- Szerintem anya medve-influenzában szenved.
- Hát igen! Elég régóta már...
- De ebből nem is fog kigyógyulni soha!
- Szerintem sem. Gyógyíthatatlan!

Bementem a kicsik iskolájába szembesülni azzal a ténnyel, hogy nem csak irodalomból ajánlatos elolvasnom a kötelező olvasmányokat, hogy képben legyek és segíteni tudjak nekik, az angoltudásom is ajánlatos lenne feleleveníteni, ha azt akarom, hogy a gyerekeim behozzák a három éves lemaradásukat. Ha belegondolok, beülhetnék az iskolapadba is, mert a tankönyveikben olyan dolgokról is olvasok, amikhez hozzászólni sem tudok.

Annyira szívfájdító volt látni, ahogy ott feküdt eldőlve, mozdulatlanul a jázminbokor levelei között.

Antoine küldött egy mms-t. A fotón ő volt, rajzolt szakállal. Nagyon vigyorogtam, kérdeztem is:
- Ez most miért? Mert tudod, hogy a szakállas pasik jönnek be nekem?
- Bevallom, ez volt az első gondolatom.
Kár, hogy nem írta alá, hogy NO SMOKING. 

Mert még mindig elveszek, miközben magamban szívom az illatát. Elveszek az érintésében, az ölelésében. Elveszek a sóhajaiban, szavaiban. Elveszek a lélegzetében, a szuszogásában, miközben a melleim közé fúrja a fejét.
Aztán pár óra múlva teljesen másképp veszek el, mikor beül az autójába, elsuhan és én úgy érzem, mintha csak álmodtam volna azt, mikor még itt volt, a kezeimmel kapnék utána, de sosem érem már el, hiába szeretném... hiába szeretném oly nagyon azt, ami régen volt.

Nagyfiam miután vacsorát készít magának, pördül egyet-kettőt a konyhában, beviharzik a nappaliba, rákeres a neten a PomPom meséire, nagy beleéléssel olvasni kezd, miközben nagyokat röhög saját magán. Hirtelen felpattan, felugrik egy székre, nézegetni kezdi a porosodó videokazettákat a szekrény tetején.
- Kukori és Kotkodát is akarok nézni... - vigyorog rám, majd kétrét görnyedve szinte lefordul a székről:
- Meg Húsz éves a hitgyülit...
Végül PomPom győz... Elkeredett szemmel, széles mosollyal az arcán nézi sorban a meséket, majd nem értve a vihogásunkat, felénk fordul:
- Az a baj veletek, nem értitek, micsoda élmény ezt újra látni! Ezen nőttem fel... - újra vigyorogni kezd -  Most jöttem rá, PomPom egy kiöregedett, fésületlen pedofil hippi, aki az a mániája, hogy megvárja Picúrt, hogy rámászhasson. Még perverz is... Pfúúúj! Szia Picúr! Megvárhatlak?

Ülök az államkincstárnál. Megszólal a velem szemben ülő telefonja. Felveszi, majd hevesen magyarázni kezd, hol találja a másik helyileg az intézményt, ahová szeretne eljutni. Közben hol a térdére, hol maga elé az asztalra vonalakat húz a mutatóujjával, ezzel is magyarázva az útvonalat, mintha a másik látna ebből valamit is. Egyre erősebben gesztikulál, majd nagyot sóhajtva hirtelen leteszi a telefont. Csak sejteni vélem, megértették a rajzot...

Hát nem a gyerek kapott el valamit, hanem én.

Szombaton itt volt Medve. Kérte, hogy ne dolgozzak a Black Jackben, mert csak tönkreteszem magam, inkább segít. Így hát...
Szombaton fogtam a telefont, felhívtam az üzletvezetőt, miközben itt ült mellettem.
Szombaton apám is, anyám is megkönnyebbült, hogy nem megyek többet arra a helyre.
Szombaton Medve valóban segített, ami kimondhatatlanul jól esett.
Szombaton apám is azt mondta, ha baj van, szóljak, ő is segít.
Szombaton végigbőgtem az estét, mert ennek ellenére nem tudtam, hogyan tovább...

- Anya! Diktáld le nekem az Egri csillagok tartalmát!
- Én? Hogy tudnám én azt lediktálni neked?
- Hát te mondtad, hogy többször is olvastad.

Most tényleg... Mire jó az, hogy a gyereket a legapróbb náthás tünettel hazaküldik az iskolából, másnap meg az összes többi azért nem akar menni, hátha ő is megfertőződik a H1N1 vírussal, pedig nem is?

Vén említette nekem - nem először -, hogy többek szerint hasonlítok Barbra Streisandra. Hát nem tudom. Régebben is mondták már ezt rólam, de én a hasonlóságot csak az orrunk nagyságában látom. Talán húsz-huszonöt évvel ezelőtt, mikor még vékonyabb voltam... akkor esetleg felfedezhető volt némi hasonlóság. De most?

Azért az még sem hagyható ki a Black Jack kapcsán, ahogy az első munkanapomon bejött az önmagát felettébb macsónak képzelő, kétgyermekes nős családapuka, s közölte velem, hogy ő imádja az ilyen molett, nagymellű nőket, mint én vagyok és első látásra belém szeretett. Kérdi, mikor randevúzunk, gyorsan rávágom, ha rajtam múlik, akkor soha. Úgy látszik, egy percig nem vesz komolyan, mert másnap újra próbálkozik bizalmasan a közelembe férkőzve:
- Randizunk ma?
- Nem.
- Valamikor később?
- Nem.
- Soha?
- Soha.
- Hát nagyot csalódtam benned - húzza fel az orrát, majd mímelt sértődöttséggel távozik a helyiségből, hogy aztán este a feleségével térjen vissza iszogatni, a barátai körében.

Na még az is eszembe jutott - miközben itt ülök és áporodott cigarettafüstszag leng körül -, amit ma a főnököm mesélt, aki egyébként rendes embernek tűnik.
Tegnap este projektort szereltek fel a hátsó terembe. Főnököm mutatja, hogyan működik... Magyarázza az erősítő működését, hozzáteszi, ne állítsam hangosra, mert be fog rezonálni a rendszer. Nem igazán értettem, hisz a technikai rendszer adott.
- Ezt gondoltam én is először - mondja fanyar mosollyal az arcán. Tegnap, mikor rákötötték volna a szerelők a hangfalakat a rendszerre, kiderült, azok csak dobozok, a hangszórókat valaki elvitte belőlük. Három méter magasból... Állítólag félmillió kéne és minden olyan lenne hangtechnikailag is, mint mielőtt pár hete átvette az üzlet vezetését.

Egyébként meg lehet, hogy nem megyek én többé a Black Jacknek még a környékére sem.
Ma én kerültem kellemetlen helyzetbe az egyik vendég előtt az éjszakás miatt. A végén már majdnem úgy jött ki, mintha én nyúltam volna le az éjszakában nyert pénzét. Ráadásul a vitának a főnököm is tanúja volt. S bár a végén kiderült, nem én vagyok a ludas, akkorra már sírni tudtam volna a dühtől. A történet még tetőzött azzal, hogy - míg eddig mindig rendben volt a forgalom utáni stand és hiánytalanul adtam át mindent -  ma a fenti incidens miatt nem tudtam időre elvégezni, ezért besegített a másik éjszakás, s így érdekes módon se a kassza, se a stand nem stimmelt... Hiába magyaráztam, hogy már az ő bevételéhez van felírva, amit hozzám hiánynak írtunk, azt mondta, ezzel ő már nem tud mit kezdeni. Magyarul ma feleannyi bérért dolgoztam tizennégy órát a tizenkettő helyett... és akkor még búcsúzóul kedvesen közölte velem, mosolyogjak többet a vendégre... Hát nem tudok ilyenkor mosolyogni... nem csak a vendégre, senkire sem... Hjaa, és akkor azt meg sem említettem, hogy a pár napja bevitt teásdobozomból eltűntek a filterek. Valószínűleg észrevétlen szublimálódtak a légben... Mert egy nap alatt, mégsem ihattam meg húsz filternyi teát, de hát más sem vitte el őket... Talán ez bosszantott fel leginkább. Dühös vagyok. Pff...

Reggelente jókat mosolygok magamban az öregúron - mert mindig a Csinibaba jut eszembe - , amikor belépve a kocsmába, rátámaszkodik a pultra és mély, reszelős rekedtes hangján megszólal:
- A helyzet a lényeg! Keleti kényelem, nyugati politika...

Dolgozni nem mindig leányálom. Főleg nem egy olyan helyen, mint a Black Jack. Ha bezavarnának az éjszakába, futva menekülnék... Ahol napközben kispénzű nyugdíjasok fröccsöznek és nézik a tévében a híreket, ott éjjel kemény fiúk küzdenek a pénznyerő automatákkal. Dübörög zene, opálosan villognak a  fények, nikotinszagú füst úszik a levegőben. Alkoholtól mámoros arcok, pénzre éhes, mégis bódult a tekintetek, eltévedt mozdulatokat mocskos beszólások kísérnek... Egy-egy kósza árny tűnik fel az utca hideg csendjében, nem jut tovább, összecsúszik a bejárat előtt, mintha csak a benn lévő fertő éltette volna. 

Tudod, mit szeretnék? Hogy valaki kedvesen szóljon, megsimogasson és átöleljen a szavaival. Nem többet...

Tulajdonképp rohadt módon unom azt a Robin Cook regényt, amit olvasok. Ott volt a polcon a többi könyv között, én pedig rácsodálkozván, hogy került oda, a kezembe vettem.

Azt mondja, dolgoznia kell, mert egy férfi bármilyen helyzetben helyt kell, hogy álljon. Nem tudja, hogy holnap nekem is munkába kell mennem, bárhogy is érzem magam, mert nem szalaszthatom el az adott lehetőséget. Mert papíron vasárnap óta, ha nem is álmaim munkahelyén (hajaj, de mennyire nem), de dolgozom.

A kisebbik fiam egyre többször kérdezgeti, mikor aludhat velem. Tudom, hiányzok neki... Hiányzunk egymásnak. Mert olyan olyan kevés az idő, amit együtt tölthetünk. Ha szólok neki, csak jön és bújik, s mikor már menni akar, én vagyok az, aki alig tudom elengedni.

A vasárnap este történtek után nagyon vártam egész nap, még tegnap este is, hogy Medve felhívjon. Aztán arra gondoltam, jobb is ez így, hogy nem keres. Ma reggel mégis csörgött a telefon. Meglepődtem, mert már azt hittem, hogy jobb esetben napokig, rosszabb esetben hetekig nem jelentkezik.
Azért jól esett, mikor megkérdezte, hogy vagyok. Csak közben azt a kimért, tárgyilagos hangot ne kellett volna hallanom, amin szólt hozzám. Amitől mindig úgy érzem, megfagy körülöttem a levegő, s szólni sem merek...

Újra és újra rá kell ébrednem arra, muszáj felnőtt fejjel is megtanulnom az általános iskolai anyagot, hogy segíteni tudjak a gyerekeimnek a tanulásban. Na de, ha nem megy?

Pár hete kölcsön adta, majd visszakérte a laptopját, mert szüksége volt rá. Mondta, majd valamikor megkapom, ha már nem kell neki. Éjjel mintegy mellékesen közölte:
- Hát azt már te úgy sem fogod viszont látni az életben többé...
Képtelen voltam a szavaira figyelni tovább, annyira megütköztem a hallottakon. S nem azért, mert akkora szükségem van arra a laptopra. Nem azért... Csak tudnám megállni, hogy ne szökjenek a szemembe könnyek ilyenkor.

Nagyon nagy butaságot csináltam. De azt mondják, minden jóban van valami jó. A jó jelen esetben, hogy elgondolkodtam, mit miért tettem és ezután mit szeretnék másképp, hogy soha többé ne kerüljek ilyen helyzetbe. Csupán ennyi.

Elmúlik?

Így szeretni valakit... így szeretni... Tudom, két őrült vagyunk. Senki nem ért meg. Se őt, se engem. Az élet hogyan megy tovább nélküle? Hogyan? Fáradt vagyok... nagyon. Elmúlik. Tudom... Csak most kell egy kis csend.

Az élet szép... Tenéked magyarázzam?

Valamikor egy éve írtam le valahol. Most még egyszer le kell írnom egy másik történet kapcsán: azt hiszed, az aljasságnak van alja, aztán időnként rá kell döbbenj, hogy még sincs... Valaki most nagyon talán erősnek és felsőbbrendűbbnek érzi magát attól, amit mond és tesz... Valaki hónapokon át mást mondott nekem, mint amit talán érzett. Valaki, akit hagytam játszani, mert őrülten szerettem... Játszani velem. Én szeretném elfelejteni őt, mert ha ő szeretett volna, nem mondta volna azt, amit mondott... nem tette volna azt, amit tett.

Bajban voltam, Medve segített, mint már annyiszor az elmúlt időszakban. Próbáltam felhívni éjjel tizenegykor, éjfélkor, kettőkor, négykor, hatkor... de senki nem vette fel a telefont.