Gyermekkorom városában sétálgattam, mikor találkoztunk. Rögtön kiszúrtam az utcán, szinte semmit nem változott. Mennyire jól esett a mosoly, amivel fogadott, miközben épp azon gondolkodtam, egyáltalán felismer-e ennyi év után. Meghívott egy italra. Ültünk egymással szemben, ő meg csak nézett. És nézett. És nézett...
- Mit nézel ennyire rajtam?
- Téged. Egyszerűen nem tudok betelni veled.
- Hát azt nem csodálom. Húsz éve még bombanő voltam... most meg... nem tudsz betelni velem, hjaa...
- Jaj már, akkor úgy voltál bombanő, most meg így vagy az!
- Meghíztam... húsz évet öregedtem.
- És? Szerinted ez a lényeg?
- Hülye, ne hozz már zavarba! Apám lehetnél!
- Annak idején is az lehettem volna...
- Akkor az más volt!
- Kösz... Azért én nem felejtettelek ám el!
- Nem-e?
- Már is akartam kérdezni, nem érsz-e rá holnap hosszabb időre?
- Micsoda? Micsoda?!
- Komolyan!
- Nem, nem érek rá... nem érhetek rá. Héé! Mit fogdosod a combom?
- Ne haragudj, muszáj hozzád érnem. Csak kicsit...
- Ez... Vedd el a kezed!
- Jól van, meg ne haragudj!
- Dehogy...
- Örülök, hogy látlak ám! Tudod?
- Tudom, de már más minden... minden.
- De akkor is pont olyan vagy, mint rég.
- Olyan vagyok?
- Az az értelmes, lüke csajszi vagy, aki akkor. Ezért lehet így szeretni.
- Érdekes, mások is ezt mondják...
- Találkozunk még?
- Majd egyszer talán... az élet hosszú. Hosszú is lehet...