Tegnap meséltem Monyónak arról az emberről, akivel tavaly nyáron találkoztam. Ült velem szemben és annyit mondott, lát mellettem egy emberi lelket, egy gyermeknek a lelkét, aki nem születhetett meg, de szeretne világra jönni. Kérdezte, volt-e abortuszom, én meg elképedve bámultam rá, hisz nem tudhatta, hogy annak idején valóban elveszítettem egy gyermeket, mikor méhen kívüli terhes voltam. Aztán arra gondoltam, hogy hányszor eszembe jut még mindig és hiányzik... S rögtön utána az is, hogy nem, én már nem szeretnék gyereket szülni, s biztos majd találkozunk valamikor, valahol.
Erre Monyó azt mondja, ezt ő is érzi. Medve valahol szeretné, a gyermek is szeretné.
- Monyó, én nem szeretném! Nem és nem... Hát én is kellek hozzá.
- Igen, valóban kellesz.
- Remélem, csak a természet űz velem valamiféle játékot.
- És ha mégsem?
- Rámehetek. Érted?
- Tudom.

Aztán ma szinte egész nap Monyó tartotta bennem a lelket, mert nem, NEM érzem magam jobban. Egyre jobban kiborulok attól, amit érzek ott belül, pedig tán semmi alapja sincs. Minden nő fél ettől. Talán én még inkább, mint mások. Emlékszem, mikor azt mondtam Medvének, tudok magamra vigyázni. Akkor most ezt hogy magyarázzam meg neki?
Próbált hívni, fel sem mertem venni a telefont. Mert minek, mikor csak bőgök és lehet, csak túlreagálok dolgokat? Miért terhelném bármivel is? Eddig is mindent egyedül kellett megoldanom. Eddig is...