Este megértettem mindent. A hívogatásait napközben, a hirtelen elrohanást a munkahelyéről, miközben csak annyit mondott:
- Majd én foglak hívni!
Megértettem a foglalt jelzést, majd az azt követő hirtelen csendet. A telefon rémisztő, még a közeli múltból annyira ismerős, végtelenbe nyúló búgását. Hallottam a hangját, ami már teljesen másképp szólt hozzám, mint órákkal azelőtt. Akkor már tudtam, nem fog felhívni később, ahogy ígérte.
Újra éreztem az őszt, a dermedt hideget, a fojtogató némaságot, ami körülvesz. Alig látva a könnyeimen keresztül kikapcsoltam a telefont, amit tőle kaptam. Aminek pár hete még annyira örültem, mert azt éreztem, valami másképp lesz, valami benne is megváltozott... Nem érzek haragot, sem kétségbeesést, csak az ősz nyomasztó, szürke magánya van itt újra a télben.
Talán holnap felhív, hogy kimért, rideg hangon közölje velem, mennyire szánalmas vagyok. De már nem érdekel. Senki nem fogja felvenni a telefont. Csak a sípszó üzen.