Amikor szólsz neki, hagyjon. Amikor kéred, emlékként őrizzen meg a szívében.
Ő mégis azt hiszi, ugyanúgy játszhat, mint eddig bármikor. Hallod a hangján, hogy hazudik, mert úgy gondolja, ezzel megtart. Azt mondja, nálad szeretne lenni, de mikor "hazaér", más veszi fel a telefont. Az autója nem áll a ház előtt, se a környéken.
Már semmi mást nem érzel, csak mérhetetlen szomorúságot és űrt... Amikor Nietzsche egyszerű szavai kísértenek mindent beborító árnyként a sötét szobában:
"Nem az rendített meg engem, hogy hazudtál nekem, hanem hogy többé nem hiszek neked."

Nem Medve, nem akarom azt a gyűrűt hordani, mert megbéklyóz, megfojt... Hiába láttam a szemeiden, hogy szeretsz. Lehúztam az ujjamról azért, amiért valaki más is megtette ezt. Én már nem szeretnélek szeretni azzal a szerelemmel, ami téged életben tart, engem pedig megöl.