Szerettem, ahogy hozzám ér. Szerettem, ahogy magával repít. Szerettem, ahogy a fejét cirógatva elalszik. Szerettem...
Szerette, ahogy hozzá érek. Szerette, ahogy repül velem. Szerette, ahogy az ölelésében elalszom... Szeretett.

- Nyuszika, most már elhiszed, hogy szeret téged a medve? Eljöttem hozzád, hogy megnyugodj!
- Elhiszem. Elhiszem?
- Most megint csak akkor hiszed el, hogy itt voltam, mikor már elmegyek?
- Lehet...
- Tudod, hogy a medve őrülten féltékeny rád?
- Miért?
- Mert szeretlek.
- Szeretsz?
- Nem akarlak elveszíteni. Te mit szeretnél?
- Nem, én sem akarlak elveszíteni.
- És a nyúl szereti a medvét?
- Persze.
- Mennyire?
- Nagyon.
- Mennyire nagyon?
- Nagyon-nagyon.
- Akkor most tessék jól megdögönyözni...
- Hülyeee...

Mikor elment, eszembe jutott a vers, mint már annyiszor:
útra kelünk megyünk az őszbe
vijjogva sírva kergetőzve
két lankadt szárnyú héja-madár
új rablói vannak a nyárnak
csattognak az új héja-szárnyak
dúlnak a csókos ütközetek
szállunk a nyárból űzve szállunk
valahol az őszben megállunk
fölborzolt tollal szerelmesen
ez az utolsó nászunk nékünk
egymás húsába beletépünk
s lehullunk az őszi avaron

S lehullunk az őszi avaron...