- Ki akarsz engem készíteni?
Kérdezi felháborodva, miközben nem veszi észre, hogy lassan már levegőt venni sincs erőm. Miatta.

Tulajdonképp csak valami olyasmit vársz tőle, hogy ennyit mondjon:
" Szeretlek most is."
" Fontos vagy, bármi is történik."
" Segítek, mint eddig is tettem."
" Szeretnék veled lenni."
De pár nap óta megváltozott valami és azóta hallgat. Azzal meg mihez kezdjek, hogy:
" Nyugodj már meg!"
" Szedd már össze magad!"
Minek? Hogy pár nap múlva újra összezuhanjak? Akkor inkább intézz el most! Gyorsan! Mert tudod, ez olyan, mint a rák... Lassan alattomosan érkezik, hosszasan kínoz, majd megöl. Ez pedig az utolsó stádium. Támogatom az eutanáziát.

Egy álmatlan éjszaka után már nem is sokkol, mikor a gyerekeid között szétosztod az utolsó forintjaidat, s közömbösen nézed az üres pénztárcád, amiből összegyűrődött blokkokon kívül már nem hullik ki semmi.

Azt már nem tudom a hetek óta tartó szórakozottságomra fogni, hogy a vasaló zsinórját bedugva a konnektorba, az húsz centis lángokat produkál apró tüzijéték kíséretében és én még oda nyúlok, hogy kihúzzam, mert megijedek, hogy esetleg kigyullad az egész lakás.

egy néma sanzon búg
azt suttogja:
nincs tovább
megfojt a sötétség
csak a szív kalapál
egy néma sanzon ez
semmi több
zongora nem szól
némaság húrja zeng
a kérdéseidre
sosem lesz felelet
egy néma sanzon vagy
hangnélküli dal
mely az égbe száll
a sír körül csend lesz
s nem mond senki imát

Azt mondtam apámnak visszahívom, aztán mégsem tettem. Fél óra múlva aggódva kérdezte:
- Nincs semmi baj?
- Nincs semmi baj - ismételtem gépiesen, mint már annyiszor. Ő pedig jelentéktelen dolgokról kérdezgetett, mert valahol mégis csak érezhette, az hogy"nincs semmi baj", nagyon is komolyat jelent.

- Nem akarsz még aludni egy kicsit?
- Nem, már nem vagyok álmos.
- De nézd meg! Még a többiek is alszanak.
- Igen, de ők hétalvók, én csak "egyalvó" vagyok.

Még arra sem volt idő, hogy magamban szívhassam Medve illatát, már indulnia kellett. Én pedig, mint már annyiszor, magamba feledkezve néztem az autója után. Lassan úgy érzem magam, mint egy skizofrén, akinek van ugyan egy élete, de van egy másik is, ami csak a övé, közben mindkettőben egyre magányosabbnak és elhagyatottabbnak érzem magam.

Azon gondolkodtam, miközben hallgattam, ahogy a két legkisebb veszekszik, melyikük aludjon velem; hogy mi történne ilyenkor, ha lenne egy legeslegkisebb?

- Te vagy álmaim nője!
- Hidd el, legfeljebb a rémálmaidé lehetnék!

Bocsánatot kért, többször is. Én pedig képtelen voltam arra, hogy tovább haragudjak rá... Ma lett negyvenkilenc. S most, hogy ennyi lett, még mindig nem tudok kigyógyulni abból, amit iránta érzek.

Fáradt vagyok, nagyon fáradt.

Nem tudom, mennyit kérhetek.
Szeretném, hogy a gyermekeim mellett lehessek, míg azoknak szükségük van rám. Látni, ahogy felnőnek és megtalálják helyüket a világban. Nem vagyok jó anya, de nagyon szeretem őket.
Szeretném, hogy soha többé ne kelljen egy férfit sem magamhoz közel engednem. Akit szeretek, őt pedig szeretném eltemetni az emlékeim közé. Ma, a születése napján. Legyen boldog...
Még valamit szeretnék. Soha többé ne kelljen mosolyognom senkire. S talán sírni sem akarok már...
Talán túl sok. Nem tudom. Majd ott fenn eldöntik helyettem.

Igen, nagyon kiborultam éjjel a szavaitól, amikkel célirányosan a szívembe célzott. Ennyire.

Nem terveztem semmit, nem csináltattam fel magam és nem kell a pénzed sem. Hjaa... és nem vagyok kurva sem, bármennyire szeretnél ezzel a jelzővel bemocskolni.
Te mondtad, más nem fog így szeretni. Neked ez arra volt elég, hogy így gondolkodj rólam.
Bárhogy is alakuljon a sorsom, semmivel nem tartozom. Még annyival sem, hogy elszámoljak neked. Bármennyire is szeretlek.

nem mertem semmit
ettől ideges lett
levágta a telefont
azt csinálsz amit akarsz nem érdekel
azt csinálsz amit akarsz nem érdekel
azt csinálsz amit akarsz nem érdekel
visszhangzik azóta is bennem
nem tudom kitörölni
a gondolataimból
csak azt érzem
összezuhan minden
körülöttem
újra

Apám számát akartam tárcsázni, de mégsem őt hívtam.
- Én vagyok - mondtam, de szinte elcsuklott a hangom.
- Halló, halló, halló... - szólt a telefonba.
- Én vagyok! - próbálkoztam kicsit hangosabban.
- Halló, halló, halló... - szólt bele még egyszer.
Letettem a telefont. Képtelen voltam arra, hogy újra beleszóljak még hangosabban.

Apukám meg miért épp most keres?

Tegnap meséltem Monyónak arról az emberről, akivel tavaly nyáron találkoztam. Ült velem szemben és annyit mondott, lát mellettem egy emberi lelket, egy gyermeknek a lelkét, aki nem születhetett meg, de szeretne világra jönni. Kérdezte, volt-e abortuszom, én meg elképedve bámultam rá, hisz nem tudhatta, hogy annak idején valóban elveszítettem egy gyermeket, mikor méhen kívüli terhes voltam. Aztán arra gondoltam, hogy hányszor eszembe jut még mindig és hiányzik... S rögtön utána az is, hogy nem, én már nem szeretnék gyereket szülni, s biztos majd találkozunk valamikor, valahol.
Erre Monyó azt mondja, ezt ő is érzi. Medve valahol szeretné, a gyermek is szeretné.
- Monyó, én nem szeretném! Nem és nem... Hát én is kellek hozzá.
- Igen, valóban kellesz.
- Remélem, csak a természet űz velem valamiféle játékot.
- És ha mégsem?
- Rámehetek. Érted?
- Tudom.

Aztán ma szinte egész nap Monyó tartotta bennem a lelket, mert nem, NEM érzem magam jobban. Egyre jobban kiborulok attól, amit érzek ott belül, pedig tán semmi alapja sincs. Minden nő fél ettől. Talán én még inkább, mint mások. Emlékszem, mikor azt mondtam Medvének, tudok magamra vigyázni. Akkor most ezt hogy magyarázzam meg neki?
Próbált hívni, fel sem mertem venni a telefont. Mert minek, mikor csak bőgök és lehet, csak túlreagálok dolgokat? Miért terhelném bármivel is? Eddig is mindent egyedül kellett megoldanom. Eddig is...

Éjjel arra ébredsz, hogy őrülten fájnak a melleid, elrohansz pisilni, miközben felvillan egy emlék a múltból, ilyet akkor éreztél legutóbb, mikor terhes lettél valamelyik gyerekkel. Utána órákig bámulod a semmit, miközben azon morfondírozol:
- Nem, ez velem nem történhet meg, de mi van akkor, ha mégis?

13 éves... Figyelem, milyen fülig érő szájjal viszi magával a próbafülkébe a fél tucatnyi farmert, amit kiválaszt számára az eladó. Felpróbálja az összeset, kettő közül nem tud választani. Nem szólok. Végül az eladó segít:
- Én tudom, az elsőt azért szeretnéd, mert anyának az tetszik jobban, a másik meg neked...
- Hát igen... - mosolyodik el és boldogan öleli magához azt, amelyiket igazán szeretné.

Medve váratlanul érkezett, s már vártam, mikor mondja, hogy indulnia kell. Belépve a hálószobába néztem, ahogy magára húzza a paplant és akkor már tudtam, maradni fog, ha csak egy éjszakára is. Odabújt, mint egy gyerek, hallgattam a szuszogását, s arra gondoltam, bárcsak sohase érne véget az éjszaka...

- Vigyázz, valami úszik a narancslében!
- Hol?
- Hadd nézzem én is!
- Valaki visszaköpte az üvegbe azt is, ami nem belevaló!
- Fúúúj!
- Ugyan, azt meg lehet inni! Kis búvárok nem számítanak.

Mentek, látták, legyőzték. Én meg beledugtam a lábujjamat a vízbe és csak annyit mondtam:
- Tudjátok mikor...
A kilátóig az út fárasztó volt... nekem, a tó viszont szemkápráztatóan gyönyörű. Estefelé pedig az arra úszó hattyúk kárpótoltak mindenért.

- Nem értem, hogy élhet ennyi csökkent értelmű ember a világon...
- Buta vagy, mikor így gondolkodsz!
- Azon legalább lehet segíteni, de a csökkentértelműségen nem.

- Nyúl, ugye jó volt a Medvével?
- Jó volt.
- És még mindig benned vannak a kismackók?
- Még mindig.

- Ki vagyok én neked?
- Hát az édesanyám.
- És te ki vagy nekem?
- A te édes jó gyereked. Aki nem csak jó, de ráadásul okos is.

Ezt hallgatom magamban órák óta:

"A semmi ágán ül szivem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szeliden
s nézik, nézik a csillagok."

Valahol legbelül szól... Olyan, mint mikor folyamatosan dúdolsz egy dalt és nem bírod abbahagyni.

Az emberek egyre mélyebbre akarnak ásni mind önmagukban, mind a körülöttük lévő világban. Azt mondják, keresik a válaszokat, mert rengeteg kérdés van bennük, ami nem hagyja őket nyugodni. Meg akarják érteni önmagukat és a világot is. Egyetlen egyre nem gondolnak. Minél mélyebbre ásnak, annál nagyobb lesz a sötétség. A válaszok pedig a világosságban leledzenek, nem a sötétségben. Ha elfogadnák önmagukat és a világot, akkor nagyobb esélyük lenne a megismerésre is. A kérdéseikre pedig meglelnék a válaszokat, amik mindvégig ott lebegtek a szemük előtt. Csak körül kellene nézniük. Ehelyett ők leszegett fejjel csak ásnak és ásnak... egyre mélyebbre.