« Ami mosolyt csalt   Amikor más történik »
2009. november 19. 10:21

Tizenhárom éves. Nem szokott velem aludni sosem, mert ő már a saját ágyában érzi jól magát. Mégis pár napja megvárja, míg elalszik a húga és átjön a szobámba. Megigazítja a párnákat, magára húzza a paplant, s mikor melléfekszem, szorosan megfogja a kezem. Mintha féltene. Pontosabban, félt... Ha nem is tudja, érzi, mi az, ami történt velem.

Eddig 4 komment érkezett

  • 1.  stali
    2009. 11. 19. 13:41

    Szorongva-félve vártam, hátha megengeded magadnak, hogy írj.
    A gyerekeink pedig nagyon érzékeny műszerként jelzik: VAN dolgunk.
    Akkor is, ha a világ amúgy összeomlik körülöttünk, bennünk.
    Át-átjöttem, vártam, hogy megszólalj. Most azt várom, emeld föl a fejed és juss el egy mosolyig. Mindegy, kit talál el. Alighanem valamelyik gyerekedet. Csak legyen.

  • 2.  chanson
    2009. 11. 23. 15:54

    stali: Köszönöm neked! Őrült nehéz most... nagyon.

  • 3.  junik
    2009. 11. 24. 16:47

    várunk, türelmesen, de ezt a mosolyt neked kell -szívedből- megtenned ...

    addig is, itt egy bátorító :-)

  • 4.  chanson
    2009. 11. 25. 0:46

    junik: Drága vagy... aranyosak vagytok. Sokat jelent.

Mondj valamit!

Ha van felhasználóneved, itt bejelentkezhetsz.

Ennek a blognak a kommentjei moderálva vannak, így ha a kommented nem jelenik meg azonnal, ne keseredj el, a blog gazdájának előbb jóvá kell hagynia.





chanson
4 komment