A mai állásinterjún elfogadtam a munkát. Azóta azon gondolkodom, még időben vissza kéne mondanom. Emlékszem, mikor S. (aki tizenöt év után emlékszik ugye az arcomra) azt mondta nekem ott az asztalnál:
- Örülnöd kéne, hisz van munkád! Nem vagy feldobódva...
Nem, nem dob fel ez a lehetőség, még a gyomrom is összeugrik tőle, ha rágondolok.