"Hja, ha az embernek nincs szociális kapcsolata, mindenkihez próbál beszélni. Ebből lesznek az utcán motyogó öregasszonyok. Meg a bloggerek..."

Medve örök...

Vajon a hajnal milyen gyorsan jön el, mikor azt várod, minél tovább tartson a mindenre sötét leplet borító éj? Szeretnék visszamenni abba a panzióba. De nem vele, csak úgy egyedül... Nem is az emlékek miatt. Csak úgy feküdni az ágyon, bámulni az ablakon át a hóesést a város beszűrődő fényein keresztül. Ennyit szeretnék most. Semmi többet.

Este megértettem mindent. A hívogatásait napközben, a hirtelen elrohanást a munkahelyéről, miközben csak annyit mondott:
- Majd én foglak hívni!
Megértettem a foglalt jelzést, majd az azt követő hirtelen csendet. A telefon rémisztő, még a közeli múltból annyira ismerős, végtelenbe nyúló búgását. Hallottam a hangját, ami már teljesen másképp szólt hozzám, mint órákkal azelőtt. Akkor már tudtam, nem fog felhívni később, ahogy ígérte.
Újra éreztem az őszt, a dermedt hideget, a fojtogató némaságot, ami körülvesz. Alig látva a könnyeimen keresztül kikapcsoltam a telefont, amit tőle kaptam. Aminek pár hete még annyira örültem, mert azt éreztem, valami másképp lesz, valami benne is megváltozott... Nem érzek haragot, sem kétségbeesést, csak az ősz nyomasztó, szürke magánya van itt újra a télben.
Talán holnap felhív, hogy kimért, rideg hangon közölje velem, mennyire szánalmas vagyok. De már nem érdekel. Senki nem fogja felvenni a telefont. Csak a sípszó üzen.

- Anya, én már nagyon öreg vagyok!
- Hogy lennél öreg?
- Kilenc éves vagyok!
- És? Mennyi szeretnél lenni?
- Hát mondjuk, hét...

Szerettem a templom mögött megbújó panziót. A lépcsőket az ódon korláttal, a hosszú folyosókat.  A fehérre mázolt falat, a zárban elforduló kulcs zörgését.
Szerettem a sűrű pelyhekben hulló havat, a hófedte zöldet, fákat, az épületek téglarajzát. Az ablak alatt cserregő szarkát, a madarak csivitelését.
Szerettem az étterem kockás piros abroszát, a kislábosban gőzölgő  pörkölt illatát.
Szerettem az életet, ami körülvesz bennünket. A békét, a derűs nyugalmat, ami átölelt.
Mintha miattunk történt volna akkor minden.
Szerettem őt is. Szerettem, hogy akkor ott van velem... Annyira szerettem.

- Szerinted mennyi?
- A gyerekeid miatt azt mondom, harminchét. De egyébként harmincötre saccolnék.
Boldognak éreztem magam, ha tudtam is, hogy negyven az a harmincöt.

Van úgy, hogy nem tudjuk megmagyarázni, miért kell felülnünk arra a vonatra.

Mézes körte. Tétova mozdulatok. Önfeledt, véget nem érő tánc. Értések és meg nem értések. Mosolyok. Könnyek. Tébolyult ölelés. Késő délutánba nyúló éjszaka... Vele.
Létezés egy párhuzamos világban, avagy a tudathasadás kezdeti stádiuma.

Hosszú heteken keresztül azért nem írsz, mert úgy érzed darabokra hullott a lelked. Aztán egymás mögé rakosgatod a szavakat, mondatokat könnyek között, dacolva a fájdalommal. Majd megint hallgatásba burkolózol, mert nem érted, hogy lehet a darabokból újra egész. Keresed a szépet és a jót, hogy újra Emberré lehess és mosolyogj. Látom a szépet, látom a jót... De nem tudom elérhetem-e őket, hogy valaha még boldog lehessek.

Békéset, nyugodtat! A boldogban most nem tudok hinni...

HÁT NEM...

Nagyon szerettem Medvét, nagyon...

Elterelhetné valaki a gondolataimat... Azúrkék égen úszkáló, rózsaszínbe hajló, fehér vattacukor-pamacsos, bárányfelhős gondolatokat szeretnék. Lehetőség szerint ide-oda cikázó színes pillangókkal.

Az ember csak rohanna, futna előre, hogy maga mögött hagyja a múltat és felejtsen. Aztán rá kell döbbennie, lépni is alig van ereje.

- Chanson, csokit akarok! Menj és vegyél nekem csokit!
- Én veszek, de gyere el érte! - poénkodtunk azon a hülye csokin, mégis a boltban első dolgom volt, hogy vegyek egy táblával és feladjam postán.
Monyó ma is hiányolta a csokiját, de én akkor már mosolyogtam, mert tudtam, hogy hamarosan teljesül a kívánsága, s a postagalamb kézbesítő képében átnyújt neki egy tábla fehér csokit.

Nem vagyok jól. Nem minden fáj, fáj mindenem.

Civillel hébe-hóba beszélünk, most mégis küldött nekem nyáron készült, sirályos fotókat, hátha jobb kedvre derülök tőlük. Nem is tudtam, hogy fotózik. Azon meg végképp kiakadtam, mikor elmesélte, hogy volt idő, mikor fiatal suhancként jóformán ebből élt, s a sötétkamrában töltötte ideje nagy részét.
Fura egy ismeretség a miénk. Van, hogy hetekig nem tudunk semmit egymásról, aztán mégis olyanba avatjuk be a másikat, amiről csak kevesen tudnak, esetleg még annyian sem. Évente rövid percekre látjuk egymást, egy - a másik felé küldött röpke mosoly a miénk, amit senki nem vesz észre rajtunk kívül.
Civil az ismeretlen ismerős az életemben, s az is marad mindig. Se több, se kevesebb. 

Jimbácsi felajánlotta, hogy találkozzunk. Meghívott egy teára, miközben azt magyarázta, mennyire jót tenne nekem most egy igazi, jó masszírozás. Meg sem fordult a fejemben, hogy tartsak Jimbácsitól, hisz apám lehetne, s képzett masszőr, tudom, otthon fogadja a vendégeit.
Besüppedtem nála egy nagy fotelbe és forró teát szürcsölve hallgattam, ahogy mesél. Valami rumot is itatott velem, még meg is mosolyogtam. Éreztem, ahogy elbódulok tőle... Teltek az órák, megszűnt a lebegés, s nekem teljesen elment a kedvem a masszírozás gondolatától is. Jimbácsi nem haragudott rám, mondta, akkor csak a fejem "veszi kezelésbe". Áthuppantam egy másik fotelbe. Furcsa volt egy idegen kéz érintése, tán zavart is... képtelen voltam ellazulni. Aztán hozzáért a fülemhez... Nagyon érzékeny a fülem. Talán fel is szisszentem. S Jimbácsi onnantól kezdve sejtette, hogy bármit elérhetne nálam, ha én is akarnám... De nem akartam. Hiába suttogta  a fülembe, miután megcsókolta a homlokom:
- Te szinte robbansz... Még sosem volt dolgom ennyire érzékeny nővel. Kérlek!
Ránéztem. Kapcsolt.
- Igen! Persze, hogy fontos a lelked is nekem!
Igen... S olyan állapotban sem vagyok. Meg egyébként sem...
Talán Jimbácsi a hatvanegy évével csalódott bennem, mert bár hazahozott, azóta nem jelentkezett. De legalább tudok mosolyogni a történteken.