"Hja, ha az embernek nincs szociális kapcsolata, mindenkihez próbál beszélni. Ebből lesznek az utcán motyogó öregasszonyok. Meg a bloggerek..."

Medve örök...

Vajon a hajnal milyen gyorsan jön el, mikor azt várod, minél tovább tartson a mindenre sötét leplet borító éj? Szeretnék visszamenni abba a panzióba. De nem vele, csak úgy egyedül... Nem is az emlékek miatt. Csak úgy feküdni az ágyon, bámulni az ablakon át a hóesést a város beszűrődő fényein keresztül. Ennyit szeretnék most. Semmi többet.

Este megértettem mindent. A hívogatásait napközben, a hirtelen elrohanást a munkahelyéről, miközben csak annyit mondott:
- Majd én foglak hívni!
Megértettem a foglalt jelzést, majd az azt követő hirtelen csendet. A telefon rémisztő, még a közeli múltból annyira ismerős, végtelenbe nyúló búgását. Hallottam a hangját, ami már teljesen másképp szólt hozzám, mint órákkal azelőtt. Akkor már tudtam, nem fog felhívni később, ahogy ígérte.
Újra éreztem az őszt, a dermedt hideget, a fojtogató némaságot, ami körülvesz. Alig látva a könnyeimen keresztül kikapcsoltam a telefont, amit tőle kaptam. Aminek pár hete még annyira örültem, mert azt éreztem, valami másképp lesz, valami benne is megváltozott... Nem érzek haragot, sem kétségbeesést, csak az ősz nyomasztó, szürke magánya van itt újra a télben.
Talán holnap felhív, hogy kimért, rideg hangon közölje velem, mennyire szánalmas vagyok. De már nem érdekel. Senki nem fogja felvenni a telefont. Csak a sípszó üzen.

- Anya, én már nagyon öreg vagyok!
- Hogy lennél öreg?
- Kilenc éves vagyok!
- És? Mennyi szeretnél lenni?
- Hát mondjuk, hét...

Szerettem a templom mögött megbújó panziót. A lépcsőket az ódon korláttal, a hosszú folyosókat.  A fehérre mázolt falat, a zárban elforduló kulcs zörgését.
Szerettem a sűrű pelyhekben hulló havat, a hófedte zöldet, fákat, az épületek téglarajzát. Az ablak alatt cserregő szarkát, a madarak csivitelését.
Szerettem az étterem kockás piros abroszát, a kislábosban gőzölgő  pörkölt illatát.
Szerettem az életet, ami körülvesz bennünket. A békét, a derűs nyugalmat, ami átölelt.
Mintha miattunk történt volna akkor minden.
Szerettem őt is. Szerettem, hogy akkor ott van velem... Annyira szerettem.