Akkor még azt hittem, legalább egy napot itt lesz, de kiderült, csak órákat, s már mennie kell. Mondja ő, hogy pár nap múlva majd jön kicsit több időre is, és akkor elvisz magával valahová. De bármilyen kedvesen is szól, ilyenkor mindig az az érzésem, hogy ezzel csak meg akar nyugtatni. Ha teljesen komolyan venném, napokig csak sírnék. De azért mégsem esik jól. Mert ki az, aki elhiszi, hogy egy nyárból villanásnyinak tűnő, átszeretkezett, félájult éjszakák juthatnak csak neki? Vagy én vagyok önző, hogy szeretném vele a lábamat lógatni a Balatonba hideg jégkását szürcsölgetve, az arcába fröcskölni a hűs vízcseppeket, később arra eszmélve, hogy hangosan szuszog mellettem a fűben, mint egy igazi medve? Miért kell másokkal máshová mennem,  ha egy-két napra ki szeretnék szabadulni a szürke hétköznapokból, miközben tudom, ő is ráérne? Hogy is mondta valaki? Arra van időd, amit szeretnél, ha meg nem szeretnéd igazán, úgy is találsz mindig elfoglaltságot magadnak, hogy ne érj rá.