Szombat este.
Vagyok, mint félig meghalt ember.
Létezem, lélegzem…
Holnap…?

Nem az én napom volt a mai. Rosszul voltam, hol itt feküdtem egy kicsit, hol ott. Közben a létezés tőlem telhető legmagasabb szintjén, próbáltam helytállni. Ha ilyenkor egyedül lennék, valószínű átadnám magam a teljes depressziónak… De nem vagyok egyedül…
Még a hóesésnek is tudtam örülni, aminek pedig napok óta már nem. Legalább fehér minden, nem egyhangú szürke. Mennyire ki vagyok éhezve a színekre… Mennyire vágyom arra, hogy az érzékeim szívják magukba a pirosakat, zöldeket, lilákat, sárgákat, kékeket…
Délután a gyerekekkel voltam végig. Adjatok anyának 15 percet! Nem adtak… Kénytelenek voltunk eljátszani a „Ki tud tovább csendben maradni” kedvenc játékunkat. Csend ugyan nem volt, de legalább próbálkoztak körülbelül tíz percig… Ennyit aludtam. Aludtam?!
Utána felhívtam Papamackót. Fáradt volt a hangja… Én meg annyira sete-suta a mai naptól, hogy alig tudtam értelmes szót kinyögni. De hallottam. Van a hangjában valami, ami bármiről is beszél, megnyugtat. Bármi is vesz körül. És van a hangjában valami, ami miatt képtelen vagyok rá haragudni bármiért is… Szeretem a hangját.
Meg sem néztem ma a leveleimet, se a fórumot, ahová írni szoktam. Egyszerűen nem érdekel… Majd holnap. Viszont egyre jobban kezdem élvezni az írást… Kiírni magamból, hol ezt, hol azt.

Ráhel lányom ma bejön az üzletbe:
- Anyu, rájöttem végre ki is az én nagy szerelmem...
Aggódva nézek rá, mostanában mindig csak a fiúkon jár az esze (13 éves lesz maholnap).
Szinte félve kérdezem:
- Na ki az?
- Anyu, az én egyetlen,legeslegnagyobb szerelmem az evés...

Felébredtem. Kinéztem az ablakon,szinte minden fehér... Hó esett.

Olvasásmérgezést fogok kapni. Már nem is emlékszem, mikor olvastam legutóbb annyit, mint mostanában az üzletben. Dél körül bejött egy ismerősöm két nagy halom könyvvel. Kapva kaptam az alkalmon, megszabadítottam pár darabtól, mondván, ne kelljen annyit cipekednie. Legalább így lesz mit olvasnom ezen túl is… És jó könyvek, JÓÓÓKKKK…

Fázom, fázom és fázom... Úgy tűnik, ez már tavaszig állandósul az életemben. Egyre nehezebben kelek fel és indulok el munkába... Napsütést szeretnék, hűs szellőt. A hó, a tavalyi avar alól kikandikáló hóvirágot. Zöldellő füvet, rügyeket bontó ágakat. Ülni a tóparton, az erdő szélén, és belefeledkezni a nap sugarainak melegébe, az ébredő tavasz zsivajába. Életet szeretnék a mindent beborító csend helyett.

Itt vagyok 36 évesen, kicsit újra kezdve a nagybetűs életet.
Próbálkoztam már blog írogatással, egyszerűen nem jött össze, nem fordítottam rá elég időt. Miért szánom rá magam mégis az írásra? Néha, muszáj magunkból kiírni, amit magunk körül látunk, hallunk, amit ott legbelül érzünk. Nem feltétlen naplószerűen és mindennap, csak ha valami fontos. Ha valami meghat, felvidít, vagy épp szomorúvá tesz… Lehet egy szó, egy mondat, egy-egy gondolatsor.
Írok, hogy aztán visszalapozgassak, mint egy könyvben...