Estefelé kopogtattak. Egy régi ismerős állt az ajtóban, kezében egy szatyornyi hal.
- Hát te? Hogy kerülsz ide?
- Gondoltam, hozok nektek egy kis halat. Most fogtam őket.
- Nekünk hoztad? De miért? Tényleg, szoktál horgászni... Gyere be, vagy üljünk le inkább kinn!
- Már annyiszor eszembe voltatok. Mi van veled? Sírsz? Te sírsz.
- Nem, már nem sírok. Ne haragudj!
Beszélgettünk. Vagy csak próbálkoztunk... Kérdeztem, mi van vele. Ő meg csak annyit látok, mennyire ki vagyok borulva. Odajött, át akart ölelni, puszit adni a homlokomra, hogy vigasztaljon. Ellöktem magamtól. Taszított a közelsége. Szinte rosszul lettem tőle.
- Ne érj hozzám! Tudom, jót akarsz nekem, de ne érj hozzám!
- Nyugodj meg! Mi a baj? Ki bántott?
- Én nem akarom, hogy valaki is ezentúl hozzám érjen... Érted? Fáj... Összeugrik tőle a gyomrom, a szívem görcsbe rándul.
- Mitől félsz?
Ott állt tanácstalanul, segíteni szeretett volna... Sírtam, képtelen voltam ránézni. Nem ismert közelről, ha találkoztunk, mindig mosolyogni látott. Sosem győzte ismételni, mennyire fontos vagyok neki. Pedig csak annyit tettem, hogy néha meghallgattam, s mentünk mindketten tovább. Volt, hogy a gyerekeimmel és azok barátaival állított be, enni adtam neki, mikor neki alig volt mit.
Talán ezért jött most el, hogy meghálálja ezeket a dolgokat. Én pedig erőnek erejével löktem el magamtól. Egyszerűen csak azért, mert ő is férfi...