Jimbácsi a semmiből tűnt fel. A pipacsmezőkről kezdtünk beszélgetni, a föld illatáról. Az univerzumról, mellyel együtt lüktet a szívünk és olykor úgy érezzük, eggyé válunk vele. Kérdezte, mi bánt. S én csak sírtam és sírtam, ahogy mondtam neki. Azt hittem, megszakad közben a szívem. Róla csak annyit tudtam meg, ő is sokat szenvedett... nem terhelt semmivel, csak hallgatott. Szinte úgy éreztem, körbevesz valamiféle burokkal és egy kicsit könnyebb lesz.
Azt mondta, tudnom kell, véletlenek nincsenek... Utamba sodorta a szél, mert szükségem volt rá. Találkozunk még.