Szerintem a világ egyik legnehezebb és legfárasztóbb cselekedetei közé tartozik, hogy az ember fürdés után elpakolja a kád széléről az általa használt tusfürdőt, a sampont és társait. Próbáltam következetes lenni, de feladtam. Soha többé nem kérem számon a gyermekeimen, hogy eme nehéz problémát egyedül oldják meg... Sőt kénytelen leszek megoldani helyettük, mint eddig is.

Te is éreztél már ellenállhatatlan vágyat arra, hogy elindulj csak azért, hogy kifeküdj a víz partjára és magadba szívd annak illatát, s hallgasd a kövekhez csapódó hullámok zaját - egyedül, senkihez sem szólva? Én most valami ilyesmire vágyom... semmi többre.

- Te vagy az én madárkám!
- A madarak élete a repülés...
- De én téged nem engedlek elrepülni soha többé.
- Azt nem teheted. Hogyan akadályozhatnád meg?
- Kalitkába zárlak. A madár kalitkában is énekel...
- Kalitkába zárt madár leszek?
- Igen, az én kék madaram.
- Azt szeretnéd, hogy az álmaid kék madara legyek?
- Igen, azt szeretném.
- A kalitkádban megölöd a madarad, mert az álmok arra valók, hogy szárnyaljunk velük, akár a te álmaid azok, akár mások álmai... akár az enyéim. Talán egyszer megérted, hogy épp akkor nem veszítesz el, ha hagyod, hogy repüljek.

Csütörtökön felhívott, hogy nem bírja tovább, másnap jön. Felhívtam, küldtem sms-t... Leitta magát. Aztán szombaton délután eltűnt ahhoz a másikhoz. Ma megint csak csörgött és csörgött mindkét mobil szinte szünet nélkül, pedig még csak hazafelé tartott... attól a másiktól. Próbáltam vele beszélni halkan, aztán dühösen, sírva... hagyjon már békén, legyen boldog... Ő döntött így többször is, mit akar még? Szeret... Szeret, mint azt a valakit, aki meghalt és nem bírja ki, ha elveszít. Miért nem akkor törődött ezzel, mikor átölelt, mikor zokogtam a fájdalomtól, hogy már nem bírom tovább, kérlelve engedjen el...
Órák teltek el. Nem vettem már fel a telefont. Nem is ő járt a fejemben, hanem az a lány, akinek meg kellett halnia. Akinek a szívében ugyanakkora volt a félelem, mint az enyémben... Mintha valami révületből tértem volna magamhoz, mikor kopogtak az ablakomon. Odanéztem, azt hittem, valamiféle árnyat látok. De nem... Ő volt az. Kérte, menjek ki az autóhoz, el szeretne búcsúzni.
Nem akartak kiengedni hozzá. Mindenki féltett... Zé dühöngött, ki akart hozzá menni. Egyszer már megtette nem is olyan régen. Szemtől szembe álltak egymással. Akkor azt gondoltam, ennyi elég. Nem volt az. A saját színdarabod végére csak TE teheted oda azt a pontot, más nem.
- Akkor most elbúcsúzol te is végre?
- Nem, nem ezért vagyok itt.
- Hát miért?
- Látni akartalak. Látni akartam a szemed. Egy vagy akár két percre is. Nem bírtam tovább. Hát nem érted? Csak kérlek, ne szólj senkinek... Ne szólj!
- Ennyire félsz? Az elmúlt napokban hányszor jöttél ide? Akkor is hiába... Nem érted meg? Te magad mondtad, gyenge vagy... gyenge vagy, hogy ne használd azt a másikat, hitegeted még most is... Az meg inkább becsukja a szemét, befogja a fülét, hogy ne lássa, ne hallja, ami nem tetszik neki.
- Ő kemény... Kibírja, ha elhagyom. De mi nem bírjuk ki, ha köztünk vége lesz mindennek. Belepusztul a lelkünk...
- Már vége van... Érted? Vége van...
- Ne mondj ilyet! Érzem, hogy szeretsz... Nem bírnám ki, hogy elveszítselek téged is, mint Editet. Értsd meg, hogy belepusztulok.
- Ott van melletted más, majd ő vigyáz rád!
- De ő nem tud, egyedül vagyok... teljesen egyedül. Ő nem része a lelkemnek, mint te vagy... Ő nem érdekel, nem tudom őt szeretni. Csak gyenge vagyok még elhagyni, mert félek.
- Mitől félsz? Akkor legyél vele! A gyengeséged egyben a döntésed is volt, többször is. Nem kell elhagynod... Ő legalább elhiszi, ha hazudsz neki...
- De nem hiszi el, nem hiszi el... Tudja, hogy csak téged szeretlek. Látja rajtam... Nekem te kellesz, csak te... Mikor jöjjek? Bármikor jövök.
- Nem jöhetsz...
- Jönni fogok... Holnap, holnapután, egy hét múlva, egy hónap múlva... Amikor csak kéred. Nem érdekel, ki van melletted, nem érdekel, ha elhagyod... Ha elhagyod, feleségül veszlek, nem érdekel, most mi történik, csak kérlek, ne hagyj el... mert akkor végem.
Néztem a szemében összegyűlő könnyet. Sírt, szinte zokogott. Sajnáltam, mikor láttam, hogy törli le a végiggördülő cseppeket az arcáról. Elfordultam, hogy ne lássa az én könnyeimet. Nem kell tudnia, mennyire fáj még mindig. Groteszk... Arra gondoltam, mennyi ostoba az a másik, mert a jelenlétével csak még inkább azt éri el, hogy ez az ember meneküljön előle. Mekkora energiát kell belefektetni abba, hogy elhitesd valakivel, akit nem szeretsz, hogy fontos a számodra? Rengeteget. Hallgattam, ahogy elmondja arról a másikról, hogy valóban buta és nem szép, de higgyem el, jóindulatú... Igen, azt látom. Ott használod, ahol csak tudod még mindig. Mennyire szánalmas ez, pont összeilletek. Felháborodott azon, amit mondtam. Ő nem illik össze egy ilyen nővel. Na jó, inkább beszéljünk kettőnkről, hisz azért jött. Búcsúzni.
- Temess el engem is, mint őt... Kérlek!
- Nem tudlak, szükségem van rád... Téged szeretlek.
- Igen, mióta nem vagyok neked, még inkább...
- Nem igaz, hogy nem vagy nekem. Nincs vége... nem lehet vége. Hadd jöjjek holnap is, elbúcsúzni... ennyit megérdemlek.
- Tudod, már én hányszor és hányszor elbúcsúztam? Te nem búcsúzni akarsz, ahogy ma sem ezért jöttél ide. Meg a múlt héten és előtte sem azért jöttél ide. Többször is...
- Nem... Csak látni szeretnélek, beleőrülök abba, hogy elveszítelek... Nézz rám! Nem látod? Hát nem érzed? Senki másnak nem kell tudnia róla... Senki másnak. Szeretlek... szeretlek.
- Medve...

Régebben szerettem a vasárnapokat, főleg a forró nyári estéken. Most összeugrik a gyomrom, miközben a hétfőre gondolok. Nem akarom az áfát, a társasági adót, nem akarok jelenértéket, jövőértéket, meg hozamokat számolni... Nem akarom a "kedves" tanárnő hangját hallani, miközben a szúrós tekintetét rám szögezve rideg, szinte gúnyos hangon közli:
- Na, most akkor téged hallgatunk! Nem érdekel, ha nem tudod, ha fél órát kell várnom egy válaszra, akkor is te mondod...
Én pedig mosolygok, mintha minden rendben lenne. Közben azon gondolkodom, hogy miért is tudom nem utálni őt, mint néhányan a csoportból. Vagy mint ő engem... Eszembe jut Karinthytól A rossz tanuló felel... Az ő bőrében érzem magam most én is.
S már megint több időt kések a válasszal, mint amennyit kéne. Természetesen az ő elképzelése szerint.

- Mi szeretnél lenni az életemben?
- A társad, a barátod, az apád, a gyermeked, a szeretőd, a stricid... minden.

- Miért nem írsz?
- Tudod, a suli meg minden ilyesmi...
- Attól te még szoktál írni.
- S mikor nem szokott az ember?
- Az ember akkor nem ír ilyen hosszú ideig, ha bepasizik vagy ilyesmi.
- Nem mondod?
- No, csak nem ő?
- Dehogy.
- Akkor ő?
- Dehogy.
- Akkor az a másik?
- Dehogy...
- Akkor ki?
- Képzeld, ez most teljesen új... azt hiszem.

Szegény legény vagyok én...

Mert azért még kicsit érdekel... De ilyenek után már nem annyira. Legalább most már értem, hogy egy ilyen nő, hogy képes szaLLadgálni a munkahelyén és miért a vásárlás a kedvenc szabadidős elfoglaltsága. Jaj már, szinte hihetetlen... Hát sok sikert kívánok Medvének Miss Intelligenciához! Ha belegondolok, mennyit kellett hazudoznia és játszania ez előtt a nő előtt miattam, s ezek után mennyit kell majd hazudoznia és játszania a semmiért (hisz még elsülni is nehezen képes vele az elmondása szerint), hogy megtartsa, mind ezt csak azért, hogy legyen egy biztos pont az életében, aki mellett élheti a saját életét, amihez annak semmi köze, az meg annyira ostoba, hogy elhiszi, hogy komolyan fontos egy olyan pasinak, aki teljesen másra vágyik ...

"Ferme les yeux et le monde devient celui que tu veux..."

(Alain Berliner - Dialogue du film Ma Vie en rose)

Talán semmire nem vágyom most jobban, minthogy hosszú, rémálmok nélküli alvásba merüljek. Összegömbölyödve, biztonságban érezve magam...
Nem, nem akarok újra és újra lüktető szívvel felriadni a sötétben, hosszú perceken keresztül az ablakra meredni... El akarom űzni a gondolatot, hogy utánam kutat a sötét üveg mögött, nem akarok összeszorult torokkal koncentrálni a zseblámpa ide-oda cikázó fényére, a matató kezek árnyékára figyelni... Be szeretném fogni a fülem, hogy ne halljam a nyíló ajtó halk kattanását.
- Hogy jöttél ide be?
- Kinyitottam kulccsal az ajtót...
- Micsoda? Hogy került hozzád? HOGY KERÜLT HOZZÁD?
- Nem akarlak bántani...
- Nem akarsz bántani? Besurrantál ide, mint egy tolvaj...
- Szerinted miért vagyok itt?
Próbálok emlékezni. Hisz pár hete még panziókban bújtunk meg, fél éjszakákat táncoltunk át, befészkeltük magunkat a kedvenc éttermünkbe. Pár hete még a fűben feküdve, az eget kettészelő repülőgépeket csodáltuk a magasban, a tóparton sétáltunk, ahol átölelve annyit mondott: bármi is történik, bárki is lesz mellettem, soha nem hagylak el... ezt tudd!
Én pedig hallgattam őt, hagytam, hogy átkaroljon, pedig már akkor is tudtam, hogy el kell hagynom... Most mégis csak arra tudok gondolni, még sem tettem meg ezt időben.

- Szia Nyúl! Medve... (brummog a telefonba, mint rég)
- Már nem vagyok neked Nyúl...
- Jaj Nyúl, ne mondj ilyet! Ma először érzem jól magam. Épp epret zabálok. Majd hívj később!
- Örülök. Aha... Szia!

- Figyelj! Azt kívánom, légy boldog azzal a másikkal!
- Na ilyet még egyszer meg ne halljak! Ne beszélj róla többé!
- Miért ne?
- Mert ennek nincs köze a kettőnk dolgához!
- Már nincs kettőnk dolga...

Mindennap ülök a suliban. Figyelni próbálok. Aztán azon kapom magam, hogy egész máshol járnak a gondolataim. Valahol ott, hogy is kéne figyelnem az órán, s nem elkalandoznom.
Egy biztos. Mérlegképes könyvelő nem válik belőlem, bármennyire is kedvelem ezt a szám- és könyvvitel dolgot.

Micsoda vihar volt hétvégén.
Először kicsit bánkódtam, ahogy néztem az ablakon keresztül a zuhogó esőt, hallgattam a süvítő szelet. Félelmetes volt, ahogy a levegőben dobálta a leveleket, faágakat... Aztán ahogy haladtunk az autóval, szinte megigézett az összesodort levelek zöldje az úton, a hatalmas kidőlt fatörzsek látványa... Szerettem volna kiszállni, a bőrömön érezni az hideg esőcseppeket... eggyé válni egy kicsit a viharral.  Megérezni azt a hatalmas erőt, ami benne rejlik, s amihez képest mi oly parányiak vagyunk.

Szeretném hinni, hogy még lehetek boldog. Szeretném hinni, hogy képes vagyok még szeretni.  Szeretném hinni, hogy még szerethetnek. Még annyi mindent szeretnék...

Már megmondani nem tudom, Medve hányszor mondta, hogy legyek boldog Civillel. Pedig Civillel szinte nem is találkozunk, csak futólag esetleg egyszer egy évben. Ha pedig tudná ki ő, kicsit elcsodálkozna.

Nem is értem, az emberek, hogy tudnak még rám mosolyogni, hogy tudják azt mondani, lesz erőd, itt vagyunk veled... Nem is értem, miért segítenek, mikor már annyiszor mondták, hogy ne csináld, mert tönkremész ebben. Én pedig bár tudtam igazuk van, még sem léptem...

Napközben hívogat. Azt mondja, nyugodjak meg és találkozhatunk. Csak ne szóljak senkinek, ez a kettőnk dolga.
Este mégsem meri felvenni a telefont. Retteg az anyjától, meg attól a másiktól. Azoknak vajon mit mond? Miért nem gondol bele, hogy mennyire szánalmas, ahogy viselkedik? Én valamikor egy férfinak láttam őt... valamikor.

Egyszer majd szeretnék vele leülni beszélgetni. Nem most. Tudom, utána megváltozik minden. De azt hiszem, ő ebbe nem fog belemenni. Épp ezért.

Azt elfogadom, hogy valakinek nála idősebb nőkre bukik valamilyen okból. De azt már kicsit furcsállom, hogy emellett öreg nagyis szexvideókat hajkurászik az interneten. Vagy így próbálja doppingolni önmagát? 
Nem igazán tudom elképzelni, hogy öreguras pornóvideókat nézegessek csak azért, mert esetleg egy nálam jóval idősebb férfival hoz össze a sors. Sőt...
Sokan vagyunk sokfélék. Ezt nem vitatom. De azért még megdöbbenhetek dolgokon. Nem?