Medve valamelyik nap felhívott. Megható volt, mikor önmagát Odüsszeuszhoz, engem Pénelopéhoz hasonlított. Arról beszélt, ha velem van, lesz elég ereje, kihúzni azt az íjat... S igen, potyogtak a könnyeim, amíg hallgattam őt. Mert akkor és ott, ő volt az én hősöm.
Ma mégis azon gondolkodtam, hogy ő olyan Odüsszeusz, aki sosem térhet vissza hozzám, mert eltévedt valahol és nem veszi észre, hogy rossz úton jár. S bár azt mondta, mellettem vissza akarja kapni a lelkét, ő maga ragaszkodik a lélektelenségéhez, amivel használhat és kihasználhat másokat érzelmileg.