Kisebbik lányommal épp az iskolába igyekeztünk, mikor Medve hívott, hogy hétvégén ne én menjek fel hozzá, hanem majd ő jön és elvisz valahová, ha már ünneplünk. Szólni nem tudtam, mert eddig ő szerette volna, hogy nála legyek.
Nem értettem, miért lesz ez így most jobb? Miért nem szabad nekem odamennem? Régebben, ha dolgozott is, szinte egész hétvégéket tölthettünk együtt, ma már csak röpke órákat. Mert valamiért csak ennyi jut nekem. Még sem szóltam eddig soha. Egész nyáron reménykedtem, hogy legalább egy hétvége jut nekem. De nem. Aztán eszembe jutottak azok az esték, mikor nem tudtam elérni, a nem létező sajtótájékoztató, amire hivatkozott, újra ott volt előttem az az sms, amit mutatott, mielőtt darabokra törte előttem a mobilját, mert arra kértem, akkor most már engedjen el. Arra a másikra gondoltam, aki hívogatta és ő nem vette fel a telefont, mert velem volt. Talán tart attól, hogy meglát valaki? De akkor én mire kellek? MIRE? S miért szorított olyan erősen, mikor ott akartam hagyni? Miért indult el hozzám pár órára is azon a szombaton? Miért segített a bajban? Miért kaptam meg tőle azt, amiről tudta, olyan sokat jelent nekem? Annyi kérdés dübörgött bennem. Úgy éreztem, szinte megsüketülök a robajuktól.   
Aztán hirtelen elhomályosodott minden, forogni kezdett az egész világ. A lányom kezébe kapaszkodtam, ő szorított erősen.
- Mi a baj anya?
- Nem tudom, egyszerűen csak fáj... nagyon fáj - nagyon megijedtem, de nem a lelkem fájdalmától, hanem a szívemétől. Akkor már csak arra tudtam gondolni, valahogy szeretnék hazaérni. Mielőbb.