötelező olvasmány, olvasónapló. Ügyesek voltunk, Fixi, meg én.
Papírgyűjtés. (...)
Osztálypénz! (...)
Emelt angol - dicsérik, nem emelt angol - nem tanulnak.
Fontoskodó anyuka kérdez Mónikától. Mónika lepattintja anyukát.
Ribery (póló) apuka okosat mondott, egy bunkó, szerinte még járuljon a szülő hozzá. Ne költsük el az osztálypénzt, M. apukája a buznyák, ők hozták a legtöbb újságot, azt gondolja nekik mindent lehet.
Még körülbelül harminc perc duma, blabla-bla, duma és csak mondja és mondja és mondja, soha nem akar vége lenni a mondanivalójának, csak beszél és beszél, fossa a szót a semmire.
VÉGE!

- Honnan szedted ezt a rengeteg virágot?
- Szerinted?
- Loptad...
- Igen, loptam.
- Virágot? Ez izgi... Nekem? Honnan?
- Szülinapodra. Tudod, ahol múltkor is szedtünk... csak ott találtam.
- Mikor ránk szóltak? Uhhh, örülni fognak! Bár lehet, észre sem veszik. Napközben hol voltál?
- Kerestem, honnan lehet virágot lopni.
- Azért mentél el? Képes voltál?
- Képes.
- Üzletből hozni túlságosan snassz lett volna, ugye?
- Erről van szó! Ez így igazi... Az éj leple alatt virágot lopni annak, akit szeretsz...
- Őrült vagy!
- Tudom.

42.

Ma először éreztem azt, mert ÉREZTETTÉK velem, hogy a közmunkás egy alsóbbrendűbb faj, akivel nem érdemes szóba állni, akire rá lehet minden mocskos munkát sózni, amihez a másiknak nincs kedve, hangulata vagy épp türelme, amit ő esetleg lealacsonyítónak tart a munkaköréhez. A közmunkás az, akit a folyosó túlsó végére kell küldeni dolgozni, nehogy a másik közelében legyen, aki mellől fel kell állni, ha az leül a felsőbbrendű, állandó dolgozóval közös asztalhoz ebédelni.
Arról már nem is érdemes szót ejteni, hogy az állandó dolgozó a süteményből sem evett, amit az alsóbbrendűbb maga sütött és amivel megkínált mindenkit. Tán attól tartott, valami halálos kórt kapna el, ha a száját illetné eme alantas falattal. Még jó, hogy a többiek nem így vélekedtek és rögtön elkérték a szóban forgó sütemény receptjét, amit mellesleg egy állandó dolgozótól kapott, aki érdekes módon nem tartja alsóbbrendűnek.

Hogy utáltam az előbb, mikor maga felé fordította az arcom, majd mosolyogva közölte, hogy eddig is mindig észrevette, mikor bőgöm el magam a tévé előtt ülve valami apró hülyeségen, csak én hiszem azt, hogy nem. De azért meg szerettem, mikor ezt súgta:
- Nézd csak a szemeimet! Azok is olyanok, mint a tieid!

Én mondtam Zének, hogy ne rendeljük meg azt a cuccot, mert nincs nekem se alakom, s főleg önbizalmam ilyesmihez, de ő csak erősködött. Hát most itt van, kissé idegenkedve szemlélem, mert még sosem vettem fel ilyesmit csak azért, hogy a következő öt percben letépjék Zé letépje rólam. Viszont rögtön kinéztem egy másikat, ami sokkal ártatlanabb a mostanihoz képest, de a Zére gyakorolt hatása szerintem ugyanaz lenne. Ölelne, és csókolna, szorítana és harapna, belém veszne és én el őbenne...

A chili con carne az az étel, amiből nem lehet annyit készíteni, hogy ne fogyjon el még aznap.

Szeretek vásárolni, mint minden nő, valamint az olyat is szeretem, mikor a póló, amit kinézek 2790 forint helyett 1390-be kerül. Gyorsan félretetettem, mire visszaértünk érte, leárazták 990 forintra, amiből még levontak húsz százalékot a bevásárló központban éppen aktuális "Kedvezmények éjszakája" miatt.

Kérdeztem Zétől, mikor indulhatunk, ő készségesen válaszolt is, hogy azonnal, miközben minden figyelme a magyar-svéd meccsre irányult. Fogtam a táskám, s épp léptem volna ki a hálószobából, mikor Zé és a legkisebb fiam akkorát üvöltöttek mellettem, hogy szó szerint hátratántorodtam és úgy éreztem, ott helyben megáll a szívem. Hosszú másodpercekbe telt, mire felfogtam, gólt rúgott a magyar csapat, mivel az ijedtemben utolsónak hitt pillanataimban "elméláztam" azon, miért állítjak többen, hogy a foci nem tartozik a veszélyes sportok közé.

" - Te félsz szeretni! Nem mersz szeretni senkit sem! Félsz, hogy megint jön az önelvesztés... a fulladás... És ő sem szeretett, csak kívánt téged. Mohón. Önzőn. Nem tudtatok egymással mit kezdeni. Persze nem is csoda... Tele vagy sok évszázados, gyógyulatlan sebekkel. (...) Túl fájdalmas lenne neked az igazi odaadás. Túl veszélyes. Életveszélyes.
- Már nem így vagyok...
- De igen!... Sajnos igen!... Tele vagy drótakadállyal! Véded magad, szögesdrótokkal. Nálad még egy futó szeretkezés sem szimpla örömtörténet, hanem élethalálkaland... Pokoljárás... Nem mered élvezni, félsz, hogy belehalsz... Jéggé fagyott tűz lángol benned."

(Müller Péter)

Elolvastam ezt. Mocskos, aljas módon ütött szíven. Eszembe jutott, hogy írtam régen másokról, akik szinte használtak, akik köré szőttem a meséimet. Zéről nem tudok úgy írni.  Talán mert ő, az életem igazán valós része lett. Azt mondja, ha azt akarnám, menjen el, ő akkor is maradni fog, türelemmel kivárja, míg felolvad bennem a tűz... S Zé valóban, itt van. Mellettem. Minden nap. Akkor ő nem csak kíván engem, mint a többi. Talán ő szeret is...