Hetek óta azt érzem, elhalványodtak körülöttem a színek. A színek, amik mindig olyan fontosak voltak az életemben.

Eszembe jut nagyszüleim mesébe illő birtoka a színes falú épületekkel, magasra nyúló kerítéssel, a tarka virágok felett repkedő pillangókkal. A súlyos fürtökben alácsüngő, mézes illatú akác, a mélyen pirosló meggyfák a ház mögött. A rózsaszínűen bólogató mák, az élénksárgán virító tök a forró homokon. A mező végtelen zöldje, távolban a Mátra kék hegyeivel. A szántóföldek sárgálló kalászai, a kanális zavaros barnás színe a fekete csigákkal, a víz színén sütkérező békákkal. A pipacsmező harsogó pirosa, a kamilla apró virágai a szikes talajon.
Eszembe jutnak az apukámmal megtett séták. A Zagyva folyó sötétje, ahogy találkozik a szőke Tiszával. Partján lila bogáncskóró, sárga gólyahír. Őszi délutánon a rozsdaszínű gesztenyefák sora, játszótér az olajzöldre festett hintákkal. Pirosan izzó csipkebogyó, a som sötétkékje.
Szerettem játszani a fénnyel, behunyni a szemem, miközben a napba néztem. Kergettem a szemhéjam mögött vibráló színeket. Figyeltem, ahogy felvillannak, összeolvadnak, majd különválnak újra.

Egy ideje fekete virágok magasodnak felém szinte égig nyúló indákkal szürke papíron. Nem szeretem őket. Vissza akarom kapni a színeimet.