Menthetetlenül jön az ősz. Már egy hete zokniban alszom.

Ilonka néni kilencvenegy éves, Józsi bácsi a kilencvenhatodikat tapossa. A néni az egyik kedvenc lakóm az otthonban. Sokszor én fürdetem, öltöztetem, színpadiasan leszidom, mikor leveszi a pelenkáját, más ruhát vesz fel, őszibarackot próbál húzni a lábára zokni helyett. Nem lehet rá haragudni, mosolygok, ahogy járókeretével fáradhatatlanul rója a folyosót, várva Józsi bácsit, miközben egy-egy kérdésemre huncut mosollyal válaszol. Mert Ilonka néni és Józsi bácsi szerelmesek. Perceket lopnak maguknak az nyugdíjas otthon udvarán, elbújva az otthon falának tövében, ahol tündérmeséket szőnek saját nyelvükön és énekelgetnek. Tudják, hogy a "cinkosuk" vagyok. Amikor munkám végeztével intek nekik a kapuból, szélesen mosolyogva, heves karmozdulattal intenek vissza... Elgondolkodom. Lehet, az ilyen öregek az előző percekre, órákra, napokra nem emlékeznek, de meg vagyok győződve róla, hogy a szeretetünket mindenkor megérzik, s őrzik a lelkükben.

Azért újból és újból feldereng előttem, milyen fantasztikus országban is élek. Mert ugye, aki nem adóköteles, annak elmondták, hogy nem kell adóbevallást benyújtania, de ma kaptam egy levelet, hogy mégis, amiből persze majd kiderül, amit eddig is tudtunk, nem kell adóznom a szinte semmi után. Arról nem is beszélve, hogy a levél huszonkettedikei keltezésű, s csak tegnap kézbesítették a címemre.

Zével új szokásunkká vált, hogy minden este kiosonunk a sötét udvarra kezünkben elemlámpával és egy zacskó sóval. Számunkra a leghatásosabb, de humánusnak nem mondható módszerrel, arcunkon átsuhanó kéjes mosollyal öljük a meztelen csigákat, amik eme módszer nélkül lelegelnék az összes virágunkat.

- Megfordítod végre a hátsó üléseket az autóban?
- Még nem.
- Miért nem?
- Mert szeretkezni akarok ott veled egyik éjjel!

- Egyedül érzem magam...
- Persze, mert megint ott nyomorékoskodsz a gép előtt!
- Tudod, ki nyomorékoskodik? Velem így nem beszélsz...
S itt elkezdte a mondókáját és csak mondta és mondta, én meg fogtam magam, dühömben magamra zártam a fürdőszoba ajtaját beültem a fürdőbe telefonálni, s csak hallgattam, hogy a másik a vonal túlsó végén mondja és mondja. Nekem meg már nem is volt kedvem mondani semmit, de legalább már nem haragudtam.
Ilyen ez a mai este, mindenki csak mondta a magáét.

Balaton-part.
Nagypapa, azaz apukám a párjával sörözik, két kisebbik lányom egy asztalnál velük nyalja a jégkrémet. A tizenhárom éves Pet hirtelen a nagyapja felé fordul:
- Papa, adsz egy kortyot a sörödből?
Nagypapa arca megnyúlik, először a szeme, majd a szája kerekedik el:
- Brrr... Jégkrémre sört?

"Tövig nyomja a padlógázt."

"Adó-vevő jeltorony."

(by Rachel)

Mosolygok magamban, mert eszembe jutott, mikor jó anyám valamikor tavaly előadta, hogy az a baj velem, hogy nem értem meg, egy negyven év feletti férfi már nem a szexre, hanem arra vágyik, mossanak, főzzenek, takarítsanak rá. Gondoltam, anyukáméknál majd ellenállunk mindenféle kísértésnek, nehogy csalódást okozzunk, erre Zé ma reggel - sejtésem szerint a főzésen, mosáson vagy takarításon morfondírozhatott -, úgy rúgta le az utazó táskánkat a lábával, hogy csak úgy koppant és gurult szanaszét belőle minden apró vacak végig a szoba falépcsőjén, miközben egyre hangosabban nyögött (biztosan a lába miatt lehetett), tőlem meg csak annyi tellett:
- Még, még...

Holnap semmi kedvem dolgozni, arról nem is beszélve, hogy Zé vagy velem ingerült, vagy a lányokkal kötözködik, mert fáj a feje. Szerinte fogalmam sincs, hogy egy migrénes fejfájás milyen.
Mire ezt leírtam, végre lefeküdt... Csend, béke, nyugalom... Végre. Talán. Remélem.

Öt nap.
Anyukáméknál első nap láblógattunk, másnap bográcsoltunk, iszogattunk, dalolgattunk. Hétvégén apukámékkal és öcsémékkel kirándultunk, kalandparkoztunk (a családtagjaidon való vihorászás nagyon fárasztó), pizzáztunk, a dédiékről ránk maradt holmikat válogattuk. Utolsó nap a legnagyobb gyereket vonatra raktuk, vásároltunk, este várost néztünk.
Most kimerültek vagyunk, csendre vágyunk... Sok volt. Öregszünk?

Zének vannak ötletei. Rám pedig jellemző, hogy sokszor gondolkodás nélkül rájuk bólintok. Mégha logikátlannak tűnnek is. Mert mennyire tűnik logikusnak az, ha az ember este kilenckor indul el otthonról és éjjel egykor érkezik meg a leendő anyósához, aki más napokon kilenckor már ágyban van?

Idősek otthona.

Az ott lakók száma hatvan fő. Ebből majdnem húsz fekvőbeteg, közülük több demens. A bentlakásos ellátás havi díja nyolcvan és kilencvenezer forint között mozog valahol.

Az egy műszakban dolgozók optimális létszáma tizenkét fő. Az egy műszakban általában dolgozók létszáma hat fő. A mai napon dolgozók száma négy fő. Ebből kettő közmunkás.

Annak idején kipróbáltuk a Kék kenőcsöt Szilvia javaslatára. Bevált. Olvastam más készítményekről is, de megingott a bizalmam a krémek egyik összetevője miatt.
De aztán ma mi történt? Hosszú hónapok után emlékezve rám ezzel fogadott a Kék-Lukács termékek forgalmazója, miután rendeltünk pár dolgot:
- Mindenből kivontuk a parabéneket!
Csak lestem összehúzott szemekkel, s zavartan mosolyogtam, mert nem hallottam még olyanról, hogy valaki azért változtatja meg valaminek az összetételét - ami nem kis munka lehet egy vidéki gyógyszerész esetében, hogy mások még elégedettebbek legyenek, hisz a termékei addig is kiválóak voltak.
Na, ez volt itt a reklám helye!

Utálom, ha Zé és a lányaim közül valamelyik egymásnak esik. Mindegyik hajtogatja a maga igazát, a valódi oknak már semmi köze az adott konfliktushoz. Komolyan fontolgatom, hogy egyszer szó nélkül itt hagyom őket, persze előbb kiteszek pár szúró, vágó eszközt nekik a konyhaasztalra, hátha csend lesz, mire hazaérek.

Azon morfondíroztam délután, hogy talán nem várt módon szalad felettem az idő, s emiatt akarnak leszakadni munka közben a lábaim, de estére kiderült, épp az ellenkezőjéről van szó, még fiatal vagyok.

Lassan egy éve, hogy Zé megkérte a kezem.
Csak ültem, néztem a körülöttem lévő világra, szinte fel sem fogtam, ami történik velem. Mintha  külső szemlélője lettem volna az eseményeknek. Azt sem tudtam, miért mondtam igent Zének. Kétségbeesett voltam és bizonytalan. Azt gondoltam, soha többé nem akarok szeretni senkit. Őt sem. Vonzódtam hozzá, mert jó volt az illata, mert erős volt, s úgy éreztem megvéd mindentől és mindenkitől, jól esett, ahogy magához húzott,simogatott és becézett. Kedveltem azért, mert okos, mert türelmes. Őrült módon szeretkeztünk...  Éreztem, hogy Zé más, mint a többi férfi az életemben. Egyet nem éreztem, hogy szeretem. Kiáltani szerettem volna:
- Hé, én nem tudom, ez jó lesz-e, mert mi lesz, ha sosem szeretem meg őt... Nem lehet megnyomorítani senkit a saját félelmeink miatt. Nem lehetne eltűnni innen?
Aztán valamikor ősz derekán, mikor Zének el kellett utaznia egy napra, arra eszméltem, hogy őrülten hiányzik, s nem akarom, hogy máshol legyen. Azt éreztem, már nagyon rossz lenne nélküle, hogy érezni akarom őt mindig. Mellettem.
Észrevétlen szerettem bele a hónapok alatt.

Én mondtam Zének, hogy már nem is fáj a fogam, de ő csak erősködött, segített még öltözni is, aztán szinte vonszolt magával az autóhoz, miközben szerintem már kínjában (is) nevetett, milyen hülye nővel hozta össze a sors, mert nem lehet, hogy valaki ennyire féljen a fogorvostól.
Aztán csak csóválta a fejét, mert a fogorvos az ügyeleten közölte, hogy nem húzza ki azt a fogat, mert nem kell, csak kapok egy ideiglenes tömést, ha baj van, menjünk vissza. Én szinte repültem gurultam örömömben lefelé a lépcsőn, akkor még nem tudtam, hogy pár óra múlva megint ott ülök a fogorvosi székben, ahol a doktor úr közli velem, hogy hiába fáj, akkor sem húzza ki semmit, mert mi lesz, ha beletörik, s ha ráhallgatok, igenis bírjam ki tizenhatodikáig, s menjek el a saját orvosomhoz.

- Akarsz dugni?
- Persze. Most?
- Aha.
- Fáj a fogad?
- Most nem.
- Kár...
- Mocskos szadista...

Este tíz után mondtam Zének, vigyen be az ügyeletre. Nem érdekel, mit csinálnak velem, egyszerűen nem akarom érezni a fájdalmat. Zé felhívta őket. Felvilágosítottak minket, hogy nálunk nincs olyan, hogy éjszakai ügyelet. A fogfájásod csak délután kettő és este tíz óra között lehet, különben lassú kínhalál... senkit nem érdekelsz.

Valami van a bölcsességfogammal. Egyre jobban fáj. Orvos tizenhatodika után... Mondják, addig bírjam ki valahogy. Nincs mosoly.

Reggel az állott vizelet fertőtlenítővel keveredett, orrot facsaró szaga terjeng a folyosón, délben az állott vizelet fertőtlenítővel keveredett, orrot facsaró szaga terjeng a folyosón, este az állott vizelet fertőtlenítővel keveredett, orrot facsaró szaga terjeng a folyosón. Mindenki érzi, de senki nem mer kereszthuzatot csinálni.
A második nap az otthonban. Megvisel ez az egész. Ha elmegyek mellettük, megsimogatom a hajukat, végighúzom kezem a vállukon, rájuk mosolygok...  próbálok segíteni, ahogy tudok. Ennyi tartja bennem a lelket.

Egy napon túl vagyok... Sosem dolgoztam még idős emberek között. Kicsit féltem. Mitől? Az eddig tapasztalt viszolygásomtól, az undor legyőzésétől, a  magam tehetetlenségétől. Aztán rájöttem, sokkal inkább sokkol a kiszolgáltatottságuk, az elesettségük, a rám utaltságuk.

Anyukám nyár eleje óta rágja a fülem, hogy mikor megyünk hozzájuk. Ma felhívom, mikor tudnánk, mire ő rám zúdít egy csomó információt azzal kapcsolatban, hogy holnap elutaznak, fogalmuk sincs, mikor jönnek haza, ezek után laza egy mondatban közli:
- Tőlem jöhettek, de mit esztek majd?
Na most akkor...