Talán semmire nem vágyom most jobban, minthogy hosszú, rémálmok nélküli alvásba merüljek. Összegömbölyödve, biztonságban érezve magam...
Nem, nem akarok újra és újra lüktető szívvel felriadni a sötétben, hosszú perceken keresztül az ablakra meredni... El akarom űzni a gondolatot, hogy utánam kutat a sötét üveg mögött, nem akarok összeszorult torokkal koncentrálni a zseblámpa ide-oda cikázó fényére, a matató kezek árnyékára figyelni... Be szeretném fogni a fülem, hogy ne halljam a nyíló ajtó halk kattanását.
- Hogy jöttél ide be?
- Kinyitottam kulccsal az ajtót...
- Micsoda? Hogy került hozzád? HOGY KERÜLT HOZZÁD?
- Nem akarlak bántani...
- Nem akarsz bántani? Besurrantál ide, mint egy tolvaj...
- Szerinted miért vagyok itt?
Próbálok emlékezni. Hisz pár hete még panziókban bújtunk meg, fél éjszakákat táncoltunk át, befészkeltük magunkat a kedvenc éttermünkbe. Pár hete még a fűben feküdve, az eget kettészelő repülőgépeket csodáltuk a magasban, a tóparton sétáltunk, ahol átölelve annyit mondott: bármi is történik, bárki is lesz mellettem, soha nem hagylak el... ezt tudd!
Én pedig hallgattam őt, hagytam, hogy átkaroljon, pedig már akkor is tudtam, hogy el kell hagynom... Most mégis csak arra tudok gondolni, még sem tettem meg ezt időben.