Jimbácsi felajánlotta, hogy találkozzunk. Meghívott egy teára, miközben azt magyarázta, mennyire jót tenne nekem most egy igazi, jó masszírozás. Meg sem fordult a fejemben, hogy tartsak Jimbácsitól, hisz apám lehetne, s képzett masszőr, tudom, otthon fogadja a vendégeit.
Besüppedtem nála egy nagy fotelbe és forró teát szürcsölve hallgattam, ahogy mesél. Valami rumot is itatott velem, még meg is mosolyogtam. Éreztem, ahogy elbódulok tőle... Teltek az órák, megszűnt a lebegés, s nekem teljesen elment a kedvem a masszírozás gondolatától is. Jimbácsi nem haragudott rám, mondta, akkor csak a fejem "veszi kezelésbe". Áthuppantam egy másik fotelbe. Furcsa volt egy idegen kéz érintése, tán zavart is... képtelen voltam ellazulni. Aztán hozzáért a fülemhez... Nagyon érzékeny a fülem. Talán fel is szisszentem. S Jimbácsi onnantól kezdve sejtette, hogy bármit elérhetne nálam, ha én is akarnám... De nem akartam. Hiába suttogta  a fülembe, miután megcsókolta a homlokom:
- Te szinte robbansz... Még sosem volt dolgom ennyire érzékeny nővel. Kérlek!
Ránéztem. Kapcsolt.
- Igen! Persze, hogy fontos a lelked is nekem!
Igen... S olyan állapotban sem vagyok. Meg egyébként sem...
Talán Jimbácsi a hatvanegy évével csalódott bennem, mert bár hazahozott, azóta nem jelentkezett. De legalább tudok mosolyogni a történteken.