- Szerinted mennyi?
- A gyerekeid miatt azt mondom, harminchét. De egyébként harmincötre saccolnék.
Boldognak éreztem magam, ha tudtam is, hogy negyven az a harmincöt.

Van úgy, hogy nem tudjuk megmagyarázni, miért kell felülnünk arra a vonatra.

Mézes körte. Tétova mozdulatok. Önfeledt, véget nem érő tánc. Értések és meg nem értések. Mosolyok. Könnyek. Tébolyult ölelés. Késő délutánba nyúló éjszaka... Vele.
Létezés egy párhuzamos világban, avagy a tudathasadás kezdeti stádiuma.

Hosszú heteken keresztül azért nem írsz, mert úgy érzed darabokra hullott a lelked. Aztán egymás mögé rakosgatod a szavakat, mondatokat könnyek között, dacolva a fájdalommal. Majd megint hallgatásba burkolózol, mert nem érted, hogy lehet a darabokból újra egész. Keresed a szépet és a jót, hogy újra Emberré lehess és mosolyogj. Látom a szépet, látom a jót... De nem tudom elérhetem-e őket, hogy valaha még boldog lehessek.