Medve éjjel elmondta, mennyire szeret és nem akar elveszíteni. Éjjel elmondtam, mennyire szeretem és nem akarom elveszíteni.
Ma délután keresett, majd valami miatt kiabálni kezdett a telefonba. Belém hasított a félelem... Újra. Láttam a szemeit, éreztem a kezének szorítását. Mint azon a napon... Miközben arra vágytam, hogy megnyugtasson és átöleljen, hogy ne kelljen félnem.
Nem rég felhívtam... Elköszöntem, mint aki jó éjt kíván. Soha többé nem beszélek vele. Soha. Hetek óta küzdök... próbálok fenn maradni. Szalmaszálba kapaszkodom, ami talán csak illúzió. Észrevétlen az életem is azzá válik, vagy még inkább egy tudathasadásos álommá, amiből képtelen vagyok felébredni.

Hallgatom a kicsiket a telefonon keresztül. Viháncolnak, nevetgélnek. Jönnének is, maradnának is. Nem is tudok mit mondani nekik... Nem akarom, hogy érezzék a hangomon, nem vagyok jókedvű. Hiányoznak, annyira hiányoznak. De talán mégis jobb, hogy nem látnak most így. Bár nagyon hiányzik, hogy átöleljenek és én is őket.

Tudta, mennyire szeretnék egy jobb fényképezőgépet. Talán pont ezért akartam lebeszélni arról, hogy megvegye nekem. Mert féltem beleélni magam. Ma épp azon ábrándoztam, valahogy meg kéne venni. Akár részletre. Aztán kaptam egy számlát, amire nem számítottam. S tudtam, le kell mondanom róla. Nem csak erről az egy dologról, még nagyon sok mindenről.
Olyan érzés ez, mikor egy papírdarabot az izzó parázs közé dobsz. Ámulattal nézed, ahogy egy pillanatra fellobban a láng. Aztán szinte egy szempillantás alatt elhamvad, majd a szürke pernyét magával sodorja a szél a semmibe.

Tébolyult, soha véget nem érő szerelem ez, amitől képtelen vagyok szabadulni, s ami az idő múlásával felemészt.

- Anya, oda nézz!
- Nem látok semmit.
- Ott a kedvenc eladónk. Tudod, a húsoknál szokott lenni...
- Ja tudom, akinek olyan szép szemei vannak.
- Anya, nézd... nézd milyen jó segge van.
- Normális vagy?
- Anyaaa... vagyünk valami húst!
- Húst? Húst vegyek azért, hogy bámulhasd a seggét...
- Igen, meg a szemeit... Anyaaa...
- Ezt nem hiszem el, nem hiszem el.
- Naaa, én készítem el, csak vegyünk valamit nála!
- Nem hiszem el... - ismételten inkább már csak magamnak, miközben lassú léptekkel közeledtünk a fenn említett húsos pult felé, hogy az eladó fenekét bámulhassuk, s a szemeiben gyönyörködhessünk, miközben vásárolunk valamit.

Gyomorrontásom nincs, elméletileg terhes sem vagyok. De akkor miért kell nekem korán reggel arra ébrednem, hogy még a nem létező is távozni akar belőlem? Miért szórakozik velem a természet? Vagy csak a psziché furcsa játéka ez, ami így jelzi valami nincs rendjén? Én nem tudom, de ha így van, szívesebben hallgatnám inkább a hangokat, amik megsúgják...

BELÉ halok, s nem BELE... Most úgy érzem. De talán már nem is érdekel.

Egy hete ott álltam a nagyszüleim háza előtt... A ház előtt, amiből semmit nem láthattam. A napsugár mintás kerítést áthatolhatatlan indák fonták be, a fák sűrű lombjukkal hajoltak alá, mindent elrejtve a kíváncsiskodók elől.
A hajdani kert hátsó oldalánál tudtam bejutni. Bokáig érő borostyán levelek közt tapostam az utat, kezemmel elhajtva az utamba kerülő ágakat. Gyermekkorom álomvilágába beleszőttem a környékbeli réten, kis erdőben játszadozó tündéreket, manókat. Mintha ide költöztek volna... Olyan titokzatosnak, szinte vibrálónak tűnt minden. Aztán megértettem valamit. Az emlékeink élnek ezen a helyen.
Magam előtt látom a fehér szegélyű rózsaszín falakat, az élénkzöld ablakok üvegén megcsillannak a nap sugarai. Érzem a szélben a virágok illatát, hallom a méhek zümmögését, nézem a kert felett cikázó színes pillangók sokaságát. Szinte látom magam előtt nagyapámat, ahogy áll a nyári konyha előtt a hatalmas diófa alatt. Kezében kés, azt élezi... szája sarkából lóg a bagó, miközben huncut szemekkel figyeli az őt körülvevő világot. A nagyanyám szorgos kezekkel húzza fel a kútból a vizet, miközben észrevétlen tanít, magyarázza nekem a világot, amiből még oly keveset értek. Futok a házhoz, kezem nyitja az ajtót... Az ajtó, ami mögül nyári éjjeleken a istálló tetején huhogó baglyot lestük zakatoló szívvel, fekete árnya a hold elé vetült. Télen az ablakot leheltük, és figyeltük jéggé dermedt sóhajaink milyen mintát rajzolnak az üvegre. A jégvirágokat körberajzoltuk, míg azt nem éreztük, megfagynak ujjaink. Hallani vélem gyermeki kacagásunkat, ahogy szaladunk a ház mögött a forró homokban, a tök virága mosolyog ránk, kezemmel a mák virágait érintem, halkan éneklek, hangom elfújja a szél a lehulló szirmokkal a légben...
Hirtelen visszazökkenek a jelenbe. A teraszt befutotta a sűrű zöld, bekúszva az ablakokon keresztül a házba. Az ajtón már nincs kilincs, amibe kapaszkodhatnék. Már nem tartja üvegeit az ajtókeret. Mintha összezsugorodott volna minden. A "gang"-on nem fut az aszparágusz a mennyezet felé... nincsenek ott a madarak, melyeket órákon át tanulmányoztunk apámmal. Nem is értem, hogy fértünk el abban a kicsi konyhában annyian, miközben a tűznél melegedtünk. Hitetlenkedve nézem a szobát, ahol kényelmesen elnyújtózva ücsörögtek szüleink, miközben mi a szőnyegen elhasalva kártyáztunk vagy sakkoztunk. Mekkora szeretet lakozott e falak között. Valamiért a régi karácsonyok fahéjas, szegfűszeges illata jut eszembe, pedig nyár van, tikkasztó meleg.
Újra kilépek a borostyánnal terített udvarra, szinte várom, hogy újra felelevenedjenek az emlékeim. Semmi nem történik, csak a fák mögött megbújó szürke épületek roskadoznak előttem, s ahogy lépek, egyszínű barna pillangók szállnak fel az ég felé... Sírni szeretnék, de nem tudok.
Mintha gyermekkorom színes, véget nem érő meséit az elmúlás meséje váltotta volna fel azon a helyen.

Keddi látogatóm felhívott azzal, szeretné megkérdezni, hogy vagyok.
- Nincs semmi baj... Köszönöm.
- A hangod még mindig nagyon szomorú.
- Ha annak hallod, akkor sem szeretnék látni most senkit.
- Ha baj van, azért szólj...
Nyögte szinte hangtalanul a telefonba szegény. Ilyesfajta elutasításra más válasz nem is igen volt várható...

Megbántottam valakit azért, hogy ne bántsak meg mást. Mind ezt a saját hülyeségemnek köszönhetem. S még csak azt sem tudom, valaha jóvá tudom-e tenni, amit tettem...

Láblógatva ültem a parton belefeledkezve a tó ringatózásába. Hallgattam kövekhez csapódó hullámok verődését, a felettem elsuhanó sirályok vijjogását... Néztem a távoli vitorlásokat, ahogy lágyan szelik a vízet.
És akkor egyszer csak ott volt... teljes valóságában. Már nem is számítottam rá. Nem gondoltam, hogy miattam odajön.
S csak most elevenednek fel erőnek erejével bennem a pillanatok. Emlékszem az apró harapásokra, ahogy az ujjaival végigsimította az orrom, mikor az ajka lágyan az enyémhez ért... Emlékszem a szavakra, amik hozzám szóltak. Mindenre emlékszem.

Felébred, rám sandít, nyújtózik egyet, s mielőtt fotózhatnám, elúszik...

Tegnap este megint Müller Péter írásokat olvasgattam. Elgondolkodtam ezen:
"Aki önmagát a külvilágtól függővé teszi, előbb-utóbb boldogtalan lesz."
Aztán ezen:
"A másik magányába nem szabad belegázolni."
Szóval úgy döntöttem, ma az élet e két apró igazságát magamévá teszem. Elmegyek, hogy magam lehessek és nem engedem, hogy bárki beleszóljon.