Nem tudom // Chanson

2010. január 21.

Hosszú heteken keresztül azért nem írsz, mert úgy érzed darabokra hullott a lelked. Aztán egymás mögé rakosgatod a szavakat, mondatokat könnyek között, dacolva a fájdalommal. Majd megint hallgatásba burkolózol, mert nem érted, hogy lehet a darabokból újra egész. Keresed a szépet és a jót, hogy újra Emberré lehess és mosolyogj. Látom a szépet, látom a jót... De nem tudom elérhetem-e őket, hogy valaha még boldog lehessek.

Eddig 3 komment érkezett

1. stali
2010. 02. 05. 4:42
Konkrét elvárás, hogy akkor és csak akkor leszek boldog, ha bekövetkezik, vagy megkapom, vagy valami ilyen?
Nem, Impi, a boldogság ott van, bennünk. A képesség, hogy észrevegyük. Sok szürke közt a felszikrázó Szépet. Igaz, sokkal könnyebb, ha a társunk szemével IS láthatunk. De segít a gyerekünké is. Mert miattuk van a küzdés és velük jön az öröm.
2. chanson
2010. 02. 07. 19:36
stali: Igazad van. Részben. Viszont amiért ezt írtam, a gyermekeimmel is kapcsolatos. Csak az ugye nem került ide fel, mert nem írtam. Félelmetes időszak áll mögöttem...
3. stali
2010. 02. 08. 14:12
Erre írtam: miattuk van a küzdés.
Akinek nincs, sosem ismeri meg a bánatát. De az örömét sem. És ahány, annyi féle. Mégis egyformák, a mieink. Nem tudom, mi történt, vagy mi nem. De azt tudom: a gyerekem a gyerekem marad, ahogyan én is az maradtam a felmenőimnek. Akkor is, amikor (szerinte/tük) mélységesen elítélendőt műveltem. És amikor fogcsikorgatva vettem vissza magam: MOST nem szabad segíteni. Mert a gyerekem látja kárát, ha nem tapasztalja meg. Közben belehaltam. Aztán mégis: élünk. Csak többet tudva, fájóbban-megbékéltebben.