- Nyúl, mondd meg, ha nem kellek már neked!
- Nem erről van szó...
- Szeretsz?
Már nem is tudom, mit válaszoltam. Valamit, hogy megnyugodjon. Nem azt, amit legbelül érzek, amit nem mondhatok el... Hogy beszélhetnék neki arról a mindent felemésztő, őrült érzésről, ami hozzáköt és nem engedi, hogy elszakadjak tőle? Ami mellette tart hosszú hónapok óta, bármi is történt és történik.

- Mi baj? - kérdezte.
- Semmi, semmi baj nincs - válaszoltam, miközben nyeltem a könnyeimet, hogy legalább válaszolni tudjak. 
- Hallom a hangodon.
- Tényleg nincs semmi!
- Nyuszika, napok óta alig lehet belőled valamit kihúzni!
Én elmondtam napokkal ezelőtt. Elmondtam tegnap. Elmondtam ma. Mit mondhatnék? Panaszkodjak? Könyörögjek? Nem bánt semmi. Nincs semmi baj. Jól vagyok. Hosszú éveken keresztül azt tanultam, hogyan kell mosolyogni... Akkor is, ha úgy érzed, nincs kiút. Félve, rettegve a holnaptól. Csendben, hangtalanul, hogy meg ne bántsd a másikat a saját fájdalmaddal. Mosolyogni kell. A könnyeiden keresztül is. Mindig. Hát én próbálok mosolyogni. 

Újra itt vagyok a semmi közepén, s nem tudom, mit adok enni a gyerekeimnek hétvégén. Miből teremtsem elő a pénzt, amit kerestem volna. Amiből kifizethettem volna mindazt, ami a létfenntartásunkhoz szükséges. Ami megoldást jelentett volna egy időre. Mert a pénz, akkor is pénz, ha azért egy számodra teljesen idegen közegben ismeretlenekkel kellene közvetlenül, mosolyogva beszélgetned, miközben kiszolgálod őket, majd végigköhögöd az estéidet a tüdődben lerakódott nikotintól, miközben azon elmélkedsz, vajon másnap ki és mivel ejt pofára az éjszakások közül, hogy megint csak a fizetésed töredékét kapd kézhez... S most? Most hogyan tovább? Nem tudom, hogyan teremtsem elő a semmiből azt az ötvenezer forintot, ami most megoldást jelentene.  

Végre úgy keltem fel, hogy nem éreztem azt, hogy még mindig beteg vagyok. Nem esett nehezemre a felkelés, rendesen kaptam levegőt... S mikor a fejem hirtelen félrefordítottam, akkor sem hasított belé a fájdalom. Gyógyultnak nyilvánítom önmagam.