A jelenlegi helyzetben én egyszerűen csak nagyon rosszul vagyok... és félek. Félek attól is, hogy megkérjem, segítsen egy kicsit... azzal az öleléssel.

Medve felhívott, nem értette, mi bajom. Igen tudom, láttam este, hogy egész délután keresett. De hogy mondhattam volna el neki, mi történt és miért? Úgy sem értene meg... Ha annyit mondok, szeretnék vele lenni egy kicsit többet, akkor önző vagyok. Ha másképp képzelek el valamit, akkor kijelenti, a jelenlegi helyzetben ő az, aki meghatározhat dolgokat. Értsem már meg és fogadjam el, hogy szeret. Értem. Elfogadom. Szeretem. S a jelenlegi helyzetben kérek engedélyt összeesni, elájulni, meghalni... A jelenlegi helyzetben kérek engedélyt, hogy mégse rettegjek mindattól, amire az előbb engedélyt kértem... egyáltalán a holnaptól. A jelenlegi helyzetben csak egy ölelésre lenne szükségem, hogy ne érezzem mindazt, amikre eddig engedélyt kértem. A jelenlegi helyzetben azt szeretném, hogy megnyugtasson, hogy ne érezzem azt, hogy olyan reménytelen körülöttem minden.
A jelenlegi helyzetben azt sem tudom, felébredek-e holnap, mivel rengeteget kéne pihennem, hogy jobban legyek, de elaludni is félek... Hogy mondhatnám el ezt neki? Hogy? S ha elmondanám, vajon odajönne hozzám, hogy átöleljen?

Látták rajtam a kicsik, hogy nem vagyok valami jól, s még a beszéd is nehezemre esik. Nem kérdeztek. Miután hazaértünk az évnyitóról, szinte parancsolva kértek:
- Feküdj le, inkább megcsináljuk, amit kell! Csak nagyobb baj ne legyen!
Legkisebb odahozta az ágyamba a könyveit, a másik egy rajztáblát, hamadik tollat... Én csak ragasztottam a vignettákat, írogattam a neveket. Mikor végeztünk, nem kellett szólni, könyörögni... Mindannyian, szinte hang nélkül mentek aludni.

Kisebbik lányommal épp az iskolába igyekeztünk, mikor Medve hívott, hogy hétvégén ne én menjek fel hozzá, hanem majd ő jön és elvisz valahová, ha már ünneplünk. Szólni nem tudtam, mert eddig ő szerette volna, hogy nála legyek.
Nem értettem, miért lesz ez így most jobb? Miért nem szabad nekem odamennem? Régebben, ha dolgozott is, szinte egész hétvégéket tölthettünk együtt, ma már csak röpke órákat. Mert valamiért csak ennyi jut nekem. Még sem szóltam eddig soha. Egész nyáron reménykedtem, hogy legalább egy hétvége jut nekem. De nem. Aztán eszembe jutottak azok az esték, mikor nem tudtam elérni, a nem létező sajtótájékoztató, amire hivatkozott, újra ott volt előttem az az sms, amit mutatott, mielőtt darabokra törte előttem a mobilját, mert arra kértem, akkor most már engedjen el. Arra a másikra gondoltam, aki hívogatta és ő nem vette fel a telefont, mert velem volt. Talán tart attól, hogy meglát valaki? De akkor én mire kellek? MIRE? S miért szorított olyan erősen, mikor ott akartam hagyni? Miért indult el hozzám pár órára is azon a szombaton? Miért segített a bajban? Miért kaptam meg tőle azt, amiről tudta, olyan sokat jelent nekem? Annyi kérdés dübörgött bennem. Úgy éreztem, szinte megsüketülök a robajuktól.   
Aztán hirtelen elhomályosodott minden, forogni kezdett az egész világ. A lányom kezébe kapaszkodtam, ő szorított erősen.
- Mi a baj anya?
- Nem tudom, egyszerűen csak fáj... nagyon fáj - nagyon megijedtem, de nem a lelkem fájdalmától, hanem a szívemétől. Akkor már csak arra tudtam gondolni, valahogy szeretnék hazaérni. Mielőbb.

- Te szeretnél felnőtt lenni? - kérdi a nagy.
- Megőrültél? - válaszolja a kicsi.

Örültem, mikor tavaly hazajött a legidősebb lányom anyukáméktól. Igazán fel sem fogtam, mikor megint elköltözött. Most itt ülök és azon tűnődöm, mennyire üresnek tűnik a lakás, hogy az eggyel kisebb visszament a kollégiumba. Pedig ő majd jön haza... nemsokára. S mennyire üresnek fog tűnni pár nap múlva, ha a többieknek is kezdődik az iskola.
Talán könnyebb lenne ez az egész, ha én is elindulhatnék minden reggel... munkába, dolgozni, pénzt keresni.Gyűlölöm ezt a tehetetlenséget, ami napról napra egyre inkább aláássa az ember önbecsülését.

Este megérkezett Medve, s vele együtt az eső is. De már csak azért sem mondtunk le az esti grillezésről. Mert grillezni csepergő esőben, napernyő alatt is jó. A gyümölcstorta íze pedig eltereli a figyelmünket a ruhánkba, bőrünkbe beivódott füst édes, kesernyés illatáról. Míg nem a takaró alatt összebújva magunkba nem szívjuk... Akkor meg már nincs idő ilyesmivel foglalkozni.

- Anya! Én láttam egy olyan... szóval egy néger pasit, de akkora farka volt!
- Micsoda mekkora? Fúúújj... Te ilyeneket nézel?
- Hatalmas, valami hatalmas...
- Hol nézel te ilyeneket?
- Nem az a lényeg, hol láttam.
- Tényleg? Hát mi a lényeg?
- Anya! Én egyszerűen nem értem, ha feláll neki, hogy nem ájul el?

Napok óta rohangálok, nem tudom, mikor lesz már vége ennek az "egyik iskolából kiíratom, másikba be" dolognak. Az meg külön örömmel tölt el, hogy összefutottam a legkisebb osztályfőnökével, aki teljesen felháborodott, hogy elviszem a kicsiket, legfőképp a legkisebbet az iskolából. Ezek után, hogy mondhattam volna el neki, hogy épp a legkisebb miatt döntött így a család, mert ugyan próbálják ott fenn az "okosok" megakadályozni a szegregációt, sok szülő még sem vállalja, hogy a többségben lévő kisebbség között nevelődjön a gyereke, ahogy én sem. S bár az osztályfőnök szerint a roma is olyan ember, mint mi, nekem akkor is elegem volt a tavalyi évben és lett volna pár szavam az általa elmondottakhoz. Nem álltam le vitatkozni. Arra meg végképp nem tudom, mit is mondhattam volna, hogy az osztályban öt magyar gyerek marad a többségben lévő kisebbséggel szemben. Ha így folytatjuk, nem a romák, hanem a magyarok szegregációjáról beszélhetnénk. De mint tudjuk, ilyen probléma ebben az országban nem adódhat, mert afelett még a pedagógus is elsiklik (az odafenn lévő "okosokról" nem is beszélve), hogy az én gyerekemet verik meg, az én gyerekem kap büntetést, mikor ellopják a holmiját és nem tudja azt felmutatni, az én gyerekem arcán jelenik meg a félelem, ha a többségben lévő kisebbség szülei jelenetet rendeznek az osztályteremben, ha valami épp nem tetszik nekik.
Ősztől buszozunk, ha kell ázunk és fázunk, de normális körülmények között tanulnak a gyerekek, nem stresszként megélve az iskolábajárást. 

Medve utánajárásának és segítségének köszönhetően három nap után visszakapcsolták a telefonom és az internetem, amit egyébként teljesen jogtalanul szüneteltettek, miközben én napokat bőgtem végig, hogy nem igaz, hogy már az is utolér, aminek nem kellene, miközben mindenki azt várja tőlem, hogy megoldjam a megoldhatatlannak tűnő helyzeteket, esetleg fennhangon hangoztassam, hogy "foreverpeace".

Keresem a lassan kilenc éves gyerekem a sötét udvaron. Nem találom. Nézem a ház előtt. A vízelvezető árokban szedi a gazt. Mellette egyre magasodó kupac. Felegyenesedik, majd hetykén igazít egyet a fején lévő baseballsapkán:
- Holnap viszik a szemetet. Ki kellene hozni a kukát az udvarról!
- Jó, kiteregetek és hozom. Pár perc.
Még ki sem érek a teregetnivalóval, hallom, ahogy nyitja a kaput és húzza kifelé. Nem bírta elviselni a "lassúságomat".

Miért van olyan érzésem, hogy el akar veszíteni? Hogy ha legközelebb eljön, utána nagyon hosszú ideig nem fogom látni, mert ő így szeretné?

- Kisfiam, szedd össze a szennyest a szobádból és vidd a fürdőszobába légy szíves!
- Nincs is szennyesem!
- Hát azok mik a szőnyegen és a széken?
- Hát... azok csak olyan melléktermékek.

Megint felébredtem hajnali kettőkor. Vissza akartam feküdni, de egy adott dolog a sok közül csak nem hagyott nyugodni. Mire utána néztem hosszasan turkálva a befizetetlen számlák között, addigra a maradék álom is kiment a szememből. Így neki álltam Frederick Forsyth Suttogó szél című kisregényét elolvasni. Hajnalban túl is voltam rajta. Szó szerint. Valami izgalmakkal teli indiános olvasmányt vártam, tán ezzel is felelevenítve tizenéves élményeimet, de valami egész mást kaptam.

Medve azt mondja:
- Nyuszika, te olyan perverz vagy!
Mondja. Ő. Pont ő... Mintha ő kevésbé lenne az.

Csak mi nők vagyunk olyan hülyék, hogy elhatározzuk veszünk magunknak valami finomat ebédre, aztán a vásárlás eredménye mégis egy könyv, három francia bugyi és két csokor virág lesz? Persze mind ezeket szinte fillérekért jó helyről, de akkor is...

Szeretek a vonaton behunyt szemmel játszadozni a gondolataimmal, miközben élvezem az arcomon a nap sugarainak forróságát és a vonat mellett elsuhanó árnyékok hűvösét.

Nem láttam hattyúkat a tavon, csak egy tollat sodort felém az egyik tarajos hullámon a szinte viharos szél. Kezembe vettem, játszadoztam vele. Mennyire törékeny volt... Magammal vittem a partra, néztem, ahogy simára szárítja a nap melege. Puha lett, simogató.
Azon morfondíroztam a parton feküdve, talán Medve el sem mer indulni. Meg azon, ha mégis elindul, akkor velem marad az illata az ágyban, ha másnap mennie kell is. Arra végképp nem számítottam, ami történt. Medve jött, mint valami forgószél, mindent felkavarva bennem. S mire észbe kaptam, már ott sem volt... Én pedig itt maradtam némán, egyedül, ki nem mondott szavakkal, kezemben forgatva a hófehér tollat. A hattyú tolla velem maradt, Medve nem...

Süt a nap. Ez jó.

Elmegyek a hattyúimhoz. Hogy haza miként érkezem, még nem tudom... Mert állítólag zápor és zivatar is várható. Ha mégis elázok, hát nem annyi baj legyen... Ha egyedül jövök haza, az sem a világvége. De azért nem erre vágyom, mert Medve azt ígérte, eljön és hazavisz.

Mert jól esik: "Egy igazi kihívás vagy, meg akarlak fejteni. Te egy igazi NŐ vagy, nem egy a sok közül. Sokan nem kedvelik az egyéniségeket, mert nem férnek bele a skatulyákba, nekem sincs sok igazi barátom..." 

Tudtam, hogy szerdán már nem. Tudtam, hogy csütörtökön sem... Ma péntek van, kicsit azért reménykedtem, de most már tudom, hogy ma sem... jön. Holnap sem. Én pedig nem találom a helyem. Se itt, se máshol. Se ma, se holnap.

- Nekem egy fiatal, jóképű, kedves és gazdag pasim lesz, ha nagy leszek!
- Hugicám, te maximum egy gazdag és öreg pasit kaphatsz, mert egy fiatal biztos nem fogja elviselni, amennyit te beszélsz.

Augusztus húsz, az államalapítás ünnepe. Nekem most még ahhoz sem volt kedvem, hogy kiálljak a kapuba és tűzijátékot nézzek. Talán akkor majd tudok örülni, mikor ez az ország nem ott tart, ahol... S akkor majd nem állok ellen a pirotechnikai szemfényvesztésének sem.

- Na és mit fogsz ott csinálni?
- Lógatom a lábam vízbe, hallgatom a hullámokat, közben várok a hattyúimra... talán fotózok.
- Ennyi?
- Ennyi. Mi nem tetszik ebben?
- Bevallom, mióta az eszemet tudom, utálom a Balatont.
- És? Attól más még szeretheti... nem kötelező senkinek odamenni.
- És ha éhes leszel?
- Akkor beülök a mólón valahová egy lángosra, hamburgerre, tudom is én... Nem ez a lényeg. Hjaa a jégkása! Az lényeg!
- Hamburger? Mit szólsz, lemegyek én is, ha meghívsz hamburgerezni? Hat-hét az adagom. Annyitól jól lakom.
- Tessék?
- Komolyan mondtam. Na most mi van?
- Semmi, csak nézek, ki a fejemből. Mennem kell. Szia!
- Szia! Majd hívj fel azért, ha menni fogsz!
- Hát ez nagyon gáz, meghívatni magad egy nővel, ráadásul ilyen pofátlan módon - tettem le sietve a telefont, miközben azon agyaltam, hogy most ezt poénnak szánta, vagy sem... S még ő mondja, hogy vonzom a hülyéket.

- Olyan napjaim voltak, hogy már azt hittem, idegösszeroppanást kapok.
- Összeroppanás? Mindig azt hittem, hogy az idegösszeroBBanás...

Újabb három helyre újabb három önéletrajz. Nem hiszem el, hogy előbb-utóbb nem jön össze valami.

Tulajdonképp úgy szerettem volna egy táskát. Pontosabban már hónapok óta szükségem lenne egy újra. Aztán feladtam egy csekket, vettem az egyiknek papucsot, a másiknak cipőt, a harmadiknak iskolatáskát, bevásároltunk pár napra... Mert úgy is kell. Ha nem ma, akkor holnap.
Most azon gondolkodom, hogyan tovább, táskáról már nem is álmodozom. Közben rajta felejtkezik a tekintetem a legkisebben, aki itt alszik az ágyamban átölelve a párnámat. Elmosolyodom... És már nincs min gondolkodni. Valahogy meg kell, hogy oldódjanak a dolgaink. Őértük.

Azért az jól esett, hogy mikor tegnap hajnalban hazaért, rögtön felhívott, ha nem is a legjobb hírekkel. Az is jól esett, hogy úgy tette le a telefont:
- Kicsim, nagyon szeretlek.
Az mégis iszonyatosan rosszul esik, hogy azóta szinte alig keres, ha valahol értem is őt. Feszült és ideges.
Tegnap estefelé azzal búcsúzott:
- Akárhogy is, de megoldom, hogy elmenjek hozzád. Ha másképp nem, vonattal...
Én pedig tudom, hogy az "akárhogy is" azt jelenti, nem fog most jönni.
Miért van az, hogy mikor megváltozik bennünk valami jó irányban, mindig történik valami?

A mai állásinterjún elfogadtam a munkát. Azóta azon gondolkodom, még időben vissza kéne mondanom. Emlékszem, mikor S. (aki tizenöt év után emlékszik ugye az arcomra) azt mondta nekem ott az asztalnál:
- Örülnöd kéne, hisz van munkád! Nem vagy feldobódva...
Nem, nem dob fel ez a lehetőség, még a gyomrom is összeugrik tőle, ha rágondolok.