HÁT NEM...

Nagyon szerettem Medvét, nagyon...

Elterelhetné valaki a gondolataimat... Azúrkék égen úszkáló, rózsaszínbe hajló, fehér vattacukor-pamacsos, bárányfelhős gondolatokat szeretnék. Lehetőség szerint ide-oda cikázó színes pillangókkal.

Elhűlve hallgattam, mikor Medve azt mondta, talán Isten akarata volt, hogy a dolgok így történjenek és az a gyermek ne szülessen meg. Isten nem ártatlan életeket büntet a te vétkeidért.
Minden könnyebb, mint az embernek magába nézni? Az meg sem fordul a fejedben, hogy Isten akarata az volt, hogy kiderüljön, mit teszel hónapok óta? Minden más csak annak a következménye... Miért kell még nagyobb fájdalmat okozni annak, aki még állítólag fontos neked?

Az ember csak rohanna, futna előre, hogy maga mögött hagyja a múltat és felejtsen. Aztán rá kell döbbennie, lépni is alig van ereje.

- Drágám - szól bele a telefonba.
De az ő "drágá"-ja már nem én vagyok, hanem az a "sajnálatraméltó", önmagát intelligensnek tartó, mindenre elszánt nő a "jóindulatával", akivel együtt töltötte a tegnap estéjét is. Az a nő, aki sosem mond le Medvéről és  főleg nem a pénzéről. Már jó előre bebiztosította a helyét az édesanyja segítségével,  Medve pedig nem tehet mást, mint meghajol az akaratuk előtt, mert neki is így a legkényelmesebb.
Kellene, hogy engem ez érdekeljen? Nem... Mégis őrülten fáj.

- Chanson, csokit akarok! Menj és vegyél nekem csokit!
- Én veszek, de gyere el érte! - poénkodtunk azon a hülye csokin, mégis a boltban első dolgom volt, hogy vegyek egy táblával és feladjam postán.
Monyó ma is hiányolta a csokiját, de én akkor már mosolyogtam, mert tudtam, hogy hamarosan teljesül a kívánsága, s a postagalamb kézbesítő képében átnyújt neki egy tábla fehér csokit.

Nem vagyok jól. Nem minden fáj, fáj mindenem.

Civillel hébe-hóba beszélünk, most mégis küldött nekem nyáron készült, sirályos fotókat, hátha jobb kedvre derülök tőlük. Nem is tudtam, hogy fotózik. Azon meg végképp kiakadtam, mikor elmesélte, hogy volt idő, mikor fiatal suhancként jóformán ebből élt, s a sötétkamrában töltötte ideje nagy részét.
Fura egy ismeretség a miénk. Van, hogy hetekig nem tudunk semmit egymásról, aztán mégis olyanba avatjuk be a másikat, amiről csak kevesen tudnak, esetleg még annyian sem. Évente rövid percekre látjuk egymást, egy - a másik felé küldött röpke mosoly a miénk, amit senki nem vesz észre rajtunk kívül.
Civil az ismeretlen ismerős az életemben, s az is marad mindig. Se több, se kevesebb. 

Jimbácsi felajánlotta, hogy találkozzunk. Meghívott egy teára, miközben azt magyarázta, mennyire jót tenne nekem most egy igazi, jó masszírozás. Meg sem fordult a fejemben, hogy tartsak Jimbácsitól, hisz apám lehetne, s képzett masszőr, tudom, otthon fogadja a vendégeit.
Besüppedtem nála egy nagy fotelbe és forró teát szürcsölve hallgattam, ahogy mesél. Valami rumot is itatott velem, még meg is mosolyogtam. Éreztem, ahogy elbódulok tőle... Teltek az órák, megszűnt a lebegés, s nekem teljesen elment a kedvem a masszírozás gondolatától is. Jimbácsi nem haragudott rám, mondta, akkor csak a fejem "veszi kezelésbe". Áthuppantam egy másik fotelbe. Furcsa volt egy idegen kéz érintése, tán zavart is... képtelen voltam ellazulni. Aztán hozzáért a fülemhez... Nagyon érzékeny a fülem. Talán fel is szisszentem. S Jimbácsi onnantól kezdve sejtette, hogy bármit elérhetne nálam, ha én is akarnám... De nem akartam. Hiába suttogta  a fülembe, miután megcsókolta a homlokom:
- Te szinte robbansz... Még sosem volt dolgom ennyire érzékeny nővel. Kérlek!
Ránéztem. Kapcsolt.
- Igen! Persze, hogy fontos a lelked is nekem!
Igen... S olyan állapotban sem vagyok. Meg egyébként sem...
Talán Jimbácsi a hatvanegy évével csalódott bennem, mert bár hazahozott, azóta nem jelentkezett. De legalább tudok mosolyogni a történteken.

Tizenhárom éves. Nem szokott velem aludni sosem, mert ő már a saját ágyában érzi jól magát. Mégis pár napja megvárja, míg elalszik a húga és átjön a szobámba. Megigazítja a párnákat, magára húzza a paplant, s mikor melléfekszem, szorosan megfogja a kezem. Mintha féltene. Pontosabban, félt... Ha nem is tudja, érzi, mi az, ami történt velem.

- Nagyon szívesen beszélek veled bármikor. Hívj nyugodtan!
- Csaba, köszönöm! De tényleg!
- Aztán ha felétek járok, találkozunk, akkor lehet bármi is.
- Ööö... Mire gondolsz?
- Hát például elnyalunk egy fagyit.
- Szóval arra gondolsz, amire egyszer azt mondtad nekem, soha nem mondd, hogy soha?
- Na látod, értesz te engem. Majd írok neked!

Amikor elveszítesz valakit, el kell temetned. Akkor is, ha él... A lelked mélyére kell temetned őt. S ez nehezebb mindennél.

Kiírni mindent. Kiírni mindent. Kiírni mindent magamból.
Vén, nagyon nehéz! Tudod?

Ha nem lennének a barátaim, összeomlottam volna ez alatt a pár nap alatt. Ők tartják bennem a lelket... Ők mondogatják nap, mint nap:
- Erős leszel! Végig tudod csinálni! Segítünk...
Én nem tudom... de próbálok hinni nekik.

Azt mondja, sosem fog bocsánatot kérni senkitől, mert nem alázza meg ezzel önmagát.
Pedig ha elkövetünk valamit egy másik ember ellen, s azt megbánva, önmagunkat megalázva bocsánatot kérünk, abban a pillanatban, hogy kimondjuk: bocsánat, nagyobb emberré leszünk, bármikor előtte voltunk. Isten emel fel ilyenkor magához minket.

Nem gondolt abba bele, hogy akit annyira szeretett, ő mind ezt látja és érzi. Ő, aki már nem lehet itt. Nem csak nekem tartozik azzal, hogy bocsánatot kérjen, hanem neki is. Neki még inkább... Ismeretlenül megszerettem őt, s szívembe zártam örökre.

Jimbácsi a semmiből tűnt fel. A pipacsmezőkről kezdtünk beszélgetni, a föld illatáról. Az univerzumról, mellyel együtt lüktet a szívünk és olykor úgy érezzük, eggyé válunk vele. Kérdezte, mi bánt. S én csak sírtam és sírtam, ahogy mondtam neki. Azt hittem, megszakad közben a szívem. Róla csak annyit tudtam meg, ő is sokat szenvedett... nem terhelt semmivel, csak hallgatott. Szinte úgy éreztem, körbevesz valamiféle burokkal és egy kicsit könnyebb lesz.
Azt mondta, tudnom kell, véletlenek nincsenek... Utamba sodorta a szél, mert szükségem volt rá. Találkozunk még.

- Én elveszítettem egy gyermeket!
- Szerintem ezzel csak zsarolja!
- Zsarolom? Miért zsarolnék valakit is ilyesmivel?
- Mert nincs magával.
- Nincs velem? Hisz most járt itt hétfőn.
- Micsoda?
- Én hónapok óta szakítani szeretnék vele, mert érzem, hogy maga ott van a háttérben.
- Nem hagyja békén!
- Én? Könyörögtem neki... Azt mondta, ha elhagyom, megöl.
- Ezek szerint jól összeszűrték a levet.
- Tudja, ezt a gyermeket most veszítettem el. Most. Nem régebben. Érti?
- Jézusom! De maga hogy képzelte, hogy szül egy gyereket a többi mellé?
- Ehhez semmi köze... Semmi.
- Biztos a jóistenke nem engedte meg maguknak!
- Istenről beszél? Tudja, Isten senki életét nem veszi el... Senkiét. Főleg nem egy gyermekét.
- Jól összeszűrték a levet maguk ketten, mondom én.
- Hogy beszélhet így? Milyen ember maga?
- Én egy intelligens nő vagyok. De ön? Különben nem került volna ilyen helyzetbe.
- Komolyan beszél? Magában lakoznak érzések? Vagy a pénze miatt van vele?
- Majd én tudom, mi neki a jó és a helyes... De maguk ketten elintézték ezt is.
- Ja, hogy már megszervezték az életét. Gratulálok maguknak!
- Elegem van a hívogatásaiból is. Hányszor megmondtam neki. Nem fogom eltűrni.
- Én hívogattam? Ő mondta, hogy bármikor hívhatom... Bármikor.
- Ezt mondta?
- Azt mondta, bárhogy is lesz, sosem hagy el. Érti? Miért ne kerestem volna?
- Hát én itt fejeztem be, elmegyek innen. Nincs beszélnivalóm magával sem. Soha többé.
- Nekem ő már nem kell... Érti? Nem kell...
- Hát aranyom, akkor ő most így járt. Engem innentől kezdve nem érdekel.
- De maga visszamegy hozzá, mert szüksége van rá, s nem azért, mert szereti.
- Hát maguk jól tönkretették az életem. De túl leszek rajta, ne aggódjon! Mást is túl éltem már!
- Ne haragudjon! Maradjon vele! Magát érdemli, engem nem... Főleg ezek után. Maga a nekivaló ember, aki használja őt.
- Nincs beszélnivalóm magával és vele sem! Soha többé!

- Nyuszika, hidd el, hogy ő nem az, akinek gondolod... Félreérted az egészet!
Nem értek semmit félre.
Nem értek semmit félre.
Nem értek semmit félre.
Nem értek semmit félre.
Nem értek semmit félre.
Nem értek semmit félre.
Nem értek semmit félre.
Nem értek semmit félre.
Nem értek semmit félre.
Nem értek semmit félre.
Egyszerűen csak belehasad a szívem. Ezt érzem, mert nem értettem semmit félre. Pofont adtak az arcomra. Megmondták, hogy ők döntenek el mindent és te engedelmeskedni fogsz, mert úgy lesz jó neked. S nekem mégis megszakad a szívem, mert annyira szerettelek.

- Jó napot kívánok! Én Medve barátnője vagyok. Gondolom, maga is az...
- Igen, az vagyok.
- Megkérdezhetem, mennyi ideje?
- Öt hónapja.
- Komolyan? Tudtam, hogy jól érzem... Tudtam.
- Miért maga mióta van vele?
- Több, mint két és fél éve. De ez már nem is lényeges.

- Chanson, írj! Érted? Írj ki most magadból mindent!
- Tudod, hogy nem tudok írni, ha magam alatt vagyok.
- De írnod kell! Érted? Öröm olvasni téged, úgy írsz, mint kevesen... Írj! Írj! Írj!
- Megpróbálom.
- Írd ki magadból a fájdalmat is, ami most benned van... Mindent. Ne törődj vele, más mit szól hozzá! Érted?
- Értelek...
- Csak írj, kérlek szépen! Írj!

Mert vannak dolgok, amikről nagyon nehéz beszélni...

Valahol az álom és az ébrenlét között vacogtam. Egy szöszke hajú kisfiú arca jelent meg előttem. Alighogy megláttam, már kezdett lefelé csúszni valahová a semmibe, miközben hátranézve magas hangon kiáltotta felém: Segítség!
Rossz volt. Őrült rossz, felfoghatatlan érzés. Felriadtam, kiugrottam az ágyból. Hideg járta át a szobát, dermesztő hideg. Éreztem, hogy elveszítettem őt. Ott és akkor. Talán csak lépnem kellett volna felé, kinyújtani a kezem. De én csak néztem őt némán, lebénulva.
Nem fogom tudni őt elfelejteni... Sosem.