Legkisebb meg épp tizenegy. Nőnek a gyerekek, csak én nem szeretnék öregedni már évek óta...

Szinte minden nap megjelent a főiskola büféjében. Sokszor volt mogorva és kötekedő. Zavart a viselkedése. Később megtudtam, hogy súlyosan beteg. Nehezen kommunikált a külvilággal, nem tudott helyzeteket kezelni. A főiskolai tanulmányait mégis kiválóan végezte... Mi mégis csak így emlegettük egymás között: a "hülyelány". Sajnáltam őt és zavart, hogy nem érthetem, kedves voltam vele, ő pedig sokszor kedvtelenül válaszolt és csak nagy ritkán említett meg olyan dolgokat, amikről mások is mesélnek. Ettől még inkább zavarba jöttem és inkább hátat fordítottam.

Évek teltek el.
Utcai szórólapokkal teli a város egy fiatal lány képével. Sosem néztem meg figyelmesen a fotót. Sosem olvastam el az alatta lévő szöveget. Hagytam tovaszökni a gondolatot: bárcsak előkerülne.
Pár napja hallottam, hogy megtalálták. Megtalálták holtan. A várost átszelő kis folyóban. Senki nem tudja, hol volt hónapokon keresztül, senki nem tudja, miért kellett meghalnia, annak a lánynak, akiről a fentieken kívül semmit sem tudtam, mert sosem volt időm arra, hogy jobban odafigyeljek rá a munkám közben.

Ahogy ott csöveztem a Vörösmarty téren a szobor tövében Medvére várva, az jutott eszembe, hogy akár ki is tehetnék magam elé valamiféle pohárkát vagy dobozt, hátha az arra járók megszánnának egy kis aprópénzzel. Kiírnám egy táblára: művelődő többgyermekes családanya... Végül is, olyan világban élünk, ahol az emberek már semmiért nem szégyellnek pénzt kérni. Akkor én miért?

Hirtelen kapta el a karom a Keleti pályaudvartól nem messze az apró, összetöpörödött, gombszemű cigányasszony. Elhúzni már nem tudtam a kezem, viszont annyi lélekjelenlétem maradt, hogy azt mondjam neki, csak akkor kap pénzt, akár többet is, mint kér, ha elenged és nem jósol semmit a tenyeremből.

Félek. Tőle félek, a hangjától. A fáradt, gondterhelt szavaktól. Ki tudja, holnap én milyeneket kapok? Dobog a szív, elszorul a torok, holnapra talán meg is halok. A kínrímen kínomban mosolygok, gondolkodni a rám törő gondolatoktól nem tudok...

Hapci, Tudor, Vidor, Szende, Szundi, Szindi, Barbi... Hapci, Vidor, Szende, Szundi, Morgó, Tudor, Dudor... Kuka mindig lemarad, mert nem szól.

Nem jó anyának lenni olyankor, mikor érzed a gyerekeden, hogy már nem azon gondolkodik, mit hazudjon, hanem azon, hogyan szépítsen a történteken, mintha azok kiszínezése felmentenék őt valami alól... Próbálsz segíteni, de falakba ütközöl, mert a saját félelmei miatt nem akarja megérteni, és csak lassan jut el a tudatáig, ha követ is el hibát, az jóvátehető. Még ha ez olykor nehéznek tűnik, akkor is ...

- Komolyan mondtad azt, hogy odaadnál neki?
- Persze. De nem élve...

Szerettem, ahogy hozzám ér. Szerettem, ahogy magával repít. Szerettem, ahogy a fejét cirógatva elalszik. Szerettem...
Szerette, ahogy hozzá érek. Szerette, ahogy repül velem. Szerette, ahogy az ölelésében elalszom... Szeretett.

- Nyuszika, most már elhiszed, hogy szeret téged a medve? Eljöttem hozzád, hogy megnyugodj!
- Elhiszem. Elhiszem?
- Most megint csak akkor hiszed el, hogy itt voltam, mikor már elmegyek?
- Lehet...
- Tudod, hogy a medve őrülten féltékeny rád?
- Miért?
- Mert szeretlek.
- Szeretsz?
- Nem akarlak elveszíteni. Te mit szeretnél?
- Nem, én sem akarlak elveszíteni.
- És a nyúl szereti a medvét?
- Persze.
- Mennyire?
- Nagyon.
- Mennyire nagyon?
- Nagyon-nagyon.
- Akkor most tessék jól megdögönyözni...
- Hülyeee...

Mikor elment, eszembe jutott a vers, mint már annyiszor:
útra kelünk megyünk az őszbe
vijjogva sírva kergetőzve
két lankadt szárnyú héja-madár
új rablói vannak a nyárnak
csattognak az új héja-szárnyak
dúlnak a csókos ütközetek
szállunk a nyárból űzve szállunk
valahol az őszben megállunk
fölborzolt tollal szerelmesen
ez az utolsó nászunk nékünk
egymás húsába beletépünk
s lehullunk az őszi avaron

S lehullunk az őszi avaron...

Irigylem a gyerekeimet. Önfeledten lubickolnak a tizenhat fokos vízben. Én pedig érezve a nap enyhén perzselő melegét a hátamon, közéjük kívánkozom... de csak kívánkozom...

- Valamiért a nálam jóval idősebb férfiakat kedvelem.
- Hát anya, nálad jóval idősebb férfit nehéz találni...

- Anya, te szoktál hazudni a korodról?
- Nem, de nagyon nehéz kimondani, mennyi is vagyok.
- Hát igen, nekem is nehéz lenne, ha a helyedben lennék.

- Hát mikor veszed már észre, hogy teljesen magadhoz láncoltál?
- S te mikor veszed észre, hogy képtelen vagyok elszakadni tőled...

- Gyerekek, gyerekek! Anya egy űrlény!
- Mondj valami újat...

"Nagyon vigyázz magadra, aki már megalkuvásra kényszerít, az nem szerethet Téged igazán..."

Pár hete állásügyben beszélgettem egy úrral.
Internetes adminisztrátori munka. Adatlapok gondozása, frissítése, moderálása. Hogy fel kell keresni személyesen a hirdetőket? Fotókat készíteni róluk? Hogy nekem fizetnek? Ja, hogy egy alkalom ára számukra az egy havi összeg, amiért az adott cég hirdeti őket? Mennyire legális ez? Hogy a rendőrség nem akadékoskodik? Szerződést is kötnénk? Magyarra fordítva a szót: madame legyek egy internetes szolgáltatónál? Mert akárhogy is szépítjük, erről lenne szó. Havi két-háromszázezer átlagban. Minden gondom megoldaná. Csak az a fránya tükör... az ne lenne... amibe bele kell utána nézni.
Nézem az illetőt, miközben beszél. Érzem, tetszik neki a fellépésem. Hogy intelligens vagyok? Empatikus? És hogy szép a szemem? Vonzó is vagyok? Hurrá... Vajon azt is látja a szememben, hogy egy ilyen munka nem feküdne nekem? Azt is látja, hogy átlátok ezen az egészen? Nincs kedvem elmerülni az "alvilág" bugyraiban időlegesen sem. Ha itt lehet időlegességről beszélni egyáltalán. Nézze uram, nem ilyen munkáról álmodtam! Nincs min gondolkodnom.
Tegnap kaptam egy e-mailt. Szeretnék, ha náluk dolgoznék. Várnak az irodájukban szerződéskötésre. Rövid válasz. Köszönöm a felkérést, de már elhelyezkedtem.

Ezt szeretném, hogy szóljon... akkor is. Most már tudod. Mert mióta meghallottam, azóta kísér mindenhová... Ott hallom legbelül.

Lonely swan on the silver lake
You are drifting alone
Oh you know how a heart can break
When love has flown
When to some distant ocean crossed
Some mysterious sea
Though a lover be ever lost
Love cannot be

Silver swan by the shore
Lift your wings up and fly
Will you wait evermore
Let life pass you by?
You belong to the sun
You belong to the sky
You have more than one song
To sing before you die

To the edge of the moon you'll go
I would fly there with you
Where the tides of heaven flow
Above the blue
You are destined for higher ground
Not to linger with me
To the earth I am ever bound
Eternally

We belong to the sun
We belong to the sky
We have more than one song
To sing before we die

We have more than one song
To sing before we die

(Secret Garden - Swan)                                                                                    

Látni szerette volna, de talán már  sosem küldhetem el neki...
Ő készítette. Én csak csodálom érte. Soha nem merném (mertem) elmondani neki, mennyire büszke vagyok rá, hogy ilyenekre képes.
Hallgatom őt, ahogy mindenről elfeledkezve mesél, hogyan fogja felépíteni. Aztán egyszer csak meglátom a stúdió falára erősítve. Szép. Szinte félve simítom végig az ujjaimmal... Lecsiszoltatta a tányér oldalát. Mert szóltam, talán úgy még szebb lenne. Elmosolyodom. Belesüppedek a kanapéba, ő pedig eltűnik pár pillanatra, hogy zenét varázsoljon...

Kimért, tárgyilagos hang. Ijedtség. Tények. Magyarázkodás. Zsigerekig elhatoló félelem.
- Most akkor kirúgsz?
- Nem...
- Akkor?
- Még nem tudom.
Hibáztam. Várom a döntést. Mire vár? MIRE VÁR?
- Te döntsd el, kivel akarsz lenni! De ha velem maradsz, egy pasit sem tűrök meg ezentúl a közeledben...
Jogos, nem fellebbezem. Nem volt miről döntenem... Egy valaki az, akit mindenkinél jobban szeretek. S most lehet, hogy elveszítem.
Jogos. Nem fellebezem. Egy valaki az, akit mindennél jobban szeretek. S most lehet, elveszítem.

Szinte nincs olyan alkalom, mikor el ne vinne oda... Nekem pedig olykor összeszorul a gyomrom, mikor látom magam előtt az ismerős utat és megkérdezem:
- Most hová megyünk?
- Csak megyünk.
- A ligetbe megyünk?
- Nem tudom. Ne kiváncsiskodj már annyit!
Én pedig már mielőtt kérdezem, tudom a választ, ami nem az, amit mond.
Néha elgondolkodom, miért nem szólok. Miért hallgatok, mikor leparkol a fák alatt az autójával, miért hagyom mindig, hogy kézen fogva magával vigyen a bokrok közé?
Talán a játék, ami izgat. Játék a veszéllyel. Figyelem őt. A mozdulatait, az arcát, a szemeit. Keres... Tudom, mit keres. Vagy inkább kit? Úgy érzem, mintha lelassulna az idő. A falevelek épp csak táncolnak a széllel, a napsugarak gyéren sütnek át a lombok között. Nem érezni az erdők tiszta illatát. Egyszer csak meglát két mókust az egyik fa ágán. Mutatja. Felsóhajtok. Időt nyertem. De mire? Közben érzem a bokrok mögül ránk szegeződő szempárokat. Egy, kettő, három... hat. Hatszor kettő... Várnak. Némelyikük körözni kezd a bokrok mögötti ösvényen. Mint a dögevő keselyűk a magasban, olyanok. A többi egy helyben áll, nem mozdul. Vajon számukra is hosszabbnak tűnnek a percek? Próbálok nem figyelni rájuk. A  mókusok a közvetlen közelünkben zörgetik az avart. Hálás vagyok az apró zajért, amit keltenek. Nem félnek, szinte kéznyújtásnyira vannak tőlünk. Egyikük villámgyorsasággal felkúszik egy ágra, majd megáll és leül. Mintha ő is várna valamire. Mindannyian várakozunk...
Azért sajnálom, hogy nincs nálam a gépem.
- Nem megyünk vissza a fényképezőgépért?
- Megőrültél? Ide nem hozzuk a gépet!
- Nyugi, nem téged szerettelek volna lefotózni.
- Nem azért mondtam. De addigra már nem lennének itt.
Rám néz, kapok egy apró mosolyt. Tényleg azt hiszi, nem tudom, mire vár? Közelebb húzódom hozzá, belefúrom a fejem a nyakába. Minden, ami vagyok, most őt érzékeli. Figyelek, mint a vad, aki veszélyt sejt. Hátrébb lépek, ösztönösen húzódom a fény felé. Egy kis idő múlva elindul, megfogja a kezem és elindulunk. Ő is érzi talán, amit én.
- Sajnálom... Én nem...
- Ne csináld nyúl, csak sétáltunk egyet! Mi ebben a rossz?

Pénteken összefutottam Tommal. Mondta, felugorhatnánk a  bátyjáékhoz. Nem emlékeztem, hogy Tom előző nap említette volna, hogy meghívtak, pedig állítólag... Kicsit hülyén is éreztem magam náluk, mert olykor felvillant bennem, hogy órák múlva valószínűleg Gagarin ágyában fogok feküdni és ő fog átölelni, most pedig itt beszélgetek két kedves emberrel, akik tele vannak jó szándékkal és én nem tudom azt mondani nekik, amit hallani szeretnének.
S míg Tom utólag sajnálta, hogy nem lehettünk kettesben, én hálás voltam a sorsnak, hogy így alakult, mert egyre jobban lebénított ez az állapot, ami akárhogy is nézzük, egyáltalán nem volt normális.

Május második napján a nyíló pipacsot meglátni olyan, mint találkozni egy régi szerelemmel.