A szomszéd kerítésén a napokban leesett hó vízszintes rétegeket mintáz, az autón csak az esti látszik, mert arról szorgalmasan letakarítottuk még a délelőtt folyamán. Nem is tudom, hogy érdemes volt-e. Mert közben csak esik és esik. Mi meg csak lapátolunk és lapátolunk. A gyerekek pedig reménykednek, hogy holnap reggel megint nem jutnak tovább a dombnál az autóbuszok.

- Gyere már egy kicsit ki a konyhába!
- Minek?
- Ne kérdezz, gyere!
(megyek)
- Igen. Ez a kacsa... Mit nézzek rajta?
- A lábát. Hol a lába?
- Jaj! Most látom. Egyiket térdtől csonkolták.
(vigyorgok)
- Egylábú kacsa. Ezt nem értem.
- Jaj már! Mit vársz egy akciós kacsától?
- Hogy legyen lába.
- Van neki. Egy.

Fekszem a párnán, kezem a fejem alatt, miközben fülemhez szorítva a telefont hallgatom, ahogy anyukám panaszkodik, mennyire fáj és fel sem tud kelni, fél, hogy mi lesz most vele, el sem tud indulni gyógyszerért. Mondom, várjon egy kicsit, majd én viszek fájdalomcsillapítót, addig maradjon nyugodtan. Kinyomom a telefont. Emelem a fejem, már pattannék ki az ágyból. Sötét van, csak az utcai lámpa fénye szűrődik be az ablakon. Nézem, ahogy Zé békésen alszik mellettem. A telefon pedig nincs sehol. Álmodtam.

Reggel óta újra havazik. Zé elment hólapátért, a régi eltört. Seprű is kell, mert az is tönkrement. Reggel még bosszankodtam egy kicsit, hogy megint lapáltolhatjuk a havat. Aztán belefeledkeztem az égből aláhulló hópelyhek látványába. Megnyugtat, ahogy békésen játszadozva szállingóznak az ablak előtt. Régebben nem szerettem a telet. Mára ez megváltozott. Egy valami az, ami befeketíti a szépségét. A reménytelen helyzet, amivel szembe kell, hogy nézzenek emberek. A menedéket nem találók, a tűz nélkül sarokban didergők, az utcán örökre elalvók. Belesajdul a szívem. Miért kell ennek így lennie? Elenyésző, amit értük teszünk. S mennyien vannak, akikről nem is tudunk semmit. Míg ezeken gondolkodom, a hó lassan betakar mindent. A tél ártatlan, hófehér palástjával.

Akit szeretsz, nemesíted, szépíted, segítesz neki méltóvá válni önmagához. Így vagy a gyerekeddel, de így kell, hogy legyen a pároddal is. Ha szereted, az egyetlen ember vagy, aki megmondhatja neki, hogy "elhagytad magadat, tessék följebb élni!" Ha szereted, tudod, hogy csak kívül gyenge, belül mégis erős, és csak kívül gyáva - belül bátor. Te vagy az egyedüli, aki megmondhatja neki, ha önmagához méltatlanul él, mert a szeretet: jogosítvány az őszinteséghez. Ha szeret - jól figyelj! - meg is hallgat. Lehet, hogy dühbe gurul, persze, kikel magából és üvölt, de előbb-utóbb meghallgat. Ha nem hallgat meg, nem is szeret igazán, és akkor minden hiába. Nevelni csak a szeretet képes, és tudja is, hogyan kell.

(Müller Péter)

Kívül és belül, mert minden hat mindenre. Így van ez jól.

Szinte szünet nélkül csörgeti a telefonom Rachel lányom, alig tudom visszahívni.
- Mi a baj?
- ANYAAA! Van Magyarországon lepra?
- Lepra? Ezt most miért kédezed?
- Nem érdekes. Csak arra válaszolj, van nálunk lepra?
- Nem, nem hiszem. Bár elvétve behurcolhatja valaki külföldről, előfordulhat.
- Jaj anya! Lehetek leprás?
- Miért lennél leprás?
- Megfogtam ma egy csöves kezét, hozzáértem. Anya, hozzáértem!
- Miért értél hozzá?
- Mert belesett a hóba, ott feküdt... Nem tudott felkelni. Muszáj volt segítenem neki. Szóval lehetek leprás?
- Nem, nem lehetsz ettől leprás... Nyugi!
- Mást elkaphatok tőle? Bőrbetegséget?
- Nem. Ne vakarózz, ne nyalogasd az ujjad! Ha vízközelben vagy, moss kezet! Ennyi.
- ANYAAA! Van egy seb az ujjamon! Így sem lehetek leprás?
- Nem, semmi szín alatt nem lehetsz leprás!
- Ez biztos, anya?
- Biztos!
Ekkor Miss Monk megnyugodva kinyomta a telefont. Én meg azon gondolkodtam, mekkora lelkierőre volt szüksége ahhoz, hogy a fóbiáit leküzdve, a kezét nyújtsa egy hajléktalannak. De megtette! Te vajon megtetted volna?

Mi mást válaszolhatna a kedves szülő a kedves pedagógusnak, ha az megkéri, hogy süssön valamit a kedves gyermekeknek a közelgő farsangra? Mosolyog és bólogat.
- Hát persze, hogy sütünk valamit!
Itt pedig jöhetne az, hogy előkaptuk a nagymama jól bevált receptjét a kelt hajtogatott, sajtos stangliról. De nem, mert sosem volt receptje. A nagymamától tanulta anyukám, én tőle lestem el. Elkészíteni egyszerű, s ami a lényeg, nagyon finom.

Havas utakon
fáradt keréknyomokban
lépeget a fagy.

- Zééé! Szeretném, ha átfestenénk a szobánkat!
- Most?
- Hát nem azonnal gondoltam.
- Pedig simán el tudom képzelni rólad, hogy most neki állsz.
- Úgy érted, hogy most rögtön?
- Igen, mert ismerlek már, képes vagy bármire, ha egyszer a fejedbe veszel valamit!
Végül is, ha itt lenne hozzá minden... Pirosat és rószaszínt szeretnék sok virágmintával, a mostani kék helyett. Ez a mostani sem rossz, de egy ideje tényleg a fejembe vettem, hogy valami egyszerűt, de mégis romantikusan csábítót szeretnék a lehetőségeinkhez mérten. Mert kell, mert akarom. Na jó, szeretném.

Boldog anyuka vagyok és büszke a lányomra, aki felvételt nyert az Arany János Tehetséggondozó Programba és így az általa hőn áhított gimnáziumba is, ami nem kis dolog. Persze, ha a többi gyerekem olvasná ezt, akkor rögtön rákérdeznének:
- Ránk nem is vagy büszke?
De igen, mindegyikőjükre az vagyok. Ahogy telik az idő, csak ámulok, hogy találnak rá a kis életükre, lesznek egyre határozottabb elképzeléseik, terveik. Jó érzés, hogy pár év alatt talpra álltunk, s rendben mennek a dolgok, amiben nagyon sokat segít Zé is a jelenlétével. Képtelen vagyok elfogadni, s mindennap azon aggódni, hogy egy idő után nem lesz tovább és teljesen ellehetetlenedik az életünk. Valami megoldás mindig kell, hogy legyen. Miattuk. Miattunk.

Mosolyog a hold.
A tükrös hómezőkön
csilingel szívem.

- Anya! Mit csináljunk? Itt állunk a megállóban és nem jön a busz!
- Hát nem is tudom. Fixi ott van?
- Elment megnézni, hátha lát valamit a dombnál!
- Mindenképp várd meg!
- Már jön is. Várj egy picit!
- Mondd, mondd, mondd!
- Keresztbe áll a domb oldalában a busz. Se előre, se hátra nem tud tovább menni!
- Azonnal gyertek haza, ne álljatok ott tovább!
Hát így történt, hogy ma egész nap a gyerekekkel voltunk, főztünk és sütöttünk, mint hétvégén szoktuk.
Igaz, hogy Zé már kora reggel felhívta a helyi tömegközlekedési vállalat információját, ahonnan készségesen tájékoztatást kaptunk arról, elindítanak egy autóbuszt, ami kerülő útvonalon érkezik felénk valamikor, de addigra már az összes tanárt felhívtuk, hogy nem tudnak elindulni a gyerekeink iskolába. Így mivel autóval nem mertünk elindulni, s a taxi sem járt felénk, a kölykök boldog örömmel nyugtázták, ma megússzák a tanítást, amit talán azért nem bánok, mert nem a mi buszunk volt az egyetlen, ami keresztbe fordulva állt az úton, arról a másik háromról nem is beszélve, amik egymásba csúsztak valahol a város túlsó felén, amin még csak nem is csodálkoztunk, hisz a városban egyáltalán nem tisztítják az utakat.

Tegnap Zével kisétáltunk a közeli tóhoz, amit ma egy fotó kedvéért újra megismételtünk.
Persze a tó partján lévő "Fürödni tilos!" feliratú tábla rögtön beindította Zé fantáziáját. Tény, hogy érdekes látvány nyújt a befagyott, hóval borított tóparton. Innentől kezdve minden pillanatok alatt történt. Zé lekapkodta a ruháit, átvetett egy törölközőt a csupasz vállán, majd pózolt, én fotóztam. Csípőre tett kézzel, csalódott arccal nézett a táblára:
- Most lenne lenne időm fürdeni, de hát idetették ezt a táblát!
De a legjobb nem is ez volt abban, hogy visszamentünk a tóhoz. Hanem a hóangyalok. A mi hóangyalaink. Senki nem lépett rájuk, mellettük haladt el, aki arra járt. Ott voltak előttünk, épp csak befedte őket a frissen hullott hó. Megható volt újra látni őket. Mintha vártak volna. Mintha értünk maradtak volna ott még egy rövid ideig.

- Kicsim! Nem szeretném, ha olyan emberekkel tartanád a kapcsolatot, akik másokat akarnak bemocskolni. Ezek megfáradt, keserű emberek, akik szerteszét szórják a gyűlöletüket, miközben a jóságukat hirdetik.
- Tudod Zé, nincs bennem harag vagy indulat, csak valami fájdalommal teli szomorúság, ami valahonnan nagyon mélyről tör elő.
- Értsd meg, nem emésztheted magad napokig mások miatt! Hagyni kell azokat, akik a karmukat meresztgetik, akik élet-halál harcot akarnak vívni fantomokkal.
- Persze Zé! Tudom, hogy igazad van. De szükségem van egy kis időre.
- Nem szeretem, ha szomorú vagy. Gyere! Mesélek neked valamit!
- Na mesélj! Addig is telik az idő...
- Emlékszel az öregemberre meg a cinkéire?
- Jaj! Ne is mondd! Akinél csipegetett az a pufók kis cinke, aki nem elégedett meg egy etetővel. Telhetetlen volt.
- Igen. Épp erről szeretnék mesélni neked. A pufók csipegetett itt is, ott is. De nem azért, mint hitte az öreg. Nem telhetetlen volt, egyszerűen másfajta ízekre is vágyott. Épp ezért távolabbra is elrepült. Jól érezte magát mindenhol, de nem hagyta el a számára addig kedves etetőhelyet sem. A hónapok elteltével igazi ínyenccé vált. Válogatott mindenhol. Nem érte be azzal, mint az apró cinkék, akik mohón vetették magukat az eleségre, amit az öregember nap, mint nap eléjük rakott. Kibontotta a magokat, de csak azt vette el, ami kedvére való volt. Egy napon a pufók kis barátunk újra ellátogatott az öregemberhez. Ám a kihelyezett eleség íze megváltozott. Nagyon. Teljesen idegen volt számára. Bizalmatlanul nézett körül, végül úgy döntött, elrepül.
- Miért volt más íze a magoknak?
- Méreg keveredett beléjük. Akarva vagy akaratlanul, nem lehet tudni. Nem ölte meg a cinkéket, csak beteggé tette őket. Képtelenek voltak repülni.
- És mi lett a pufókkal?
- Hiába várta vissza az öreg, örökre eltűnt az udvarából. Új tájak felé repdesett, amik hívogatóak voltak számára. Békés, eleségben bőséges helyekre talált, ahonnan nem volt miért visszafordulni.
- Érdekes befejezése a történetnek. Átírtad a mesét. Az öreg másképp fejezte be.
- Ne foglalkozz vele! Az az ő története, másképp látja a világ menetét.
Tudod, te is ilyen kis pufók madárka vagy ám! Csak nem cinke, hanem vörösbegy. Ami sokkal különlegesebb és ritkább. Repülsz ágról-ágra, mert keresed a jót. Az én madaram vagy, csak az enyém! Nem engedem, hogy valaki bántson, hogy gonoszkodjon veled. Ezért is szeretném, ha nem beszélgetnél olyan emberekkel, aki gyűlölködnek, szidnak másokat. Na gyere ide, hadd simogassalak meg! 
- Szeretem, ha simogatsz! Szeretem, hogy érzed, milyen vagyok. Szeretlek azért is, hogy hagysz repülni.

Újra havazik. Esik, csak esik... MOST éjjel szeretnék kinézni az ablakon REGGEL, hogy újra rácsodálkozhassak a hófehér világra.

Elállt a havazás. Cseppke a bejárati ajtóban nyüszít. Látja, hogy öltözködünk, indulunk kifelé. Megsajnálom, kiengedem. Annyira rohan, hogy alig tudja bevenni a ház sarkánál a kanyart. Az utca végén beleveti magát a hóba, majd a farkát csóválva felbukkan, de csak azért, hogy utána az általa létrehozott hóösvényein futkározzon. Képtelenség kibírni hangos röhögés nélkül. Nem kell aggódnunk, mások is kinn vannak az utcán, pedig már tíz elmúlt. Mindenki havat lapátol.

Kicsit kellemetlen, mikor valaki megkér egy olyan dologra, amit te épp megtenni készültél.

Ha nem is a kedvenc évszakom a tél, már nagyon vártam a havat. Azt az igazit, a nagyot. A mindent pihe-puhán, lágyan betakarót. Hát megérkezett.