"Ez a legnehezebb manapság, ugye tudod?... Hogy hiányzik - nem is a szeretet - hanem a jóság. Ha valaki jó hozzánk, hirtelen melegünk lesz. Érezted már?... Hogy átsuhan rajtad valami megnevezhetetlenül kellemes érzés. Sőt, meg is lepődsz, hogy ilyesmi van még egyáltalán. Egy jó szó, egy jó tett - és szinte megszédülsz... Érezted már?"

(Müller Péter)

A családban sosem tartjuk meg a névnapjainkat, csak egy köszöntés erejéig. Ma mégis mennyire jól esett, hogy többen megkerestek, ki így, ki úgy... Hisz tavaly ilyenkor szinte senkinek nem jutottam eszébe.
Hajnali reggel már a telefon hangja ébresztett... Na ki keresett? Hirtelen azt sem tudtam, ébren vagyok-e, vagy még álmodom. A legszívmelengetőbbet pedig Monyó barátnőmtől kaptam. "Rám" érzett...

"...Vadvirágokat szedek
S kötözöm füzérbe.
Vagy a fűben heverek,
S felnézek az égre.
S haja hopp!
A madárral dalolok...
Szép világ, te, jó napot!"
(Reviczky Gyula: Nyári dal)

Elém, pontosabban a számítógép monitora elé tévedt egy miniatűr pók, aki épp a nappaliból beszűrődő gitárvirtuóz ritmusára szövögeti fonalát és semmi hajlandóságot nem mutat arra, hogy távozni készülne. Van aki kutyát, macskát tart, én egy ekkora pókot... Ezek szerint.

- Az eddig elért sikereit csak is a gondolkodás hiányának köszönheti.

(jóapám)

Estefelé kopogtattak. Egy régi ismerős állt az ajtóban, kezében egy szatyornyi hal.
- Hát te? Hogy kerülsz ide?
- Gondoltam, hozok nektek egy kis halat. Most fogtam őket.
- Nekünk hoztad? De miért? Tényleg, szoktál horgászni... Gyere be, vagy üljünk le inkább kinn!
- Már annyiszor eszembe voltatok. Mi van veled? Sírsz? Te sírsz.
- Nem, már nem sírok. Ne haragudj!
Beszélgettünk. Vagy csak próbálkoztunk... Kérdeztem, mi van vele. Ő meg csak annyit látok, mennyire ki vagyok borulva. Odajött, át akart ölelni, puszit adni a homlokomra, hogy vigasztaljon. Ellöktem magamtól. Taszított a közelsége. Szinte rosszul lettem tőle.
- Ne érj hozzám! Tudom, jót akarsz nekem, de ne érj hozzám!
- Nyugodj meg! Mi a baj? Ki bántott?
- Én nem akarom, hogy valaki is ezentúl hozzám érjen... Érted? Fáj... Összeugrik tőle a gyomrom, a szívem görcsbe rándul.
- Mitől félsz?
Ott állt tanácstalanul, segíteni szeretett volna... Sírtam, képtelen voltam ránézni. Nem ismert közelről, ha találkoztunk, mindig mosolyogni látott. Sosem győzte ismételni, mennyire fontos vagyok neki. Pedig csak annyit tettem, hogy néha meghallgattam, s mentünk mindketten tovább. Volt, hogy a gyerekeimmel és azok barátaival állított be, enni adtam neki, mikor neki alig volt mit.
Talán ezért jött most el, hogy meghálálja ezeket a dolgokat. Én pedig erőnek erejével löktem el magamtól. Egyszerűen csak azért, mert ő is férfi...

Őrült hétvége után, még őrültebb hétfő. Talán egyszer tudok majd erről írni. Tisztában vagyok vele, hogy azok a dolgokat, amik mélyen emésztenek, amitől akaratlanul elkap a sírás, muszáj leírni, hogy a leírt betűkkel eltemesd magadban a múltat.

Eltűntem kicsit, mert úgy éreztem jót tesz. Ha előkerülök, akkor minden rendben... Ha nem, akkor nem voltam előrelátó, hogy még időben létrehozzak egy blogot, aminek a címe akár ez is lehetne: Talán eltűnök hirtelen, természetesen József Attila után, mert ugye ezt be kéne írnom, rám ne süssék a plágizálás bélyegét.

Miért van az, hogy szeretsz valakit, még sem mered elmondani neki, ami bánt? Mert félsz attól, ahogy válaszol és viselkedik majd veled? De meddig lehet hallgatni? Meddig?

Történhetne már valami... valami jó. Akár.

Míg egy férfi vállat vonva mosolyog, egy nő igenis sokkot kap attól, ha vásárol egy adott színű hajfestéket, majd a fejéről lemosva szembesül azzal, hogy a feltüntetett árnyalat helyett szinte fekete lett a hajszíne.

- Jó fej a siklód!
- Kicsike gyereksikló... még ovis.
- Hol találtad?
- Balatonon voltunk.
- Én nem szeretem őket, de maximálisan tisztelem a szépségüket.
- A kövön bújt meg egy mélyedésben.
- Gondolom, félt...
- Múltkor kiszabadítottunk egyet. Csak azt vettem észre, mindig kiemeli a fejét a vízből, de nem úszik el. Szóltam valakinek, segítsen. A kövek közé beszorult a farka.
- Most asszociáltam...
- Óóó, egy pasi miatt nem szóltam volna senkinek.

Annyira jól estek a szavai, hogy beléjük szerettem... Mert oly kevés, aki úgy érzi és látja, ahogy te magad is.

" ...'melléd lehet halni' Judit, annyira szép, romantikus a képed.
Bujkál benne valami búcsúzás, valami elmenetel, színeiben a melegség és az örökké tartó szeretet, szerelem érzéseivel.
A hattyú, ha elveszíti párját, maga is mellé hal.
Mára talán (?) ez egy picit divatjamúlt szemléleté vált,
de a képed hangulata erre emlékeztetett...
Nagyon finoman fogalmazott, csodálatos fotó.
Gratula___növény___"

Most van az, hogy nagyon mélyen és nagyon sokat kell aludnom ahhoz, hogy úgy érezzem, holnap és az után is lesz nap... még hozzá jó. De ez most nem megy csak úgy... 

Olyan férfit szeretnék az életembe, akinek nincs szüksége arra, hogy időnként kikapcsolja a telefonját, főleg nem az után, hogy kerestem, ő pedig leráz minden nyilvánvaló ok nélkül. Holnap pedig majd felhív, és kikéri magának az sms-t, amiben egyszerűen már csak annyit voltam képes írni: vége. De engem akkor már ez nem fog érdekelni... Ha őrülten fáj, akkor sem. Ha most úgy érzem, belepusztulok, akkor sem. Ha semmi nem lesz már olyan, mint mielőtt megismertem, akkor sem... Mert egyszerűen elég volt. Most.

Pár hete egyik barátom javaslatára regisztráltam egy amatőr képzőművészeti portálra. Ennyit mondott:
- Írj, mert az neked való!
Én írnék, de még nem megy. Pedig már egy adott fotó kapcsán fel is kértek egy történet megírására. Erre mit teszek? Megálmodom a történetet, elmosolyodom. Napokig tartogatom magamban és azon agyalok, mikor megy ki a fejemből. Örül a szívem, mikor a barátom meghív magához, hisz már ezer éve láttuk egymást. Motoszkál bennem a gondolat, hogy valamikor találkozhatom az adott portálon publikáló emberekkel is, s ez milyen nagyszerű, hisz új embereket ismerhetek meg. És akkor elkap valami, amitől magam is megijedek. Megengedhetem én ezt magamnak? Hisz évek óta, folyamatosan zárom el magam a világ elől... És miért? Miért? S mikor rájövök a válaszra, sírni szeretnék...

Szerelmes volt. Talán csak otthonról menekült volna. Azt mondta, mellettem férfinak érzi magát. Akkor büszke voltam erre, még akkor is, ha tudtam, nem mellettem kéne ezt éreznie. A napokban azonban rájöttem valamire. Lehet, hogy férfinak érezte magát, de ettől még nem lett az. Vajon ő is rájött erre azóta?

Lényegesen könnyebbek a mindennapok, hogy a kicsik anyukáméknál nyaralnak, miközben én ügyintézek, rohangálok a dolgaink után, vagy egyszerűen csak az álláshirdetéseket bújom, miközben azt számolgatom, mi az, amit még be tudok fizetni ide-oda, hogy ne halmozódjanak fel a tartozásaink. Nem kell ugranom hozzájuk, pakolászni, takarítani... Nem kell tanácsot osztani, igazságot tenni, vagy egyszerűen csak nevelni. Reggelente belenézek a tükörbe, pihentebb az arcom, eltűntek a szemem alól a ráncaim... Mégis. Őrülten hiányoznak... El sem tudom képzelni, mi lenne velem nélkülük.

Gyermekkorom városában sétálgattam, mikor találkoztunk. Rögtön kiszúrtam az utcán, szinte semmit nem változott. Mennyire jól esett a mosoly, amivel fogadott, miközben épp azon gondolkodtam, egyáltalán felismer-e ennyi év után. Meghívott egy italra. Ültünk egymással szemben, ő meg csak nézett. És nézett. És nézett...
- Mit nézel ennyire rajtam?
- Téged. Egyszerűen nem tudok betelni veled.
- Hát azt nem csodálom. Húsz éve még bombanő voltam... most meg... nem tudsz betelni velem, hjaa...
- Jaj már, akkor úgy voltál bombanő, most meg így vagy az!
- Meghíztam... húsz évet öregedtem.
- És? Szerinted ez a lényeg?
- Hülye, ne hozz már zavarba! Apám lehetnél!
- Annak idején is az lehettem volna...
- Akkor az más volt!
- Kösz... Azért én nem felejtettelek ám el!
- Nem-e?
- Már is akartam kérdezni, nem érsz-e rá holnap hosszabb időre?
- Micsoda? Micsoda?!
- Komolyan!
- Nem, nem érek rá... nem érhetek rá. Héé! Mit fogdosod a combom?
- Ne haragudj, muszáj hozzád érnem. Csak kicsit...
- Ez... Vedd el a kezed!
- Jól van, meg ne haragudj!
- Dehogy...
- Örülök, hogy látlak ám! Tudod?
- Tudom, de már más minden... minden.
- De akkor is pont olyan vagy, mint rég.
- Olyan vagyok?
- Az az értelmes, lüke csajszi vagy, aki akkor. Ezért lehet így szeretni.
- Érdekes, mások is ezt mondják...
- Találkozunk még?
- Majd egyszer talán... az élet hosszú. Hosszú is lehet...

Kérdezik, hogy miért éreztem magam annyira jól Erdélyben? Erre még mindig csak annyit tudok mondani, mert úgy éreztem a hegyekkel együtt lüktet a szívem és eggyé válok a világgal, ami ott körül ölelt.

Napokig váltogattam a fekvőhelyeket a lakásban, s már-már örülni kezdtem, hogy jobban vagyok, mire tegnap este olyan szintű migrén kapott el, ami már nagyon régen. Ma szinte átaludtam a napot kisebb megszakításokkal , most pedig kokojszapálinkát kortyolgatok, ami nem veszélytelen, de most úgy érzem, jót tesz és ellazít. Mert most megtehetem. Vagy inkább megérdemlem?

Sok-sok fotó itt több oldalon!